Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2010. május 31., hétfő

Egy kockányi Zala...

A kép innen származik
Biztos mindenkinek az ismeretségében van egy nő - édesanya, anyós, feleség, keresztanya, nagynéni, nővér, húg, barátnő, a szomszéd Mari néni, vagy a Terike a munkahelyről, esetleg a takarító néni -, aki nagyon-nagyon-nagyon finom házilag készített krémes süteményt süt. Aki nem ismer ilyet, azt szívből sajnálom. Mert nem volt eddig még lehetősége olyan igazán jó süteményt kóstolnia, amely mellett a cukrászdai műremekek is messze eltörpülnek.
Érdekes módon, gyerekkoromből nem emlékszem ilyen asszonyra. Sem a lépcsőházunkban lakó szomszéd nénik, sem a környékbeliek közül. Ami nagymamámat illeti, ő eget rengető almáspitét remekel, de krémes süteményt nem ettem nála. Arra a takarító nénire viszont emlékszem a munkahelyemről, aki egyszer megkínált egy fantasztikus mézes lapos, vaniliás krémmel töltött szelettel. Megkérdeztem, hol tudott ilyen finomat venni, mire ő elárulta, maga sütötte. Miközben a másodikat vettem el a kínáló edényből, fejcsóválva adtam hangot elismerésemnek. A néni megvonta a vállát, és mondta, nem nehéz. Az ízhatást szemlélve, én nem tudtam neki hinni. Számomra egyenesen csoda számba ment, hogy valaki cukrász képesítés nélkül ilyen remek süteményt süssön.
Később a legkíválóbb süteményért, amit valaha is kóstoltam, kb. 3 órát kellett utaznom. Anyósom zalai származású. És így férjemmel szerencsésen megörököltem a zalai rokonságot. Benne V. nénit. A falusi asszonyok világa más (volt), mint az én városi lány világom. Ezt már abból is tudtam, hogy néha anyósommal bár egy az anyanyelvünk, mintha teljesen más nyelvet beszéltünk volna. Ebből az elején sok galiba adódott. Egyszerűen hiába használtuk ugyanazokat a kifejezéseket, mögöttes tartalmuk teljesen más volt, s így elsiklott az értelmezés ezen a jéghártyán, mely falat vont közénk sokáig. Addig tartott ez, míg megismertük egymást annyira, hogy tudjuk, hogyan jár a másik esze... a szeretet melege olvasztotta fel ezt a falat...
V. néni és a lánya nagyon jól főznek, sütnek. Az egyik nagy esemény életükben a Búcsú, arra nagyon sokféle süteményt készítenek. Egy búcsúról megmentett válogastást kóstoltunk végig, amikor 3 órát utaztunk, hogy meglátogassuk őket. Volt ott citromos ízű krémes süti, barack alakú műremek, valami flódnihoz hasonló férfiboldogító csemege, és egy szuperlatívuszokat kiérdemelő finomság, a Lajcsi szelet. Ez a legeslegfinomabb, amit valaha is ettem. Három barna mézeslap között egy réteg vanília, egy réteg puncs krém, tetején hajszálvékony étcsokoládéréteg. Bárki bármit mondhat, a házi krémes süteményeknél jobb nincsen.
Aki képes volt ilyesmit készíteni, az az én szememben varázsló volt. Pedig jómagam is megtanultam bonyolultabb dolgokat is megcsinálni, pl. Eszterházy tortát, és az sem piskóta... :-)
Számomra a házi torta szintén fontos. Így vőlegényemnek remekeltem  először kis segítséggel, később már anélkül egy ilyen diós tortát. Később pedig egy Lajos Mari féle Fekereerdőt is.
Anyósom, mikor megkóstolta a fiának készített tortát, azt mondta, ha ilyen finom tortát készítek, bizony cukrásznak kellett volna mennem. Vagy ehhez hasonlót. Ez volt az első elismerés, amit tőle kaptam. Azóta is őrzöm szeretettel.

Drága anyósomnak nem régen volt a születésnapja. Nem könnyű neki sokszor örömet szerezni (mivel ő tényleg az adásban leli legnagyobb örömét, így kapnia mindig nehezebb). A hazai ízeket mindig emlegeti. Így hát elhatároztam, sütök neki valami hazai krémest. Elővettem a zalai szakácskönyvet, amit tőle kaptam, s az egyik általam Zalában már kóstolt finomságot néztem ki, a Zala kockát. Végig olvastam a receptet, s látván a tojások mennyiségét és a recept bonyolultságát, inába szállt a bátorságom. Le is tettem a könyvet. Aztán egy-két napon keresztül rágott a dolog: mással nem tudnék neki ennyi örömet szerezni, ugyan ugorjak már neki, legalább próbáljam meg. Utolsó nap, amikor már elszántam magam a tettre, azzal bíztattam magam, aki egy Eszterházyt összerittyent, az ezt is legyűri...
Mielőtt elkezdtem, fohászkodtam a Szentlélekhez, mint friss fiatalasszony koromban. "Add, hogy finom legyen, és örüljön neki!" - ezt ismételgettem a sütés elején, míg bele nem melegedtem.
A Zala kocka kétféle piskóta jellegű lapból áll: egy vastagabb sárgából és két vékony kakaósból. Először a recept szerint ezeket sütöttem meg. A hiányzó zsírpapír helyett vastagon vajaztam-liszteztem a tepsit, lisztezett konyharuhára borítottam a nagy négyzet alakú lapokat. És közben persze zajlott az élet. Rohangáltam a lányokhoz és kergettem a macskákat a közeléből. :-)
Aztán, miután minden gyerek aludni tért, mekiláttam a krémjének. Dupla adag csokis puddingpor, tejben sűrűre főzve, fellazítva tömör cukros tojáshabbal, s kihült állapotban még cukorral habosra kevert vajat forgat bele az ember - na ez a krém. Ezt kell fél ujjnyi vastagon a piskótákra kenni. Először egy alsó barnára, utána rá a sárgára, majd megint a barnára. A tetejét pedig tortadarával kell megszórni. Aztán irány a hűtő, másnap pedig a szeletelés és a levágott szélek kóstolása... az utóbbi fontos, nem szabad kihagyni! Hmmm. :-)
Hát, ahogy apránként mégis sikerült megcselekedni mindazt, amire én eleve képtelennek éreztem magam, győztes hadvezéri büszkeség kezdett dagadozni bennem.
Már csak a zsűrinek kellett megítélnie a pályaremeket. Anyósom pedig a tőle kitelő módon mosolygott, amikor meglátta a sütit. Felismerni nem ismerte fel, mert maga még sosem készítette. - Szép. - dícsérte a küllemét, majd evett belőle. És amiből igazán tudtam, hogy jól sikerült, az nem a "finom" kijelentése volt, hanem az, hogy aznap egymást követően többször is vett belőle. Meg következő nap is...
Én pedig most tanúságot tettem róla előttetek. Hála a Szentlélek Úristennek!!!

2010. május 28., péntek

Az akasztott hóhér esete a túrós puliszkával...

