Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 2. - Önbizalom, önszeretet, önnevelés

A helyes önbizalom
A keresztény ember önbizalma nem az önmagunkba vetett hiten alapul. Kiindulópontja az a fajta emberi méltóság, amellyel Isten ajándékoz meg. Azért hiszünk magunkban, mert Isten hisz bennünk. Gondolj csak bele, kedves Olvasóm, milyen fontos lehet a kis porszem ember Istennek, hogy a saját Fiát adta oda értünk, hogy Ő megváltson és szabaddá tegyen minket a jóra, az Istennel való kapcsolatra. Földi életünk során, s leginkább utána pedig a Szentháromság szeretetközösségébe akar minket vonni. Ekkora értéke van minden egyes embernek Isten szemében. Neked is, kedves Olvasóm, és nekem is. Hihetetlen, nemde? Erre csak egyedül a Mindenható képes.
Önbizalmunk másik alapja pedig az, hogy Isten azt akarja, szentek legyünk, s ehhez mindent megad nekünk. Azaz, olyannak teremtett eleve, aki az Ő segítségével képes erre.
Abba is belegondolhatunk, ahogyan mindegyikünk élete elkezdődik. Milliónyi sejt közül csak és kizárólag mi lettünk kiválasztva arra, hogy bonyolult szervezetté fejlődve megszülessünk. Így beláthatjuk, Isten akar bennünket. Ez a mi önbizalmunk alapja.
Michel Quoist így ír a Beszélj nekem a szerelemről c. könyvében:
"Amint a szimfóniának szüksége van minden egyes hangjegyre,
amint a könyvnek szüksége van minden egyes szóra,
Amint a háznak szüksége van minden egyes kőre,
Amint az óceánnak szüksége van minden egyes vízcseppre, 
Amint az aratásnak szüksége van minden egyes gabonaszemre,
          az egész emberiségnek szüksége van terád,
          ott, ahol te vagy,
          egyetlen, 
          s így helyettesíthetetlen."
Ez a fajta önbizalom nem függ a külvilágtól. Ez Istenből építkezik.
(Akinek szüksége van még egy kis meggyőzésre, vagy szívesen olvasna még ehhez hasonló sorokat, hogy a szívében megerősödjön, olvassa el ezt a bejegyzést a Biztos Út blogon.)

A helyes önszeretet
Senki sem jár helyes úton, aki önmagát gyűlöli. Bár mi tagadás, kamaszodva nagyon könnyű. Nem szeretni, ahogy kinézünk, amit teszünk, ahogy érzünk, amilyenek vagyunk. De az önutálat két ellentétes irányú dolgot tesz: 1) állandó diszharmóniát és feszültséget sugároz a környezetedbe, ami sajnos sokszor üt vissza - az ember, aki nem szereti saját magát, másokat is képtelen szeretni; 2) az állandó önutálat és önmarcangolás önmagába zárja az embert - ergo még önzőbbé válik. Íme tökéletes csapda. Egy csapda, hogy a személyiség sose nőhessen fel, sose váljon felnőtté. Sose legyen képes valódi szeretetre. Csak elvegye, amit akar, tárgyiasítva azt a személyt, akit állítólag szeret, közben szeretetet követelve tőle, mert különben úgy érzi meghalna, ha az a pár morzsa szeretet nem adatna meg neki. Szánalmas koldulás.
Ebből csak egy kiút van. A kifelé. Tehát saját köreinket tudatosan kell elhagynunk, hogy életünk középpontjában ne mi legyünk. Képzeljünk el egy kört. Körben állnak, egymás kezét fogva a közösség, ahol vagyunk. Mindenki egyfelé néz, a középpontba, ahonnan te nézed őket, mégsem téged látnak, átnéznek rajtad. Nem érted, kit néznek. Nem is látod mindegyiküket, csak ha körbe fordulsz. Most képzeld azt, kilépsz a kör közepéből, és csatlakozol a körben álló emberekhez. Rögtön látod mindegyik arcát, ahogy körülnézel, igaz-e? És ami fontosabb, a kör közepén álló hófehér alakot is, Jézust. Igen. Őneki kell az életed középpontjába kerülnie, hogy önzésed megtörjön, tartozz valahová, valakikhez, és hogy lásd Őt. Ez az igazi helyed. Erről a helyről tudod észrevenni a másik ember arcát, a családod, barátaid, közösséged, a szerelmed arcát. Az önzés képtelenné tesz a szeretet gyakorlására, mert állandóan méricskél, mit miért cserébe, milyen indokkal tesz meg. Mindig egyfelé irányul. Önmagunk felé. Ilyen a pokol is.
De mi a helyzet az önutálattal, azt hogyan lehet legyőzni? Úgy egyrészt, hogy tudatosítjuk magunkban azokat a dolgokat, amiket fentebb - a helyes önbizalomnál - leírtam. Isten nem véletlenül teremtett olyannak, amilyennek. Ha családos szerepre hívott el bennünket, biztos, hogy a legszebbnek teremtett meg minket a másik felünk számára. Ő szépnek fog minket látni, úgy, ahogy vagyunk. Ő, aki képes a világ másik feléről elhozni a nekünk szánt illetőt, biztosan tökéletesen tudta, mit csinált, mikor megalkotott minket.
Másrészt meg kell tanulnunk elfogadni a megbocsátást, Isten megbocsájtását, és megbocsátani saját magunknak is. Amint képesek vagyunk (önmagunk túlzott felmentése nélkül) megbocsátani magunknak, ezzel elismerve, emberek vagyunk, szükségünk van a megbocsájtásra és a megváltásra, szerethetőbbé válunk önmagunk számára. Ez jó kezdet.
Aki azonban túlzottan szereti saját magát, annak is meg kell lépni a kifelé fordulást. Önmagunk sosem lehet eléggé kielégítő tárgya szeretetünknek. Az önutálat később átcsaphat túlzott önszeretetbe is. Aki hajlamos felmenteni magát és a külvilágot okolni, annak meg kell tanulni reálisan látni hibáit és jó tulajdonságait. Hiszen mink van, amit nem kaptunk? Ebben nagy segítségünkre van az alázat. Ha alázatosan fordulunk Isten felé, akkor nem fogjuk magunkat előtérbe helyezni. Az alázatról kétféle tanítást is hallottam. Mind a kettő másfajta szemléletet tükröz. Az első szerint az alázat az, hogy mindenki mást magunk elé és fölé helyezünk. Legkisebbnek, legutolsónak jelöljük meg a helyünket, szolgálójaként a többieknek. A másik szerint az alázat azt tudni, hol a helyünk, mi a pontos értékünk. Én szerintem mind a kettő egyfajta megközelítése a jézusi alázatnak, amit nekünk is gyakorolnunk kell.
Aki helyesen szereti saját magát, az nem félti magát a szenvedéstől, a kritikától, a másik embertől. Szeretni a másik embert nagy bátorságot kíván. Mert ha szeretünk, sebezhetővé válunk. De vállaljuk a fájdalmat, azt, hogy sebeket kapunk, hogy elutasítanak bennünket. Ahogy Jézus is ezt tette miértünk. Ehhez bátorság kell. Erőt meríthetünk abból a bátorságból, amely a halált sem tartotta túl nagy árnak, csakhogy kiragadjon minket a bűn karmaiból.
"Szépséges fa, testvérem,
          mélyítsd gyökered a földbe,
          és gyökered az égbe.
Légy fa, aminek lenned kell,
          fa, másokért."
/Michel Quoist: Beszélj nekem a szerelemről/

