Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2012. április 13., péntek

Egy adag önbizalom növelő önbizalom hiányosoknak

A sorozatom kapcsán írtam már arról, milyen a helyes önszeretet és miért van rá szükség. Ám az önbizalmat és a helyes önszeretetet kialakítani rendkívül nehéz, főleg, ha te is - mint én - önmarcangoló személyiség vagy alapból, vagy "csak" serdülsz épp...
Amikor én jártam a serdüléskor abban a cipőben, hogy nem tudtam nem utálni magam, akkor ajánlottak nekem a környezetemben lévő  keresztény körökben olyan könyveket, amelyek segítik az embert abban: elfogadja magát olyannak, amilyen. Egyik kedvencem ezek közül az írások közül Mácz István: Örülj velem! c. könyve. Kis szösszenetekből áll össze. Szét lehet osztani tehát, és minden nap elolvasni egy-egy dolgot, ami miatt örömünk telhet magunkban, a világban, az emberekben. Az én lelkemnek nagyon jót tett. És kezdtem megszeretni az orromat is, pedig azt akkor nagyon utáltam magamban. :D Az öröm, a lélekből jövő nevetés - és épp ezért a humor is - igazi gyógyir minden embernek, aki túlzásba viszi az önmagába fordulást, a gőgöt, vagy az önmarcangolást.
Ha nem akarsz, kedves Olvasóm, most rögtön a könyvesboltba szaladni, és megvenni a könyvet, akkor is szeretnék adni neked egy kis útravalót a nehezebb napokra. Egy lélekerősítő írást a Biztos Út blogról.

Ez amolyan "instant" lehetőség. Egy pár sor arról, miért is vagy úgy jó, ahogy vagy! És nem kell senkinek sem azt hinnie, hogy ugyanaz a különbség, mint az instant és a rendes kávé között - azaz azért, mert gyorsan magunkhoz vehető, ezért kevésbé van köszönőviszonyban a fent említett könyvel. Szerintem ezek az írások egy tőről fakadnak.
Hát akkor miért is szeresd magadat? Azért, mert Isten gyönyörű alkotása vagy - írja a Biztos Út blog. És bizony nagyon igaza van!
Azért is ajánlom ezt az írást, mert tökéletesen kerek, és kifejezi mindazt, amit én is gondolok. Tulajdonképpen ha vettem volna magamnak a fáradtságot, írnom kellett volna valami ehhez hasonlót a Keresztény önismeret témakörhöz a  sorozatomban. Sőt, a poszt határozottan hasonlít azokhoz az írásokhoz, amik nekem nagyon segítettek annak idején.
Minden mondata olyan, amit jó tudni és a szívünkbe vésni!

Köszönöm, Biztos Út blog!!!

2012. április 10., kedd

Te a férjedért vagy a férjedről imádkozol?

Amikor megpillantottam a Katolikus hitvédelem és megújulás honlapján a cikket melynek címe Jótanács feleségeknek: hagyjátok abba az imádkozást még nem tudtam, mibe nyúlok bele. Valahogy rögtön tudtam, itt a férjért (főleg ha nem hívő) mondott imákról lehet szó, és annyira radikális volt a címe, hogy azonnal el kellett olvasnom. Nem, nem prédikáció volt, amit egy jó humorú, és teológiai tudású pap mondott el, és jelent meg írásban is, hanem tanúság tétel. Egy keresztény asszonyé, Lysa TerKeursté. :D
Az alaphelyzet egy számomra nagyon is ismerős kép. Szerintem vagyunk itt egy páran feleségek, akik abszolút tudjuk, miről beszél nőtársunk. :D

"Dühös voltam, sértődött, megbántva éreztem magam. Egyfolytában ezen rágódtam, ahogy kezembe vettem a bibliámat, hogy valami áhítatszerűséget végezzek. [...]
Becsuktam a bibliát, s eldöntöttem, hogy hatékonyabb lesz, ha inkább imádkozom. Ez olyan kegyes dolog. És annak is éreztem magam, ahogy soroltam Istennek, mi mindent kéne megváltoztatnia a férjemben – végülis mindent, ami rossz volt benne."


Aztán az egész történet - ami akár velünk is megeshetett volna - nagyon érdekes fordulatot vesz, ugyanis Valaki közbeszól:

"Hirtelen, imádkozás közben úgy éreztem, Isten megszólít: „Hagyd abba”. Hagyjam abba? Az imádkozást? Ez biztos nem Istentől jövő sugallat. Így hát folytattam.
De a „hagyd abba” tovább lüktetett a tudatom felszínén."