Könyvesbolti eladónak lenni azt jelenti, hogy néha az emberrel furcsa dolgok történnek. A vásárló miatt természetesen. Mert aki bejön a boltba, az ismeretlen kihívások elé képes állítani, legyen az bármilyen harcedzett eladó. Az egyénisége miatt. Ez történt velem is egy alkalommal, amikor még kb. csak egy éve dolgoztam ebben a szakmában.
Egy hölgy lépett be a boltba. Kissé körülnézett a legelső piramis alakú könyvtárlón, aztán tovább jött felém. A tárló mögött műmárvány falon a sikerlista könyvei álltak vagy feküdtek művészi halmokban (a művészi elrendezés sokszor az én dolgom volt...). Ennek támaszkodva álltam, szinte teljesen belátva a bolt területét.
A hölgy - középkorú, egyszerű öltözetű, értelmiségi külsejű - hozzám fordult. S nagyon meglepett. A szokásos megvan-e ez és ez a könyv kérdés helyett a következőt kérdezte:
- Olvasott már Wass Albertet?
Zavarba jöttem. Mert biza, addig egy sort se olvastam tőle. De arra emlékszem, baloldali érzelmű személyek míly nagyon ostorozzák, és fasisztázzák őt. Mivel sok baloldali kedélyt borzolt fel, én nem nagyon mertem közeledni feléje (akkor még baloldali beállítottságú édesanyámnál laktam).
Kinyögtem valahogy azt a nemet. Aztán jeges rémület kerített hatalmába: a nő levette az egyik Wass Albert kötetet, történetesen a Funtinelli boszorkány valamelyik kötetét (három kötetből áll), és kinyitva egy bizonyos oldalon, az orrom alá dugta, hogy olvassam el, mondjam meg, mit szólok hozzá. A pihék is mind felborzolódtak a tarkómon. Egy pillanat alatt átfutott bennem, hogy ezzel a csendes őrülttel lehetőleg ne nagyon vitatkozzak, mert különben hamar elvérezhetek... Így aztán munkaidőben, a bolt közepén, olvasni kezdtem.
A részlet egy vélhetően idős, bölcs bácsi és egy fiatal édesanya között zajlott valahol Székelyföldön (amennyit én kitudtam abból a részből hámozni). A bácsi, nagy bölcsességgel, az életet a túrós puliszkához hasonlította. Azt mondta, az életben az örömöt és szenvedést egyszerre kell elfogadni, mint a túrós puliszkát. Ha valaki csak túrót eszik, előbb utóbb csak puliszka marad hátra, s azt is meg kell egye. Ekkor a fiatalasszony azt kérdezte: mi van azzal, aki csak puliszkát eszik, hogy a túrót a gyerekeinek továbbadja. Az öreg - még bölcsebben - a következőt mondta: a túró megsavanyodik, ha tartogatják. Így mondva el nekem, és a fiatal anyának, ha a gyerekeiért vállal mártírságot, az örömök elfogadása nélkül, az nem jelenti azt, a gyerekei boldogak lesznek, sőt, saját magától is megtagadja az egyetlen dolgot, amivel együtt a puliszka íze elviselhető, a túrót. Önkéntelenül is édesanyák jutottak eszembe, akik ebben a jó tanácsban nem részesültek. Szomorú sorsú anyák, akik zokogva kérik számon gyermekeiken: feláldoztam érted az életem legszebb éveit, és hol a hála érte?!
Nem mertem becsukni a könyvet, úgy adtam vissza a "feladónak". Körbe kémleltem a boltban, és aztán a tettenérés biztos tudatában néhány elismerő szót szóltam a várakozó "elmebeteg" kíváncsiságát kielégítendő. Szégyelltem magam. Hogy mégcsak ajánlani se tudok egy ilyen jó könyvet, és hogy egy vevő ajándékoz meg olvasmányélménnyel... Az biztos, - gondoltam - aki ilyen sorokat tud papírra vetni, az fantasztikus ember, bármit mondjanak róla mások, s magamban rehabilitáltam Wass Albertet.
A hölgy pedig ezen felbuzdulva még egy másik részt is elolvastatott velem, kicsit elbeszélgetett róla, aztán távozott. Mintha játszott volna velem. Messziről kifigyelt - ahá, ez az eladó még nem olvasott ilyet, majd móresre tanítom - aztán megjelent, és egy riposzttal az elevenembe szúrt.
Hogy olvastam-e azóta Wass Albertet? Nem. Belekezdtem a Funtinelli boszorkányba, de nem tudtam végig olvasni. Rajta van viszont a halálom előtt elolvasandók listáján. :-)

Egyszer később, már férjes asszonyként, magam is készítettem juhtúrós puliszkát. Be kell valljam, belémsajdult evése közben nem egyszer a hasonlat... Egy ideig nem is csináltam puliszkát, annyira elbátortalanodtam. A túró gazdag sós íze, a szalonnapörcökkel igencsak ellentétben állt a kukoricakása édeskés ízetlenségével. Legalábbis akkor így gondoltam. Bikfic úgy fogalmazott: a puliszka az ízek böjtje. Aztán megtanultam a szakácskönyvből a borsos tokányt, s később ennek a variációját, a savanyú vetrecét. Rá kellett jönnöm, ez az étek kiált a puliszkáért, mint azt legjobban kihangsúlyozó köretért. Ugyanis a puliszka elsőre bár ízetlennek tűnik, nem az, s a kellemes enyhe ízvilága kitűnő egy tartalmas, hangsúlyos ízű, szaftos húsételhez. Ahányszor savanyú vetrecét készítettem, puliszka dukált hozzá. Később ráakadtam a Vidék Íze című kitűnő kulináris lapban egy nagyon jó puliszka receptre. Első harapásra beleszerettem. Nem sokkal volt más az eddiginél, ám az a kevés tej vagy tejszín, vaj és esetleg egy kis petrezselyemzöldje áthangolta a kukoricakását, és kiemelte jótulajdonságait, a kukorica finom édeskés ízét. Úgy megkedveltem, hogy valóságos csemege lett számomra. Minden nap nem tudnám megenni, de néha-néha szabályosan megkívánom. Ilyenkor megfőzöm, s némi kiegészítővel uzsonnára vagy vacsorára eszem meg. Így magában, hús nélkül is kiváló. Ám hozzá kellett az évek alatt szoknom, el kellett kezdenem értékelni.
A szenvedést nem sikerült ezzel együtt megszeretnem. De a szenvedéssel kapcsolatban is megváltozott azóta a könyvesbolti eset óta a véleményem. Megtanultam elviselni, tűrni, s amennyire lehet, elfogadni. Ebben egy másik író volt segítségemre, Dr. Lawrence Crabb keresztény pszichológus. Anyósomnál láttam meg Mélybenéző című könyvét, melyet anyósom Barsi Balázs ajánlása miatt vett meg. Én kölcsönkértem, s egy rossz alkalommal el is hagytam, mielőtt kiolvashattam volna. Ám ez a könyv szembesített azzal, milyen felszínes is személyiségem, s ez képtelenné tesz arra sokszor, hogy érdemileg foglalkozzak fontos problémákkal, hiszen azt hiszem, örökké vidámnak kell lenni, s ha valami szenvedés ér, rögtön megoldásokat, vagy okokat kell találnom annak létére és feloldására. Dr. Crabb szembesített vele, a szenvedés azért van, mert ez a világ már nem a Paradicsom Kertje, jelen van benne az Eredeti Bűn. Így sokminden nem teljesedik be itt, csakis másik Életünkben. Szenvedünk amiatt, hogy érdemeinket senki sem ismeri el itt a földön. Pedig tudnunk kell, semmi sem tökéletes itt és most. Csakis egyedül Isten. El kell tudnunk viselni fájdalmainkat, annak tudatában, a másik Életben kapunk érte kárpótlást.
Úgy hangzik, mint egy középkorból visszaplántált tanítás, mi? Hát, nem baj. Mert igaznak igaz. Igazat adok, amikor a szerző azt mondja, sokan rosszul hirdetik az evangéliumot, amikor földi beteljesülést ígérnek itt és most.
Szent Ferencet nagy újítónak gondolják, aki a reneszánszban valami teljesen új színt hozott az Egyházba. Tanulmányaim során alkalmam volt erről írni, művelődéstörténeti szempontból. S kutatásaim során arra kellett rájönnöm, egyáltalán nem újításról van szó. Ellenkezőleg. Szent Ferenc az apostolok korát hozta vissza a szabadosság kivirágzásának közepette. Emiatt gondolom úgy, egy középkori gondolatot visszahozni egyáltalán nem rossz, vagy idejét múlt dolog. Egy keresztény világból átemelni egy gondolatot egy szekularizált világba... Hiszen szembesülnünk kell vele, ha ebben az életben várjuk a jutalamat, a beteljesülést, a tökéletességet, a boldogságot, csalódásokkal és kudarcok sorozatával kell küzködnünk. S ezen nem segít az sem, ha megpróbáljuk bemagyarázni, biztos bennünk a hiba, mi nem csinálunk valamit jól. Mert elkezdhetünk ugyan elkötelezettebben élni a felszínen, felszíni cselekedetekkel, ez a mélybeli megtérést nem hozza magával. S nem adja meg nekünk azt, hogy rávegyük az Istent, a körülményeket vagy a világot, hogy boldoggá tegyenek. Nincs más választás, nekünk magunknak kell őszintén megtérni és elfogadni ez az élet árnyék csupán. Van szenvedés.
Amondó vagyok, legyen nekem inkább itt, mint a Másvilágon. Itt semmi sem tökéletes, egyedül Isten.

