Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2013. június 30., vasárnap

Elmémben forgatom csodáidat, Seregek Ura

"Hirdetem az Úr hatalmas tetteit,
Uram, csak igazságodról elmélkedem." /Zsolt 71,16/

Az az érdekes, hogy akkor, amikor az embert Isten kegyelemben részesíti, megerősíti és jelet ad neki az akaratával kapcsolatban, minden olyan valóságosnak és fontosnak tűnik.
Amikor azonban jön a nehéz szakasz, a megpróbáltatás ideje, az ember furcsa módon nem arra emlékezik, hogy akkor mit ígért Isten, hogy hogyan vigasztalta, vagy hogy milyen jóleső bizonyosság és béke járta át akkor. Ha emlékezik még a megerősítésre, ha nem veszett a feledés vagy feledékenység homályába, amely a pesszimizmus idején olyan gyakran űzi az embert korai szenilitásba, akkor is megfakul a lelki bizonyosság. Mintha a baj és bánat kifakítaná az izzó színeket, elfojtaná az akkor tapasztalt csodás érzéseket. Ahelyett, hogy annak igazságába, valóságába kapaszkodnánk, és világító lámpásként világítaná be a lélek sötét éjszakáját, a lelkünk a kételyek felé fordul. A félelembe kapaszkodva elkezdjük meggyőzni magunkat, hogy bizonyára tévedtünk. Hogy csak beképzeltük, hogy nem létezhetett valóban az a csodálatos megtapasztalás, mert most nincs benne részünk és minden bizonytalannak látszik. A jelen távolság miatt nem hisszük, hogy akkor Isten megérintett minket. Ha most távol van, nem jelez és nem bátorít, akkor régebben se lehetett közel hozzánk.
Nem vesszük figyelembe, hogy ha a kételkedés közepette bármi jelet kapnánk, nem tudnánk vele élni, ezért Isten nem ad. Amikor a farizeusok eleve cinikusan jelet követeltek Jézustól, Ő megtagadta a jelet, mondván mindent megkaptak ahhoz, hogy a hitet felszítsák magukban. Annak idején azért adta életünkbe a csodát, hogy emlékezzünk rá, és kitartsunk. Hogy elhiggyük, ha akkor lehetséges volt, lehetséges lesz máskor is éreznünk magunkon szerető jóságát.
A nagyobb szentek mind egyetértettek abban, hogy a viszontagság idején kitartani Isten és akarata mellett érdem szerzőbb, mint a közelsége idején.
Jó hát, ha Isten művét az életünkben mindig közel tartjuk a szívünkhöz. Emlékezetünkbe véssük, és gyakran forgatjuk az elménkben. A kegyelmek felszításának titka mindig a kegyelmek emlékéhez való hű ragaszkodás. Újra feleleveníteni Isten nagy tetteit, s közben a hála és dicsőítés szellemével átitatni magányban megfáradt szívünket.
Erre tanítanak minket a Zsoltárok. Én ezt tanultam belőlük. Emlékezni hálával. A zsoltárírók húsvér, küszködő emberek voltak, akik az örök emberi misztikából merítenek, az Istennel való beszélgetés élményvilágából. Nem csak panaszolnak, dicsérnek és dalolnak, hanem mindig elmébe idéznek tetteket, eseményeket, és néha megemlítik, hogy a szerző tudatosan tölt időt azzal, hogy elemezze Isten művét saját életében. Hogy aztán, mikor a szorongattatás elmúlik, hálát adva tehessen tanúságot.
No, erre vagyunk meghívva mi is. Már akkor üdvös volt ez a magatartás, és ez egy olyan dolog, ami mai napig beválik. Ugyanis összeköt a reménnyel és feléleszti a hitet. Mi másra lenne a legnagyobb szükségünk a próba napjaiban?

2013. június 22., szombat

Te Deum

Múlt héten volt a tanévet lezáró Te Deum a templomban. Mivel egész érdekes tanévet zártunk mi is, gondoltam, írok egy kicsit arról, mi minden miatt nem szoktam írni mostanság. :-)

Kezdem azzal, hogy a háromgyerekes léthez adaptálódni egyáltalán nem volt könnyű és zökkenőmentes feladat számunkra. A figyelmi megosztódások, a különböző gyermeki és szülői (felnőtt) igények összehangolása, az otthoni teendők ellátása mind egy-egy igazi kihívás volt, amihez fel kellett nőni és kreatív, új megoldásokat kellett találni. Mostanra elmondhatjuk, kezdünk belerázódni. :-)

A gyermekvállalással akadt még egy kis bökkenő. Mivel nem iratkoztam be aktív félévre harmadik alkalommal, az iskola megszüntette a hallgatói jogviszonyomat. Valahogy volt bennem akkoriban egy hang, hogy ha Isten bezár egy ajtót, valahol ablakot nyit. Így is lett. Felajánlottak nekem egy hitoktatói állást abban a templomban, ahová néhány éve járunk. Heti egy órát összesen (baba mellett nem volt megterhelő), és a saját gyerekeimet és társaikat, vagyis ovisokat kellett tanítanom. Nagyon jó volt a váltás. És a hitoktatói közösségről, a plébánosom nagylelkűségéről és a kedvességről, amiben telt az évem, csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Nagyon hamar megszerettem kis tanítványaimat, és hamar rátaláltam azokra a formákra és keretekre, amik közt a legjobbat tudom nekik nyújtani. Élmény volt ezekkel a kis nagy személyiségekkel. :-)))
Azért nem adtam fel. Folytatni fogom a tanulmányaimat, de most egy kicsit szusszanok.

Be kell valljam, nagyon hiányzik a blog. Az, hogy megint nyugodtan le tudjak ülni a gép elé, és ne legyek az egész napi menettől agyhalott, mire néhány szót monitorra kívánnék vetni. Legtöbbször ez okozza azt, hogy úgy döntök, mégse fogok neki posztot írni.

Huncutka ovisként sokat változott. Cicuka nagy lánnyá érett, akinek az idén komoly lelki menetei akadtak. Kispadról szoríthattam neki hozzá. Mindig jött stratégiát kérni, mikor már nem tudta mitévő legyen. Hálás vagyok azért, hogy elindult köztünk az a bennsőséges bizalom, amire sok mindent lehet alapozni. Babóca huncutabb sokszor Huncutkánál is. Egy valódi gengszter.

Sajnos az utóbbi fél évben azért se nagyon tudtam nekiülni blogot írni, mert a gyerekek sokszor betegeskedtek. Hol egyik, hol másik, időben eltolva. Nagyon belefáradtunk az állandó istápolgatásba. És persze miközben írok, a gyerekek újfent betegek. De már javuló tendenciát mutatnak. XD
Kérlek, ha jószívvel vagytok irántunk, imádkozzatok az egészség áldásáért testüknek és lelküknek!

Egyik barátnőmmel közös imaharcba kezdtünk. Támogatjuk egymást életünk nagy harcterein. Nem hittem volna, hogy mennyire sok lelki nyereséggel jár ez számomra.
A régi barátok és Ajándék viszont nagyon hiányzik. De idén sok új ismeretséggel érkeztek emberek az életembe.

Talán rá kellene szoknom arra hogy pár mondatos posztokat írok, míg nem lesz több időm és erőm újból dolgozni a hosszabbakon.

Addig is maradok hálával Isten műve előtt! Ebben az évben sokmindent tanított nekem. Dicsőség az Élő Úrnak!