És a tanulság sem utolsó, miért is kívánja Isten, hogy hagyja abba az imát ebben a lélekállapotban:

"És aztán mélyről rá is éreztem, miért kell abbahagynom. Isten nem azt akarja, hogy megjavítsam a férjem. Ő azt akarja, hogy szeressem.
Abba kell hagynom az imádkozást. Legalábbis azt a fajta imádkozást. Persze, vannak dolgok, amikben a férjemnek még fejlődnie kell. De semmi jó nem származik abból, ha én mást sem csinálok, csak panaszkodom rá.
Bátorságot kellett gyűjtenem, hogy merjem megkérni Istent, mutassa meg, hogyan szeressem a férjemet. Meg kellett kérdeznem, hol tévedtem, miben voltam önző, min kell változtatnom.
Akkor kezdtek jó irányba fordulni a dolgaink, amikor hagyni kezdtem, hogy Isten engem változtasson meg."

Nagyon érdekes, amit ez az asszony elmond. Mert összefügg számomra egy másik hasonló tapasztalattal. Casciai Szent Rita példáját sok nőnek ajánlják. Ő a lehetetlen dolgok védőszentje. Életéből az a motívum ragadott meg legjobban, mennyire megváltoztatta férje lelkületét, mennyire megnyerte őt Rita alázatossága. Az, hogy ez az alázat - mint minden alázat - nem veleszületett erénye volt, abba a Szentek Élete alapján bele sem gondoltam. Sokszor nem gondolnánk, mennyi küzdelem és önmegtagadás árán lesz egy-egy erény egy-egy szent sajátja. Erre csak a Sugárzó Életek sorozatban megjelent Ritáról szóló film döbbentett rá. Az ébresztett fel álmomból: a szentek épp oly emberek, mint mi. Istenük is ugyanaz, mint a mienk. A szentté válás rögös útja számunkra ugyanannyira nyitva áll, mint az ő számukra. A mi döntésünkön, a mi Istenre hangolódásunkon és áldozatkészségünkön múlik az, hogy Isten megadja-e nekünk a szentté válást.
Ennek a keresztény asszonynak a tapasztalata számomra ugyanazt tükrözi, amit akár Szent Rita is átélhetett imáiban: Isten azt mutatta meg neki, hogy hogyan szeresse a férjét.

Azért citáltam ide ezt a cikket, mert tanúsítom: nekem is ugyanez volt a tapasztalatom.
Nem tudom már hol, melyik misén, melyik prédikációban vagy leírt tanításban, melyik atya vagy testvér vagy hívőtárs szájából vagy tollából hallottam a következő bátorítást: ne féljünk Istent a legapróbb dolgunkba is bevonni, ami minket érint. Lehet több tanítás tanulsága alapján fogalmaztam meg az előző mondatot magamnak és a következőt: szívünk minden zugába eresszük be Istent, ne rejtegessünk előle semmit sem. 
Szóval, ezt a biztatást fülön csípve, megbántott magányomban rászoktam, hogy nem embereknek, hanem Istennek panaszkodom - a férjemről. Amikor elárulva, megbántva éreztem magam, mindig úgy éreztem, csak Isten szerető ölelésébe menekülhetek. És sokszor jelentett vigaszt, hogy Ő meghallgat. Legalábbis, hogy neki elmondhatom.
Amint azonban Neki elmondtam, kérdezgetni kezdtem Őt, vagy a Szűzanyát, adjon tanácsot, mit tenne a helyemben. Ugyanígy kérdezgettem én az embertársaimat is, akiknek addig panaszkodtam. De rá kellett jönnöm, meg kellett tapasztalnom a bőrömön/bőrünkön, az embereknek való panaszkodás a házastársunkról sokszor igen veszélyes helyzeteket idéz elő. Míg az Istenhez való fordulásban sosem lett károm/kárunk. Az ugyanis mindig egy teljesen más perspektívát nyitott meg előttem.
Minden alakalommal elkezdtem másképp látni saját tetteimet, saját hozzáállásomat, és arra kaptam indíttatást, amit a fenti tanúságtétel asszonya: szeressem a férjemet. Bocsássak meg neki, érezzem át a helyzetét és fogadjam el. Olyankor is, amikor ezt a leglehetetlenebbnek éreztem - amikor meg voltam győződve arról: nekem van igazam. Sőt. Nem egyszer Isten megadta nekem azt, hogy más szituációkon keresztül kicsiben megéreztette velem azt, miken mehetett/megy keresztül a férjem. És ezek a tapasztalatok mind megkönnyítették számomra azt hogy belássam, nekem nem az ítélkezés, hanem a szeretet a dolgom. 
Nem egyszer vágytam imán keresztül arra, hogy olyan megbecsülésben legyen részem, mint az Ószövetség okos asszonya, akire férje egész szívével ráhagyatkozik. És Isten meghallgatott. Tanítani kezdett. Tanít mai napig is. Tanítani azt, hogyan és miként fogjam föl és végezzem feleségi, háziasszonyi, családanyai kötelességeimet és életállapotomat. Hogyan álljak az egyes dolgokhoz, milyen lelkületet igyekezzek elsajátítani, és hogy az önsajnálat helyett igyekezzek inkább a férjemet nézni.
Nagyon sokáig benne voltam abban a csapdában, amiben mások is: mivel fogadalmat tettünk egymásnak, hogy boldoggá tesszük egymást, tőle várom a boldogításomat, minden gyöngédséget és vigasztalást. De emberek vagyunk, és néha mi magunknak sem megy ez, nemhogy a másiknak. Isten arra tanított, ne azt kérjem számon, mit nem kaptam, hanem arra törekedjek, hogy én jó társsá váljak. Számomra Ő mindig itt lesz, hogy szeretetéhségemet betöltse akkor is, ha ezt a férjemtől nem kapom meg éppen. Hozzá fordulhatok akkor is, amikor a férjemet épp nem terhelhetem, mert már épp elég teher nyomja a vállát. Sőt, arra szokott buzdítani, inkább igyekezzek én is részt vállalni a terhei enyhítésében, egy részük átvállalásában.
Mindez az indíttatások. Hogy mi valósul meg belőle, az nagyban múlik rajtam is. De mondhatom: a kapcsolatunk, amióta Isten tanít engem, sokkal harmonikusabb. Vannak feszültségek, viták és veszekedések is, de sokkal kevesebbszer, kevésbé viselnek meg minket, és a hangulat köztünk egyre bennsőségesebb.