2010. május 26., szerda

Hanbok vs. kimono - avagy mi él egy nép szívében...

Nagyon sok motiváló visszajelzést kaptam eme szerény kis webnaplóval kapcsolatban. Szeretném, ha tudnátok, mind, akik bíztattatok, hogy nagyon jól esik. Végre van mivel lekötnöm a közlésmániámat... :-))) Így folytatom tovább.


Aki ismer, tudja, életemnek egy egészen hosszú időszakában japán mániás voltam. Ez azt jelentette, hogy érdekeltek a rajzfilmek, képregények, a régi japán kultúra, a gésák, az öltözködés. Mindenféle könyvet, regényt olvastam a témában. Elolvastam vagy 3 önéletrajzi ihletésű könyvet a gésák életéről, meg az elhíresült Egy gésa emlékiratait (Arthur Golden: Memoirs of a Geisha). A legjobb megismerési lehetőséget mégis Liza Dalby könyve a Geisha (magyarul Gésa vagy a Cseresznyevirágok hölgye címeken ismeretes) kínálta. Egy amerikai nőnek lehetősége akadt kipróbálni ezt az életet. Később ő is (Kiharu is, egy másik önéletrajz írója) segédkezett Steven Spielbergnek, hogy vászonra vihessék az Egy gésa emlékiratait. A kimono, mint öltözet, szabályosan elbűvölt. Ennyire egyszerű, de raffináltan bonyolult és művészi öltözéket sehol máshol nem láttam. Mindegyik köntös egy művészi kép...


Különösen élveztem, amikor leírták, mik a szabályok, kiegészítők, milyen mintákat milyen évszakokban hordanak. 
Bár ebben az időben olvastam el Hamvas Béla fordításában a Gendzsi regényét, a régi Han kori kimonó nem tetszett annyira, mint a későbbiek. A tizenkét réteg köntöst egymáson kissé furcsának találtam. A viselője alakja is teljesen más, mint a későbbi egyre csőszerűbbé váló kimono fazonnak.


A régi japán töredéke jobban vonzott, mint a modern japán. Azzal szemben még kritikusabb voltam. Egyszer képregényt akartam rajzolni. A történetem meghasonlott önmagával - nem tudta visszaadni Isten dicsőségét. Ám egy dologra nagyon is rátapintottam. A történetemben angyalok és démonok harcra keltek. A főgonoszok - három nagyhatalmú démon - a Japánt leginkább hatalmában tartó démonok. Romlottság, fanatizmus és megszállottság. Erre tapintottam rá. Meg is csömörlöttem...
Xavéri Szent Ferenc jutott az eszembe, aki a homoszexualitást egyenesen "japán bűnnek" nevezte.
Hiába kedveltem meg Josimoto Banana könyveit, hiába kedveltem még mindig az öltözködést, menekülni kezdtem a japán témáktól. 


De a kelet iránti fogékonyságom egyáltalán nem hagyott alább. Ezt az is bizonyítja, milyen hamar meghódított a Dae Jang Geum sorozat. (Bővebben itt írtam róla.) Az új felismerésem az volt, mennyire rabul ejtenek a koreai ruhák. A férfi öltözékek is tetszettek, akárcsak a japán. De a női öltözet, a hanbok, sokkal inkább megfogott, mint a kimono. 
A hanbok egy mellkast is átkötő, bő szoknya részből és egy alsó "ingen" egy felső kabátból áll. Végtelenül egyszerű. Szépen díszíthető, és nagyon szemérmes. 
Természetesen a kimonot is lehet szemérmesen viselni. Mint ahogy a feleségek, lányok teszik ünnepnap Japánban. Ám más az, ami nálunk erotikus, és más az, ami náluk. Náluk sokkal figyelemfelkeltőbb a ruha alól kivillanó boka, nyakszírt, csukló. Ezeket a hétköznapi kimonoviselők ügyesen takarásban tartják. Míg a mellet általában leszorítják, az obi (kimonohoz tartozó övsál) a csípőt nagyon is hangsúlyozza. A csőszerű obi a csípő fölött ér általában véget, és ez kerül hangsúlyba. Mindezek a kivillanó testrészek, úgy figyeltem meg Koreában is erotikusak. Ám maga a szoknya a csípőt, bokát elrejti, sőt, a kis kabátszerű hanbok a csuklót és nyakat is. A gésák koreai megfelelői, a gisaengek, pont azzal kihívóak, hogy derekukra övsálat tekernek, szoknyájukat föltűzik, hogy látszódjék az alsószoknya, köntösük esetleg átlátszó anyagból van. (Most a kiegészítőkről azért nem beszélek, mert az ekvivalens mind a két esetben. Asszonyok lányok visszafogottan ékszerezik magukat, kevés dísz van a hajukban, míg a gésáknál és giasengeknél pont ellenkezőleg.)
Mint keresztény nő, összehasonlíthatatlanul vonzóbb számomra a hanbok, mely alapvetően szemérmesebb viselet, mint a japán kimono (a kínai öltözékről ne is essék szó...). 
Amikor egyszer egy régi ismerősömmel összefutottam a bevásárlás közben, kiderült, hogy japánokkal van munkaviszonyban, de ismer koreaiakat is. Ő mesélte, a koreai lányok, nők, egyáltalán nem öltözködnek annyira kihívóan, mint a nyugatiak. Poló, nadrág jöhet, de nem túl kivágott egyik sem. Meg is botránkoznak néha a nyugatiak "húsbolti kirakatain".
Íme egy összehasonlítás képekben:


Hanbok és kimono (egyszerűbb fajta)




Udvari viselet (a királyné hanbokja menyasszonyi ékszerekkel van kiegészítve, a kimono pedig császárnői viselet)


Menyasszonyi viselet (mindegyik modern fehérben)




Gisaeng és gésa



A kimono obija



Festményekn ábrázolva
(a hanbokos képet Hyewon koreai festő festette)




A nép lelke a nemzeti öltözetben benne van. Ezért oly gyönyörűséges a magyar népviselet, és ezért olyan különleges a többi. Úgy érzem, a koreai nép lelke valahogy természeténél fogva szemérmesebb, mint a japáné. Te hogy látod, Kedves Olvasóm?