Önnevelés
Keresztény örökségünknek az egyik legcsodásabb ajándéka ez. Gondozni, fejleszteni kell saját magunkat. Kialakítani és gyakorolni hősiességig az erényeket. Egy gyóntatóm mondta nekem sokszor: "Nincs a fejünk felett betetőzve." Túlnőhetünk önmagunkon, szüleinktől örökölt mintáinkon. Istennel bizonyosan sikerül.
Ha ismerjük önmagunkat, tudjuk, milyen alapanyaggal dolgozunk, s ez fejlődésünk szempontjából fontos. Tudjuk, miből indulunk ki, honnan hová jutunk. Persze sokszor fogjuk úgy érezni, mintha újból vissza jutottunk volna ugyanahhoz a ponthoz, mintha körbejártunk volna. A gond ilyenkor persze ismét bennünk van. Abban, hogy csak kétdimenziósan gondolkodunk. Ha elrugaszkodnánk a síkról, meglátnánk, hogy egy spirális csavarmenet a fejlődésünk. Amikor látszólag visszaértünk ugyanoda, már egy szinttel feljebb vagyunk. :-) Azért jó ezt tudni, nem?
Minél előbb beépítjük életünkbe az önnevelést, annál jobb. Ez segít minden életszakaszunkban növekedni, változni, többnek lenni. Persze itt (is) a cél az, hogy olyanokká váljunk, amilyennek az Isten elképzel bennünket. Ez az az eszköz, amivel a házasságunkban és később szülőként is képesek leszünk új és fontos tulajdonságokat kialakítani magunkban.
Az önneveléshez szükségünk van némi objektivitásra is, ezért nagyon ajánlatos lelki vezető segítségét és tanácsait kérnünk.


Jótanácsok:
1. Legyünk magunkkal őszinték. Ha valaki megjegyzése nagyon fáj és felháborít, az azért van, mert van benne igazság, azaz elevenünkbe talált. (Hogy milyen mértékben, az már más kérdés.) Ilyenkor jobban járunk, ha legalább magunknak beismerjük ezt.
2. A probléma felismerése az első lépés a probléma megoldásához. Ha már tudod, mi a hibád, jó úton jársz, hogy kijavítsd.
3. Ne felejtsd el, hogy tedd a jót először, és ne görcsölj a rosszak kijavításán. Azok szinte maguktól eltűnnek, ha a hangsúly a jó gyakorlásán van.
4. Ülj le egy szabad fél órádban, és írd össze egy oszlopba az általad ismert jó tulajdonságaidat és egy másikba a rossz tulajdonságaidat. Azután egy (és tényleg csak egy) bizalmi emberednek (pl. lelki vezető, édesanya, jóbarát, keresztanya, bérmaszülő...stb.) mutasd meg, ő is ezeket látja-e. Ezen le lehet mérni, mennyire van tiszta képed önmagadról. (Nem ajánlott friss, értsd 2-5 év együttjárásnyi idővel nem rendelkező kapcsolatban a barátodnak/barátnődnek megmutatni. Nála valószínű még a vállalati vakság...)
5. Ha nincs, keressünk lelki vezetőt magunknak. Fontos, hogy olyan személy legyen, akinek a szavát megfogadjuk. Jó választás megkérni a gyóntatóatyánkat, akihez rendszeresen járunk gyónni.

Nos, előfordulhat, hogy egyet s mást kifelejtettem. Írjál, kedves Olvasóm, ha így érzed! Igyekszem mindent összefoglalni.

Folytatása:

Előzménye:

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.