Végül is amivel a tanúságtevő asszony zárja, az az én tapasztalatom is.
"Persze, hogy még előfordulnak összezörrenések. De azóta, hogy már nem akarom „megjavítani”, felszabadultam arra, hogy egyszerűen csak szeressem. Szeretni teljesen, ahogy az Efézus 4,2 írja: „teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.” És annyival jobb és értelmesebb dolog szeretni, mint javítani őt!"

A cikket pedig ajánlom elolvasásra. Mert tartalmaz olyan gyakorlati szempontból hasznos részeket, amelyeket itt nem idéztem, de segíthet neked is, Kedves Olvasóm, ha beleléptél a mi cipőnkbe, és rájöttél, nem mindegy, érte vagy róla imádkozol.

Ha Szent Rita példája számodra is megnyerő, itt egy lehetőség imádságban átelmélkedni a lehetetlen dolgok védőszentjének életét és belehelyezkedni általa Isten akaratába: Szent Rita kilenced Böjte Csaba OFM tollából, a Mindennapok blogon!

2012. április 7., szombat

Nagypéntek


Ha már megírtam a fergeteges Nagycsütörtököt, ellenpontként meg kell említenem a Nagypéntekünket is. Ahogyan a két emléknap ellenpontjai egymásnak, ugyanúgy volt ez nálunk is. Amennyire emelkedett volt a Nagycsütörtök, a Nagypéntek annyira földhözragadt...
De talán pont így volt a legjobb. Ebből a dinamikából is megértettem, és megéreztem a kereszthalálra való emlékezés lényegét. Ugyan mi nekünk ünnep Krisztus keresztje, hiszen a bűntől való megváltást és a szabadságot jelenti számunkra, akkor a tanítványok és környező emberek számára gyásznap volt, egy botrány, egy szörnyű fejlemény, amely gyászba borított mindent. Reménytelenség, és kétségbeesés kísérte azt a napot, melyen Jézus meghalt barátaiért (minden benne hívőért), hogy megmutassa: nála nagyobb szeretete senkinek nincs. 
Szóval, reményeimből semmi sem valósult meg. Sem a keresztút, sem a szertartás, sem a filmnézés. Az igazság az, mire leültem megnézni a Passiót, addigra elaludtam rajta. Jézus főpap elé hurcolásáig még tisztán emlékezem a jelenetekre, de utána már egyre többször esett ki egy-egy részlet, míg arra ébredtem, hogy Júdás már majdnem felakasztotta magát. Ekkor beláttam, nem tudom megtenni, amit terveztem.
A körülmény, ami miatt minden borult, az az volt, hogy Huncutka reggelre belázasodott. Nekem sok házimunkám volt, és ez a kettő annyira elvitte a napot, hogy egyszerűen nem tudtunk semmit megvalósítani abból, amit terveztem. De nem baj. Néha az embernek az tesz a legjobbat, ha elfogadja, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ő elgondolta. Sokszor tapasztalom azt, mennyire rugalmatlan tudok lenni, és az ilyen események mindig emlékeztetnek, mennyire jó, ha az ember hajlékonyan áll ezekhez az esetekhez, és azokból igyekszik a legjobbat kihozni.