2010. május 23., vasárnap

Tanulságos sorozatok

Nem vagyok egyedül, ha azt mondom, szoktam sorozatot nézni. Ám ezek a latin-amerikai és mexikói (stb.) szappanoperák nem vonzanak egyáltalán. Sőt, ritka visszataszítóak. Ugyanis semmi olyan tartalom nincs bennük, ami intellektuálisan izgalmas volna, sőt inkább nevetségesek.
Nem  is nagyon kötött le a tinikori Sailor Moon anime (japán rajzfilm sorozat) óta semmi. Azóta csak egy olyan sorozatot tudtak adni a TV-ben, ami naponta képes volt leülteni a képernyő elé: A Palota Ékköve (Dae Jang Geum). Ez egy Dél-koreai sorozat és egy történelmi személy életének a feldolgozása. Bámulatos kosztümös sorozat, amiben korabeli főzésről, orvoslásról van szó, persze némi romantikával fűszerezve. Még anyósom is megnézte, pedig ez nagy dolog ám nála (nem mintha ő nem nézné ezeket a magyar szappanoperákat). Az első blogbejegyzésemben is említettem.
Bővebben a sorozatról letölthető (magyarul beszélő) részek linkjeivel:
Dae Jang Geum
Hogy mi fogott meg benne? A főzés, a ruhák, az a tartalom, ami nincs meg más sorozatokban. Életút, fejlődés, bukdácsolás. Ezekkel lehet azonosulni téren és időn át. Nyavajgó gazdagok intrikáival én nem tudok.
Azt hittem, ezt nem tudja majd semmi sem felülmúlni. Aztán a megadott link fórumán ajánlottak egy másik sorozatot. Eredeti címe: Yi San. Egész sereg szereplő, aki a Dae Jang Geumben szerepelt, szerepelt ebben is. De nem ez volt az, ami megfogott.
Yi San szintén létező személy volt. Jeongjo király néven vonult be a történelembe. Hasonlít alakja a mi Mátyás királyunkéhoz. Álruhában ő is a nép közé járt, és igazságos volt, amellett újító. Sorsa nagyon izgalmas. Apját, Sado koronaherceget Yeongjo király (saját édesapja, Yi San nagyapja) záratja egy rízstároló ládába. A herceg ugyanis árulást követett el ellene. Nagyapja neveli apja halála után. Miután király lesz, helyre akarja állítani apja becsületét, mivel az ténylegesen nem követett el árulást, hanem egy hatalmas cselszövés áldozata. S mely Sado herceg halála után arra irányul, hogy fiát is eltegyék helyéről vagy inkább láb alól. Sokan vesznek részt benne. Elsőként is a No Ron nevű politikai frakció miniszterei. Akkoriban a No Ron egyeduralomra tett szert a tanácsban. És ezt féltik annyira. A No Ronnal tart az öreg király lánya, Hwawan hercegnő, Yi San nagynénje. Ám az egész mögött az agytröszt mégis olyasvalaki, akire senki se gondolna. Nem más, mint Yi San nagyanyja (persze nem vér szerinti), a királyné. Ez a nő kívülről kedves és gondoskodó a herceg, később király felé, belülről azonban hatalomra szomjas, ügyesen taktikázó cselszövő. Olyan jó praktikái vannak, hogy a csalszövése évtizedeken keresztül kitart, s csak utána lehet végérvényesen lezárni.
Ezek azok a dolgok, amelyek tudtommal igazak, s talán más is van a sorozatban, ami igaz. Ám sok mindent meg is szépítettek, vagy meg változtattak.
Maga a sorozat Yi San gyerekkorában kezdődik. A fiatal herceg eunuch növendéknek öltözik, hogy rízsládába zárt apjához férkőzzön. Ebben van segítségére két gyerek, akiket ekkor ismer meg. Song Yeon a palotába jött, hogy udvarhölgyként gondoskodjék magáról. Egy festő lánya, aki feleségével együtt meghalt, s kisöccsét és őt egyedül hagyták a világon. Egyetlen rokonuk öccsét örökbe adatja egy orvoshoz, őt pedig a palotába küldi. Dae Su pedig egyik eunuch unokaöccse, akit eunuchnak szánnak, ám ő megszökik. Hármójuk között barátság szövődik, s ez meg is marad mindvégig.
Yi Sanra apja rábízza, hogy nagyapjához juttasson el egy festményt, amely ártatlanságát bizonyítja, s hogy maradjon életben, s legyen belőle jó király. Az előbbit véghezvinni nem sikerül, ám az utóbbi lesz Yi San legnagyobb ambíciója. S ezt mutatja a film a három fiatal barátságán keresztül. Dae Su és Song Yeon megfogádják, mindig segítenek majd barátsuknak, a hercegnek, míg király nem lesz.
Song Yeon közben Damo (segéd, de nyomozókat is szoktak így nevezni) lesz a Festők Irodájában. S előbb utóbb kiviláglik, hogy tehetséges. Ebből sok konfliktusa származik, hisz nőket nem engednek festeni.
Dae Su majdnem elkallódik. Ám később mégis leteszi a katonasági vizsgát és testőr lesz, Yi San mellett. Később nagy karriert fut be.
Idáig persze minden olyan átlagos. Ám a sorozatnak sok erénye van. Pl. jellemábrázolások. Az egyik kedvencem, ahogyan bemutatják Hong Gook Young felemelkedését és bukását. A becsvágyó, ám tisztességes és eszes kis hivatalnok Yi San szolgálatába áll, hogy segítsék egymást. Ahogyan a herceg felemelkedik, úgy növekszik Hong hatalma, úgy ível karrierje. Mikor király lesz Yi Sanból, Hong megkapja a hatalmat, amire mindig is áhítozott. És tönkreteszi őt. A király hiszi, hogy barátját a jó úton tudja tartani és segítheti. Ám Hong hibát hibára halmoz. A végén nagy kalamajkába kerül. Hataloméhsége, és indulatai miatt összeáll a régi király özvegyével, ám belátja hibáját és épp felmondja a társulást, mikor a jelenlegi királyné (Jeongjo felesége) rájön erre. Meg is mondja kerek perec Hongnak, valljon színt a királynak. Hong félelmében, hogy vétke kiderül, inkább merényletet követ el a királyné ellen, ami végül saját vesztével végződik. Megbánja bűneit. És belátja, rosszul kezelte a hatalmat, amit kapott. Nagyon jó az egész jellemfejlődés megrajzolása. Az ember szorít Hongért, és drukkol neki, hogy végre belássa, nem jól teszi, amit tesz, ám indulatai állandóan tovább ragadják.
A másik nagyon érdekes dolog a nők ábrázolása. Song Yeon, a királyné (Jeongjo király felesége), Sado herceg özvegye, Hong ágyas, és az intrikák, Hwawan és az Özvegy Királyné mind nagyon érdekes karakterek. Song Yeon tehetséges, tanulékony, kitartó és jó. A királyné kifinomult és bár kissé talán szigorú, mégis igazsgos. Sado özvegye, Hyegyeong hercegnő erős akaratú nő, a kor szerinti modell anya és anyós. Hong ágyas fiatal és büszke, míg Hwawan saját bevallása szerint férfias jellem. A varázs mégsem ez. Az, hogy az igazi női hivatásra is fényt derítenek. Ez a társadalom patriarchális volt ugyan, ám megbecsülték a nők valódi erényeit (legalábbis a sorozat szerint - persze nőknek szánták készítői...), amellyekkel segíthetik embertársaikat. Az ahogyan a helyükön voltak, vagy helyükre kerültek a női figurák.
Állandóan azt vesszük számításba, ezek a nők mennyire el voltak nyomva. De közben kidobtunk az emancipálódás közben az ablakon olyan régi erényeket, amelyeket a régi női szentek igenis tudtak. Mire gondolok itt? Hadd szemléltessem ezt Szent Rita életével. Nem volt eszményi a férje. Indulatos, iszákos ember volt. Ám Rita alázata teljesen lefegyverezte. És evangelizálta. Az alázatos háttérmunka, amelyet egy férfi mögött végez egy asszony. Ez hiányzik nekem. Mert ezt nem ismerik el, nem jár kitűntetés, de a boldog családi légkör elengedhetetlen része. Az élhető földi lété. Ezt csak következő Életünkben jutalmazzák, ám mindennél értékesebb. És erre ez a sorozat döbbentett rá.
Nem akarom misztifikálni. Ezekhez a sorozatokhoz is kell némi kritika. De mégis jók azért valamire...
Ha felkeltettem az érdeklődésed, kedves Olvasó, itt tekintheted meg a sorozatot (magyarul, ingyenes regisztrációt követően):
A korona hercege
(S van remény rá, hogy talán a TV is leadja majd magyarul.)

2010. május 19., szerda

2 in 1

Nem is egy, de két bejegyzés is ide kívánkozik. Íme:

Jézus mondta
... a mai evangéliumban:
"Nem azt kérem  tőled, hogy vedd  el őket a  világból,  hanem hogy  óvd  meg őket  a  gonosztól."
Ebből kiderül, a mi feladatunk nem az, hogy kivonuljunk a világból, elkülönült közösséget alkotva, hanem hogy a világban hirdessük Jézust. Az Egyház misszió (is). Mégis, ha meg is torpanunk, látván a világot, és megremegünk, hogy ez a világ szétszed bennünket, az Atya megvéd minket a gonosz cselszövésétől. A kereszténység nem klubdélután. A kereszténység küldetés - Istentől rajtam keresztül feléd.


Sokat fejlődtél
Volt annak idején egy haveri kör, ahová eljártam. Tagja volt egy lány, aki amellett, hogy novellákat írt, rajzolgatott is. De eme rajztudása igencsak gyerekcipőben járt. Büszkén mutogatta meg nekem és másoknak kreálmányait. Én mindig így dicsértem: Gratulálok, sokat fejlődtél! Ez az illető ilyenkor rendre bosszankodni kezdett. Megkérdeztem, miért. Azt mondta, azért mert ez úgy hangzik, mintha az előtt nem lett volna jó. Ergo elvárta volna, hogy gyermeteg rajzait tökéletesnek tekintsem, úgy ahogy van. Ezt nem tudtam megtenni. Azmi igaz az igaz. Inkább elmagyaráztam neki, hogy ez a legnagyobb elismerés, amit csak mondani tudok neki.
Az én életemben a fejlődésnek nagy szerepe van. Amióta kicsi hittanosként megtanultam, hogy lehet és kell az embernek magát nevelnie, azóta az egyik legfontosabb dolog az életemben éppen ez. Fejlődni Isten szerint. Néha ránézek úgy magamra lelki szemeimmel eltávolodva saját magamtól. Én érzem, napról napra több vagyok, mert minden nappal tanulok valamit. Isten tanítgat, javítgat, formál.
Ma találkoztam egy barátommal, akit 4-5 éve nem láttam, talán több is van. Azt mondta nekem, mikor elbúcsúztunk:
- Sokat változtál előnyödre. - és aztán picit mentegetőzött, mert azt hitte, talán megsértődöm ezen. Amikor legutóbb találkoznunk még félkész ember voltam, most már felnőtt. 
Majd megmondom neki, ha legközelebb találkozunk, hogy a legnagyobb dicséretet mondta nekem, amit csak lehetett. Ebből most egy fél évig is eléldegélek. :-)


"Amit szívedben kigondolsz
virággá sarjad a Létben,
kelyhében ring az Élet, 
s az Éden dalol titkos szentélyében."
/Kedvenc idézetem Simon Andrástól/