Hogy mi lesz Nagyszombaton? Ugyan most egyik gyerek sem lázas, megfigyelés alatt vannak, így szó sincs róla, hogy megyünk körmenetre. De azért lehet, mégis sikerül valami olyat tenni ma, ami emeli mindenkinek az ünnepi készületét. Ma sütést terveztem, azt meg mindegyik gyerek szereti - hiszen a segítőkészségnek nyalakodás a jutalma. :D
De tudom, én ugyan tervezek, de Isten végez. A mai nap legyen titok. Meglepetés. ;-)

2012. április 5., csütörtök

Nagycsütörtök

Be kell valljam, egyáltalában nem terveztem, hogy ma leülök blogolni a gép elé. De annyira tele vagyok lelkesedéssel, hogy nem tudom nem megosztani veled, kedves Olvasóm.
A mai napon sok ajándékot kaptam Istentől. A legtöbb mára tervezett tennivalómat igyekeztem megcsinálni. És  csak egy-két dolog marad holnapra.
Gyerekeim segítőkészsége mostanság eléggé magas szinten működik. És nem érzem, hogy csak amiatt, hogy annak idején apjuk megígérte, ha jók lesznek, megkapnak valami szívük vágya dolgot... Akkor ez eléggé kevéssé volt egy konkrét ígéret. De azóta megmondtuk a gyerekeknek, a kitűzött határidő Húsvét Hétfő, akkor lesz "eredményhirdetés". Meg kell hogy mondjam, megérdemlik a jutalmat. Nagyon sok jóságot cselekedtek. És nem érzékelem azt, hogy mindez a jutalom reményében történne - mert történetesen megfeledkeznek eléggé sokszor arról, hogy jutalom lesz. 
Különösen Cicuka esett át nagy lelki fejlődéseken, ami hitéleti és lelki szempontból egyaránt jelentős. Nagyon sokszor gyakorolja a jószívűséget és a segítőkészséget. Huncutka pedig hamarabb hallgat a szavamra.

Szóval, a mai nap természetesen az Utolsó Vacsora emlékünnepének jegyében telt el. (A gyerekeknek ezt a tartalmat még könnyebb megemészteni. De volt szó arról is, hogy ekkor alapította Jézus meg a szentmisét és az Oltáriszentséget.) Nem hittem volna, de a délelőtt folyamán sikerült átadnom a legfontosabb dolgokat: a képes Bibliából elolvastuk az Utolsó Vacsorát és Jézus elfogatását, elmondtam nekik Mózes és a Pászka ünnep történetét, és volt szó arról is, milyen érdekességek lesznek a mai szentmisén (a harangok elmennek Rómába, fakopogtatókkal fognak "csengetni", lesz lábmosási szertartás, két szín alatt fognak áldoztatni, de asszem az oltárfosztást már nem tudtam megemlíteni).
És ami a legnagyobb ajándék volt: el tudtunk jutni a szentmisére! Nem, azért nem tudtunk teljes hosszában részt venni rajta, sőt, pont az Áldozat Liturgiájának kezdetén kellett elbúcsúznunk, mert láttuk a gyerekeken, most jobb még indulni, mielőtt még bepörögnek és rosszalkodni, hangoskodni kezdenek. (Mégis csak frissen délutáni alvás után, félnyűgösen vittük őket el, és 3/4 órát csendesen és türelemmel kibírtak!) De Cicuka most először talán felfigyelt a szentmise olvasmányaira, mert bizony visszaköszönt bennük minden, amiről aznap beszélgettünk - Mózes, az Utolsó Vacsora és a lábmosás.
A mise után hazajöttünk, és azt terveztük, pászka vacsorával és lábmosással hozzuk közelebb az ünnepet a szívünkhöz. Bár a kis lábmosási szertartásunk nem jött össze, a pászka vacsora fergetegesre sikeredett.