Élettanulmányok

Mindenből lehet tanulni, ha az ember hozzáállása olyan, hogy tanulni akar belőle. Nem véletlenül írja a Biblia: "Isten mindent a javára munkál az Istent szeretőknek." (Vö. Róm8,28)
Az harmadik munkahelyem, a könyvesbolt, például rendkívül sokat tanított nekem csoportdinamikáról, főnök-beosztott viszonyról, intrikákról és pletykálkodásról, hogy mennyire érdemes kiadnia az embernek saját magát munkatársai előtt és persze emberismeretet. Én a hibáimból tanultam. Főleg. Meg másokéiból is... néha...
Sajnos rendre megtaláltam azokat az illetőket, akiket nem kellett volna, de szerencsére azért ráakadtam rendes emberekre is. És igen, lett egy-két barátom. De mennyire félre lehet ismerni embereket.
Az egyik fájó tapasztalatom az, hogy figyelni kell nem csak arra, hogy ki mit mond, hanem főként hogy milyen az élete és miket tesz. Volt egy kolleganőm. Idősebb nálam. Intellektuálisnak és érdekesnek tűnt. És szerettem volna, ha barátkozik velem. Görög katolikus volt, de mellette kártyát vetett. Ellentmondásos személy volt. A család és a családi örökség fontosságát fejtegette, de már a második férjével volt együtt... Magát mindig csillogónak állította be, engem meg tanítgatott, néha le is hordott, és kaptam már tőle egy-két lélekbe lépő mondatot. És én mint a kiskutya futottam utána. Úgy kellett nekem.
Egyszer kijelentette, hogy mivel visszahallotta azt, hogy panaszkodtam rá, ezért nem lehetek a barátja. Olyan árnyaltan fogalmazott néha, hogy nem értettem meg, csak később, mennyiszer vádolt kétszínűséggel. És én azt hittem, tragédia, hogy elvesztettem a barátsága lehetőségét.
Mennyivel később kellett rájönnöm, a talmi, az álcsillogás után kaptam, és mennyi szenvedést spóroltam volna meg magamnak.
Vagy emlékszem egy epizódra a főnökömmel. Engem bonyolultnak és körülményesnek tartottak. Miért? Mert szerettem változatosan beszélni. Igen, némileg büszke is voltam arra, hogy nagy a szókincsem. De leginkább azt, hogy így szinesíthetem a hétköznapi kommunikációt. No, egy legújabb szlenggel beszélő közösségben, ahol a női főnökség is szívesen beszélt úgy mintha neki is lenne töke, ami tele van, ez sajna nem számított jópontnak. Egyszer bementem a főnökömnek szólni, hogy elkészültem a munkával, amit rámbízott. Nagyjából a következő párbeszéd zaljott le:
- A. (természetesen becenév, és tegeződés...), kérlek gyere, szemrevételezd amit műveltem.
Válasz.
- Jó, megnézem. - és a "megnézem" hangsúlyosan megnyomva. Jelezvén: ezt mondd, ne vágj fel! Mai napig nem látom be, miért jó tőmondatokban beszélni. Főleg az irodalom tőszomszédságában. A kultúrát árusítani sajnos nem garancia a kultúrált beszédre... sem...
Ez volt az élet iskolája nekem, abból is a munkahely tantárgy.
De most egy másfajta tanulmányról szeretnék beszélni.
Ma egész nap egy személy járt a fejemben. Ő R.G., a gimnáziumi rajztanárom. Ő a nagybetűs életre akart tanítani.
Nem volt keresztény. Ha jól tudom, kommunista felfogása volt. Legalábbis a MIÉP-et ki nem állhatta. A Magyar Hazugság és Döghalál Pártjának hívta.
Ő mondta: "A rajzóra nem rajzóra." És valóban. Sokszor beszélgettünk rajzórákon az élet dolgairól. Mesét olvasott nekünk, filmet is néztünk. Igyekezett formálni a gondolkodásunkat (nem elsősorban a véleményünket). Azt is mondta, mindent el kell olvasni, akkor fejlődik az ízlésünk. Na, ebben nem egyezik a véleményünk. Ezt mai napig nagyon károsnak tartom. Mert az olvasmányok nagyon is befolyásolják a lelki előmenetelünket. Ezért igenis meg kell válogatni, mit olvasunk el. Pl. egy keresztény tinilány elolvashatja stikában az édesanyja szerelmes-csöpögős regényét (ahogy én is... és most pirulok miatta), de attól nem lesz ugyan több, hacsak némi fals szexuális felvilágosítással nem. Ez pedig valljuk be, nem építő jellegű...
Azt is ő mondta: "Én olyan vagyok, mint a szigorú édesapátok". És ez is valóban így volt. A többiek nem is kedvelték emiatt túlzottan. Én azonban nagyon. Nekem pont szükségem volt egy apa figurára. És valóban nagyon szigorú volt velem. Mert kaptam ám tőle lelki pofonokat. Nem is egyet.
Amikor olvastam Tracy Hogg: A suttogó titkai c. babanevelési könyvét, abban volt benne, hogy igenis nekünk kell a gyermekeinknek határokat szabni, szembesíteni, és csalódást okozni vele. Nekünk kell keménynek lenni, mert ha nem akkor tanulja meg a gyerek, amíg a szülői házban van, és nem tőlünk, akik ezt is szeretettel tesszük, később sokkal nagyobbat sérül amikor kilép a nagybetűs életbe.
Hát ugyanezt tette velem a tanárom is. Hihetetlen pedagógiai érzékkel.
Fantasztikus táborokat szervezett. És a reggelit és a vacsorát ő főzte. Még ma is a számban érzem azokat az ízeket: sajtos zsemle, morzsás karfiol, tócsni... mind fejedelmien finom étek. (A legelsőt és a legutolsót meg is tanultam tőle, és szoktam is készíteni...)
Az utolsó évben ajándékot csináltunk neki, mind aki végzős volt. Egy agyag sakktáblát, és a figurákat mind egyes emberek mintázták olyan alakúra, ami személyesen eszébe juttatja őket R.G.-nek. Az enyém egy macska volt - az egyik ló... De közben a nagy munkában nem mosogattunk el. Mentünk, hogy átadjuk neki a nagyszerű ajándékot. Ám ő dühösen visszautasította. - Én már megkaptam az ajándékomat. A mosogatást. - mert ő csinálta meg helyettünk...
Emlékszem, egyszer maradt vacsoráról némi kőrözött - vagy afféle. Ültünk néhányan a konyhában és beszélgettünk. Megjelent és azt kérdezte, nem kérünk-e esetleg belőle. Megörültem, vettem elő. De ő ezt próbatételnek szánta. Azt mondta nekem: - Zsófka (mert így hívott, és azóta talán csak még egy valaki), ha igazán keresztény lennél, most körbeszaladtál volna az egész táborban és megkérdeztél volna mindenkit, kér-e.
Piszok rosszul esett nekem ez a lélekbe taposás. Fél évig szenvedtem is tőle, mint a kutya. De aztán megértettem. Igaza volt. És az elevenemen talált el. Nagyon önző voltam és egocentrikus (ma talán már kevésbbé :-) ). És ezzel akarta ezt tudtomra adni. Nincs összhangban a beszéd és a tett - jelezte. Hát persze, hogy megbocsátottam neki!
És aztán meglátogattam az iskolában. Akkor már a Dekor Suliba jártam. Egy órára érkeztem. Volt már máskor is, a mi óráinkon is, hogy egy öregdiákja bejött, és mielőttünk beszélt róla. No, most rólam mondott valamit az akkori fiataljainak:
- A Zsófka haragudott rám, és mégis félretette a megbántottságát és ide jött békét kötni. - vagy valami ehhez hasonlót. És annyira, de annyira jól esett, hogy szavak nélkül is tudja, mi a helyzet. Igen, lélekben egy kicsit az apám volt ez az ember. És Isten megadta, hogy egyszer fel tudjam őt vidítani, és új lendületet tudjak adni neki a továbbtanításhoz. Borzasztóan elkeseredett, mert nem tudta, hogyan és mit tud tanítani az új generációnak. Én pedig elmeséltem neki a cirkuszi oroszlán történetét, amit egyszer Nagymaroson hallottam Jelenits atyától. Megvette az oroszlánt az állatkert. Addig semmire sem volt jó a cirkuszban. eltelt több év. Egyik nap az oroszlán elkezdte csinálni azokat a mutatványokat, amiket régen tanult. Semmi sem vész el. A szívbe ültetett tanítás-mag kibújik egyszer. Ez az én reményem is.
Köszönöm, Uram, hogy ilyen tanárom lehetett!
Néha az az érzésem, a mi Istenünk is egy ilyen tanár, csak végtelenül jobb. Mert Ő a valódi nagybetűs Életre nevel. :-)
Ma egész nap rá gondoltam. Talán holnap fel is hívom! :-)

2010. május 17., hétfő

Isten mindig felülmúl

Anyaéletem egyik legnehezebben megszokható része, hogy tervezek valamit, és legtöbbször nem úgy alakul. Mert KÖZBEJÖN VALAMI. Példának okáért vegyük a következő jelenetet. Az ember lánya már indulna, a család apraját-nagyját felnyalábolta, s épp nyitná az ajtót, amikor megcsapja orrát az ismerős illat... vagy inkább szag... És az ember már tudja, nem ússza meg. Itt muszáj lesz vetkőztetni, mosdatni, pelenkázni, öltöztetni. És csak ennyit legjobb esetben. Persze már olyan gyakorlott vagyok, hogy ez csak + 5 percet vesz igénybe. No igen. De általában csőstül jön a baj... Valamelyik gyereknek, vagy az aktuális frissen pelenkázottnak, vagy a másiknak eszébe jut valami. Vagy nekem, hogy a mobilom otthon maradt. Vagy a változatosság kedvéért minden óvintézkedés ellenére a macska szökik ki... És még azt mondják az otthon lévő édesanyák élete egyhangú... :-)
Szóval, ahhoz is hozzá kellett szoknom első lányom születése után, hogy szentmisére eljutni sem egy olyan dolog, ami biztonsággal kivitelezhető. No, ez a második lányommal is így lett.
Ott tartottam már nem régen, hogy csak azt éreztem, iszonytosan régen nem fordultam meg templomban, és már lassan megmondani se fogom tudni a gyóntatónak, ha kérdezi, mikor gyóntam utoljára. Pedig havi, két heti gyónáshoz szokott lelkemnek ez bizony igencsak hosszú idő.
Szerencsére a mi Istenünk nem olyan Valaki, aki könnyedén hátat fordít nekünk, ha nem leledzünk épp a kegyelem állapotában. Így én is - gyorsfohászaim közepette - éreztem az Úr jelenlétét életemben. És sokszor is kértem, erőért, türelemért - az utóbbit persze sok esetben azért, hogy megőrizzem a nyugalmam akkor is, amikor Cicuka kezdi nagyon feszegetni a határokat. És hiába tudom, hogy abban a korban van... az idegek nincsenek akkor se kötélből...
Ennek a hétnek fénylő kezdete volt, hogy a gyerekeket férjemre, Bikficre, hagytam, s én a gyóntatószék felé vettem az irányt. És mikor kijötten onnan, s egy jó gyakorlat szerint azonnal el is végeztem az elégtételt, már a mosoly a szájam szögletében annak az örömnek szólt, amelyet előre ízlelgettem: nemsokára ÁLDOZNI FOGOK!!! Igen, nemsokára magamhoz vehetem az Oltáriszentségben Jézust! Az Ő szentséges testét...
És mára cudar egy időjárás kerekedett. Ilyen napokon, amikor a sűvítő szél kergeti a városnyi esőfelhőket, még kidugni sincs kedvem az orrom hegyét. Brrrrrrrrrrrrr.
De tudtam, menni kell. Cicuka nagyszülőknél. Hazafelé nem szokott összejönni, hogy misére menjünk. különösen sok csomaggal nem... Akkor marad a délelőtti mise. És nincs mese, bele kell húzni, mert a késés veszélye a rendelkezésre álló idő és a teljesítendő feladatok relációjában igencsak fennáll. Sietek. Igyekszem nem idegeskedni. Mikor elkezdődik a mise, akkor tudok elindulni. Sietni kell, legalább evangéliumra érjünk oda! Gyalogolok. Hihetetlen tempóban, eső és szél ellen. Oda kell érni!
Itt jegyezzük meg. Nem szeretek miséről késni. Lehetőleg időben, és előtte szeretek odaérni. Igen, drága papok tanították ezt, és ültették el bennem. A mise szent idő.
Már lemondok magamban fájó szívvel arról, hogy én ma áldozni fogok. Nem akarok bosszankodni. Ez a lelkiállapot nem illik a mai naphoz. A vasárnaphoz. A húsvéti öröm heti ünnepéhez.
És mikor a babakocsit begördítem a templom bejáratán, az angyalok hangján cseng: Alleluja! Pont az evangélum előtt értünk oda. Tíz perce kezdődött a mise, és én ott lehettem, és bepárásodott szemüvegemen át láthattam ill. nem láthattam, ahogy a pap a tömjén füstjével meglegyinti a Szentírást.
Már ennyi elég lett volna örvendező szívemnek. De mindig úgy van, hogy Isten mérték nélkül adja magát. Felülmúl minden képzeletet! Mert a mise bizony a régebbi liturgia szerint zajlott - ezt a tömjénezésen kívül abból is megállapíthattam, hogy az átváltoztatás szövegében a "kiontatik" előtt nem a "mindenkiért", hanem a "sokakért" változat szerepelt. És legnagyobb meglepetésemre az áldoztatósorba lépve arra lettem figyelmes, hogy bizony KÉT SZÍN alatt folyik az áldoztatás! Nagy öröm fogott el a váratlan kegyelem eme csodálatos özönétől. Nem is gondoltam ilyesmire. És Isten mindig többet ad. Fölülmúl. Még a legszebb elképzelésünket is.
Mikor helyemre mentem, nem tudtam másra gondolni, csak erre: íme, az ember sok-sok bűn után átadja magát, tesz egy kis lépést Isten felé. És Isten ezt oly bőségesen és túláradóan jutalmazza! Mennyivel többet nyújt magából, mint amennyit tőlünk kap!

"Ízleld és lásd, hogy jó az Úr!
Ó, ízleld és lásd, hogy az Úr jó!
Boldog ember az, ki benne bízik,
Boldog ember az, ki benne bízik!"

2010. május 15., szombat

Jól esik egy kis eper a léleknek

Nem gasztroblognak szánom ezt a webnaplót. Bár sok szó esik majd továbbra is a főzésről. Mert ez egy fontos területe az életemnek. De nem akarom követni a mai divatirányzatot. Azért beszélek ételről, mert ez az életünk meghatározó eleme. Jézus a mindennapi kenyér színe alá rejtette szentségi testét. Ezzel a tettével az utolsó vacsorán magasabb rangra, sőt szintre emelte a társas étkezést is. A közösen elköltött ebédek részévé válnak személyiségünknek, szépen, csendben. Én egyfajta visszatérésről beszélek egy olyan nőiséghez, amely nem szégyellt "csak" családanyának lenni, és akinek fontos elismerés volt, ha férje dicsérte és szerette a főztjét.
Még magam is sokat tanulok. Hol ezt, hol azt sajátítok el a körülöttem élő asszonyoktól - és férfiaktól is. A lecsót például a férjem tanította meg nekem, ráadásul kétféle módon, mert szülei kétféleképpen készítik. Vannak ételek, amiket közvetlenül vagy közvetve anyósomtól, apósomtól tanultam. Húsleves, bableves, töltött paprika... Vannak olyanok, amelyeket a gyermekkoromból emelek át és mentek meg a saját gyermekeimnek. Nagymamám zsömlegombóca, almáspitéje, édesanyám túrógombóca, a rántott leves, a kiflismann vagy másik változataként: zsömlekoch.
A két családtól másféle étel és ízvilág hagyományozódott rám. De megvan a saját magam ízlése is. Szeretem kipróbálni, és lehetőleg autentikusan elkészíteni más nemzetek eledeleit. Bolognai spagetti, lasagne, tortilla (a spanyol és nem a mexikói), francia hagymaleves...
Az első háromnál van összehasonlítási alapom. 2000-ben, a Világifjúsági Találkozó előtt Pádovában láttak minket vendégül. Egy öreg nénihez, Maria Contranhoz, kerültünk ketten lányok. A néninél olyan finom spagettit, később pedig lasagnét ettem, amilyet azóta se. De ott ettem először fenyőmagot is. Egy másik szálláshelyen, ahol a magyar fiatalok nagyja aludt, veterán katonák, férfiszakácsok láttak vendégül. Speciális - hogyismondjam - nyílt kolbász, oldalas és polenta volt az ebéd. Ebből szégyenszemre alig ettem. Akkor még nem tudtam értékelni a puliszka egyedi ízét.
A tortillát Barcelonában kóstoltam meg. Legutólsó külföldi utamon férjemmel - akkor még barátom - és egy barátnőmmel vettem részt. Egy katalán fiatalembernél, David Alegretnél laktunk, akit a 2001-es Taizé találkozón ismertünk meg. (Természetesen azt egy életre megtanultam, hogy az ember a barátjával és a barátnőjével együtt ne menjen sehová. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal...) Ő maga készítette el nekünk ezt az egyszerű de finom ételt. Meglepett, magyar ízlésemhez képest mennyire kevés fűszert használt. Akkor még nem tudtam értékelni az ételek önálló, nem agyonsózott aromáját.
Újabban pedig az erdélyi konyháért vagyok oda. A savanyú vetrecéért meg a puliszkáért. Bizony, nagyon jó tud lenni egy jól elkészített puliszka... És egy olyan ételhez, mint amilyen a savanyú vetrece, nem is szabad mást adni. Tökéletesen kiegészítik egymást. A testes sűrű szaft és a légiesen könnyű ízű kukoricadara...
De hadd emlékezzek meg itt most életem legemlékezetesebb ételéről. Egy epertortáról van itt szó. 4 cm vastag, gyönyörűen magas, és ízletes piskóta, tetején vaniliapudding, rajta hatalmas eperszemek, színtelen tortazselével a tetejére rögzítve. Nem, nem a legszebb volt, ám az íze feledhetetlen. A szeretet íze.
Ezt a tortát két kezével maga a férjem sütötte. Akkor még csak együtt játunk. És én szomorkodtam, mert anyám kijelentette, nem süt nekem azévben epertotrát. Minden születésnapomon az volt odáig. Nem is kívánnék mást helyette... Ez a kedves Ember megszánt, és minden segítség nélkül megsütötte élete első tortáját. Emlékszem, milyen sárga voltam az irígységtől, amiért sokkal magasabb lett a piskótája, mint azok amik addig nekem sikerültek. És arra is, milyen örömöt okozott vele.
Erre emlékezem, mert ma a piacról Bikfic fél kiló, kíváló magyar epret hozott haza. Egyedül nekem, ajándékba - mert gondolt rám. :-)