A pészahi étkek elkészítésében Virág inspirált, aki szintén a Jézushoz való közeledésként nem kóser széder tálat készített családjával/nak. Szerencsére leírta az összetevőket is, és hogy mi mit jelképez. Később a Wikipédián is utána néztem még újabb adalékanyagok, hozzávaló inspiráció után kutatva. A széder tál ismereteim szerint későbbi kikristályosodása a pészahi hagyományoknak, de maguk az összetevők, vagyis a bárány, a keserű füvekből készült saláta, a téglaszínű mártás Mózes óta ugyanazok. Én sem arra törekedtem, hogy valami teljesen autentikusat készítsek, hanem hogy a hangulatát felidézzem.
Pászka kenyeret már egy ízben sütöttem a tanítványaimnak, szintén abból az apropóból, hogy az Utolsó Vacsoráról volt épp szó a hittanon - és nagy sikere volt. (Innen vettem a receptjét. Most sima liszttel készítettem, első ízben azonban rozsliszt és búzaliszt keverékével. Mindkettővel kiváló. Vigyázat, a vizet adagoljátok lassan, mert lehet, hogy sok lesz. És szerintem mindenképp kell bele pluszban egy-két csipet só, különben kissé ízetlen... Én kb. 1-1,5 mm vastagra kinyújtottam, pohárral kiszaggattam, és egyenként 0,5 mm-es körökre nyújtottam. A serpenyőben némelyik a benne maradó levegőbubik miatt kissé felfújódik, mint a lufi, de úgy a jó. A pászkára jellemző barna foltok a levegőhólyagoknál meg fognak jelenni... :D ) Szóval ismét megcsináltam ezt a végtelenül egyszerű kenyeret, amely a régi kovásztalan kenyér hangulatát idézte (a boltban kapható roppanós macesz táblák nekem nem eléggé múltidéző hatásúak... bár nagyon fínomságosak :D ).
A keserű füvek a széder hozzávalókból kerültek ki - saláta, hagyma, torma. Ezeket egy nagyon finom salátává kombináltam. A salátához újhagyma zöldjét tettem, és reszelt fokhagymából, tormából, sóból, borsból, almaecetből és olajból kavart öntettel locsoltam meg. A téglaszínű mártás is széder alapanyagokkal készült. Bár dióm nem volt, reszelt alma, fahéj és vörösbor alkották (egy kevéske méz és szegfűszeg volt még benne), amit a tűzhelyen finomra pároltam, és a kevés alkohol is elillant belőle hamar. A felét pépesítettem, és ezzel sűrítettem krémesebb állagúra.
Mivel a bárány pedig elérhetetlennek látszott, ismét a szédertál szokásához nyúltam, és a húst jelképező tojással helyettesítettem. Egy dolgot nem használtam fel a széderből, a csontot jelképező csirkeszárnyat vagy nyakat - mivel ezt nem fogyasztják el, ez csak szimbólum. Ahogy a bárány csontját nem törik el, nem fogyasztják, így ezt sem.
Meg kell vallanom, blogom címéhez méltóan most is úgy éreztem, Isten segített meg engem a konyhában, mert nem tudtam akkor még elképzelni, hogy az egyes ételek hogyan fognak egymással fogyasztva hatni, és aggódtam. Különösen az édes almaszósz miatt az egész összeállításban. De hamar kiderült, ez egy nagyon kikristályosodott ízhatás, mert rendkívül kiválóan illett minden mindenhez - hiába, a választott nép gyermekei tudnak valamit. ;-) A saláta a tojás, a torma és az almaszósz így együtt mindenkit levett a lábáról. A vacsora mellé szőlőlevet ittunk. És azt a kedves szokást is ápoltuk most, hogy kitettünk egy plusz terítéket, mintegy jelzésképpen, hogy a mi Urunk velünk van ezen az emlékére készített vacsorán.
Fényképet ismét nem sikerült készítenem róla, gyorsabban elfogyott annál semhogy erre gondolhattam volna...
Feltétlenül meg fogjuk ismételni jövőre is. És neked is javaslom, kedves Olvasóm, próbáld ki, ha időd és kedved van hozzá. Akár úgy, ahogy Virág, akár hozzám hasonlóan rusztikusabban, egyszerre régiesen-modernül készítve. Utánozhatatlan hangulatot ad ennek a jeles napnak!

Remélem, a holnapi nap is legalább ilyen jól sikerül. Holnapra itthoni, szentírási történetekkel gazdagon fűszerezett keresztutat terveztem a gyerekekkel. Ha sikerül, ismét ott leszünk a szertartáson - de ez még sok mindennek a függvénye. De már előre várom a szokásos nagypénteki esti filmnézést: a Passió c. filmmel igyekszünk Jézus szenvedéseit még közelebb hozni magunkhoz, átélni, és átelmélkedni.

Kívánok neked, kedves Olvasóm, lelki töltekezésben gazdag nagyheti készületet és Áldott Húsvétot (Feltámadás Ünnepet)!!!