Chillis csokoládéfagyi

Egy élményekkel teli, különleges napot tudhatok a hátam mögött.
Először is a főzés. Bizony a főzés! Mert én nagyon szeretek ám főzni. Meg sütni is. Amikor főzök (vagy épp házi cukrászremekművet készítek), olyan ihletett lelkiállapotban vagyok, mint amilyet csak régen éreztem, amikor még "rajzos" voltam. Reménybeli művészpalántácska... 
Szentlélektől ihletett lehet az a lelkiállapot, amivel egy családanya a legfinomabbat igyekszik elkészíteni az övéinek. "Add, hogy nagyon finom legyen." - szoktam fohászkodni olyankor. Mert szeretem látni, amikor férjem, Bikfic, szépen hátradől a székben, és az üres tálat lassan eltolva magától azt mondja: "Ez finom volt". (Vagy: "Van még?") És milyen öröm, amikor Cicuka, a nagyobbik lányom, nem csak pár falatot eszik, hanem az egész tányér tartalmát bekebelezi pajkos mosollyal a szemében. (Mert hát a szájával ugyebár épp eszik...) De az sem rossz, amikor Huncutka, a kisebbik lányom, szépen kanálról-kanálra ízlelgeti a főzeléket, amit külön neki, legjobb tudásom szerint komponáltam.
Mert valóban, én ilyenkor komponálok. Ízeket társítok össze, harmóniákkal variálok. Néha viszont egyszerűen csak ragaszkodom a kottához, azt vezénylem le. Egy más által megírt ízkölteményt. 
Ma is emlékszem Bikfic arcára, mikor elé tettem házasságunk első napján első közös ebédünket. Franciás ízvilágú tejszínes-sajtos csirkemell, rizshalom, barack kompót. Félelemmel nyúlt a tál felé. Villájára tűzte a levágott falatot, szájába vette. Csend. Aztán diadalmas felkiáltás: "Ez finom!" Pedig, ha jól emlékszem, elfelejtettem besózni a csirkét. 
Persze férjem eme felkiáltása némi magyarázatra szorul. Nem evett még a főztömből soha? Dehogynem. De semmi olyat, amit ő rendes ételnek tart. (A családi örökségünk fejtegetését majd máskor...) Mert hát hiába készít az ember isteni rántottát, nem lehet azt enni minden nap. Bizony menyasszonyi főzési tudományom néhány egyszerű étek elkészítését nem haladta meg. Ami nem látszott persze, az a nagyanyai örökség: a főzési alapok. Szegény akkori vőlegényem komoly gondban volt. Nem tud ez a nő főzni. Mi lesz, ha nem is tud majd? Édesanyja emberes zalai, édesapja magyaros, csípős ételein fejlődött ínyének bizony sajgó dilemmája volt ez a kérdés. De aztán mégiscsak elvett. És kellemeset csalódott. 
Igaz, én az első hetet, hónapot úgy főztem végig, hogy mindig a Szentlélek segítségét kértem. "Add, hogy nagyon finom legyen." És ezt nem csak úgy mondogatom magamban. Ezzel a kívánsággal fűszerezem a levest, és figyelek oda a részletekre is.


Szóval, a mai főzés. Incsiklandó majoranna illat libbent végig a konyhán. A sistergő, hagymás szaftban párolódó csirkemájról felcsapó gőzfelhőben érkezik. Mellette ott fő az apró kockákra vágott krupli, és párolódik a zsenge tököcske, olívaolajon - egy féléves gyermek számára készülő főzelék hozzávalói. És ilyenkor, bármilyen egyhangú is legyen anyaéletem (pedig unatkozni azt nem szoktam...), mindig más állapotba kerülök. 
Miért is írok minderről? Mert a legjobb gondolataim, elmélkedéseim, sokszor másokért vagy magunkért mondott fohászaim pont ezekkel a gazdag illatokkal szállnak az Úr zsámolya elé. Főzés közben kitisztul a fejem. Mosogatás közben elmúlik a haragom, vagy a lustaságom miatti vastag bűntudat...
Isten valóban ott jár a fazekak között, ahogyan azt Avilai Szent Teréz, kis Huncutkám leendő védőszentje írta. És ez még csak az, amikor egyedül vagyok a konyhában. Hát még amikor Cicuka is segít...


Szóval, főzés, gyermeköltöztetés, állatkert, ebéd, gyerekaltatás és adóbevallás után ritka örömben volt részem. Férjem pénzt adott kezembe (nem, nem ez a ritka élvezet), hívjam meg barátnőmet fagyizni, amíg elkísérem a metróhoz. B. barátnőm az adóhivatalban dolgozik, és segített leellenőrizni önkezűleg elkövetett adóbevallásomat. 
A körúton, nem messze, van egy egészen finom fagyizó. Bikfic már hozott nekem egyszer onnét meglepetésként kóstolót. A tavalyi 120 Ft-os gombócárak után szívemhez kaptam, hogy máshol a körúton 180 Ft (sic!) 4 dkg - gömb alakú - fagylalt ára. De itt nem. Itt csak egy 20-assal volt több a tavalyinál. Az normál fagyiár inflációnak minősül a szememben. (Bár még emlékszem, amikor 20 Ft-ért lehetett kapni... És milyen lehet azoknak, akik 2 vagy 5 Ft-os árra emlékeznek...) Ahogy méregetem szememmel a szépséges krémes hegycsúcsokat, látom ám, hogy a csokoládé tetején bordó paprikaholdak hevernek. Az bizony chilli! 
Még sosem ettem chillis csokoládét. Csak elképzeltem, milyen lehet, amikor pl. P. barátnőm férje, a csokimániás csokiszakértő beszélt róla. Igen. Elképzeltem. Keserédes és csípős. Valahogy úgy, ahogy fözés előtt, mikor azon álmodozom, mit fogok főzni.
Kis kitérő a vége előtt. Velem együtt talán látták néhányan A palota ékköve (Dae Jang Geum) c. Dél-koreai sorozatot. Az első Dél-koreai sorozatot, amit láttam. (A többiről majd egy másikban.) Kristálytisztán emlékszem az egyik jelenetre, mikor Han udvarhölgy azt mondja Jang Geumnek. "Téged másképpen tanítottalak, hogy lássam ezt a képességet." És ez a képesség, ami egyedül Jang Geumnek adatott meg a palota konyháján nem más, mint az, hogy képes elképzelni az ízeket. Ez főleg akkor jön neki nagyon jól, mikor elveszti az ízlelését, és Han udvarhölgy így is őt választja segédjének a főzőversenyre. 
Nem hinném, hogy ugyanolyan tehetség lennék, mint a filmbeli Jang Geum, de én is el szoktam képzelni, hogy egyes ízek milyenek együtt. És óvatosan használni is szoktam. Legtöbbször sikerül eltalálni a harmóniát.
Mielőtt belekóstoltam a chillis csokoládéfagyiba, tudtam, jó választás lesz. Hűvös időben a hideg fagylalt ellenére hevítő csípős chilli átmelengetett. Egészen különleges volt. Felülmúlta a képzeletemet. Az édeskés, gazdag, tejszínes, hűvös csokoládé és az a csípős aroma minden egyes nyalintásnál (a jól megszokott zsíros, húsos közeg nélkül)... Fennséges!
Az jutott eszembe: bizony, ilyen a házasság. Az ember elképzeli, milyen lesz, de igazán nem tudja kitalálni. A házasság édes is, keserű is, csípős is. Egyszerre öröm, egyszerre szenvedés. De mindenképpen felülmúlja a képzeletet. Csakis akkor lehet igazán megérteni, ha már benne van az ember. Mit sejthet egyáltalán az önátadásról az, aki még csak szerelmes. Ha tudná, mi minden vár rá, talán meg is ijedne, s elmenekülne előle. Én így tennék, ha menyasszonyként tudtam volna, mi vár. De azt sem lehet előre látni, mennyit formálódik, hajlik az ember lelke, mennyit fejlődik, kopik. El nem cserélném ezt semmiért. Ahogy Bikficet se, pedig már nem az a Bikfic, akit megismertem, vagy akihez férjhezmentem. Változunk mind a ketten.
Ahogyan a csokoládé elveszíti az édességét és a chilli az erejét, úgy olvadunk mi is egymásba, egymásnak változva, javulva, éldegélve.