Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2012. december 8., szombat

Harmat cseppek helyett bégető himlő

Kedves Olvasóm!

Bizonyára észrevetted, hogy két hálaadás bejegyzés után nem folytatódott a sorozat. Ez azért van, mert az élet közbeszólt, és Isten mást tervezett nekem. Nem mondom, így is akad amiért minden egyes nap hálát adok, de ez nem kerül fel a képernyőre, mert nem érek rá leülni egy kicsikét sem.
Jelenleg mindhárom lányom itthon lábadozik.
Először Huncutkán jelentek meg gyanús piros pöttyök a második bejegyzést követő napon, s arra rákövetkező nap teljesen jellegzetes kis áttetsző folyadékkal telt hólyagocska jelent meg a piros, ovális kiütésen: ez biza bárányhimlő. Az orvos is megerősítette házi diagnózisunkat.
Őszintén? Számítottunk rá, mert tudtuk, hogy megjelent a csoportjában is. Meg én azok közé tartozom, aki szerint jobb ezen a betegségen átesni. Nem is bánom, épp itt volt az ideje. Egy hét alatt le is zajlott az egész. Ma már csak aprócska hegecskék vannak test szerte - egyéb nem. Leszámítva a köhögést, amit a nővére hozott neki. Őt még egy darabig itthon tartjuk, hogy erősödjön az immunrendszere.
Utána Cicuka torka fájdult meg olyannyira, hogy itthon kellett tartsuk. Ebből lett az ominózus köhögés. Kakukkfüves szirupot adok nekik,  a doki néni teljes bizalmával a hátam mögött. (A sajátunkon kívül én még nem találkoztam orvossal, aki azt mondta volna, hogy egy házi kakukkfüves szirup megfelel nyálkaoldónak...) Ő egyre jobban van, nemsokára mehet oviba.
S hogy a sorban harmadik gyermek se maradjon ki élete első betegeskedéséből, sugárhányással jelezte, hogy valami nincs rendben. Túl vagyunk némi hányáson, hőemelkedésen. Mára már egészen kezdte a régi formáját hozni ez a Babóca.

Mindeközben én idehaza igyekszem rendet tartani a játszóházzá alakult lakásban. És szerdán volt utoljára, hogy kb. 20 percre kidugtam az orromat a hidegbe. Se előtte, se utána nem jutottam túl a lakás küszöbén.

Sajnálom, de ennek tükrében le kell mondanunk arról, hogy hálaadás sorozatot írjak a blogon. Majd legközelebb. Helyette próbálom inkább a lemaradt bejegyzéseket pótolni.

Áldott adventi készületet mindenkinek!

2012. november 27., kedd

2. Harmat-csepp - nov. 27., kedd

Hálát adok...
... a főzőtudományomért.

És a sütőtudományomért nemkülönben. Biztosan azért kaptam, hogy szolgálhassam vele az egész családot -  szűkebb és tágabb értelemben véve is. És rendkívül nagy örömet szerez nekem is az, hogy mennyi mindenben kipróbálhattam magam. Kristályosodom, és sokat tanulok még mai napig is. Nagyon nagy játszótér nekem a konyha. És a legtöbb dicséretet emberemtől mindig az ételért zsebelek be. Hiába, ő tipikusan az a férfi, akinek a szívéhez a hasán át vezet az út. ;-)

2012. november 26., hétfő

(Hála-)Harmat-csepp 1. - nov. 26., hétfő

A tavalyi adventi készületem annyira bevált, hogy idén is szeretném folytatni a jó szokást. Tehát ebben az adventben is minden nap hálát adok valamiért. Hogy aznap épp miért, az a Gondviselésen múlik. Az idei sorozatot "harmat-cseppeknek" neveztem el, hogy ezzel is erősítsem az adventi hangulatot. (Adventkor hétköznapokon kora reggel ún. Rorate misék szoktak lenni. A Roraték az ebben az időben szokásos énekről, a "Rorate coeli", vagyis "Harmatozzatok egek" kezdetűről kapták elnevezésüket. Ez az ének a Megváltó várását fejezi ki.)
Most is előbb kezdem, mivel az idei advent nagyon rövid, és én már tűkön ülök. :D

Ma hálát adok...
... az apró figyelmességekért!

Egy fárasztó nap után a legeslegjobban az esik, amikor a Másik Fáradt Felnőtt, az Életem Párja, a kedvenc Piruett pudingommal tér haza, és lefekvés előtt még egy bögre finom teát is a kezembe nyom... Mondhatom, kész idegbaj volt addig az egész napom. De ez a két apróság teljesen más színbe helyezi az összes nyűgömet. :D És külön öröm, hogy pont Ő volt az, aki ezekkel az apróságokkal megajándékozott.
Hiába: "ajándékozni annyi, mint a szívünket adni - a kezünk csak segít benne." :D

2012. november 23., péntek

Filmajánló: Levelek Istenhez

Az Égiposta c. filmet annak idején nagyon sokszor néztem meg, mert rendkívül tetszett. Nem hittem hogy az "Istennek szóló levelek" témakörben lesz egy ennél sokkal jobb alkotás. Pedig mégis! És a legszebb az benne, hogy igaz történeten alapul! Mindig a valóság a legszebb... :D

Taylor rákos, és a betegsége nem csak neki, a környezetének (családjának, barátainak, iskolatársainak, szomszédainak) is nagy nehézségeket okoz. Sőt, még talán a kisfiú viseli a legjobban helyzetét. Meg is van a titka annak, hogy miért: Taylor minden nap ír egy levelet Istennek. Ezzel tartja a kapcsolatot Vele. És bár a postán megrekednek a levelek, úgy tűnik, mégis eljutnak Istenhez, mert Isten teljesíti azokat a dolgokat, amelyeket Taylor tőle kér. Úgy tűnik, az ő példája erőt ad a többieknek is, hogy elfogadják Isten Kis Harcosának különös életállapotát. 
Brady alkoholizmusba menekül kisiklott élete elöl. Ám egy nap főnöke, a postamester, rábízza azt a körzetet, ahol Taylor is lakik. Brady megismeri a családot, és amikor a rábízott Istennek címzett leveleket kibontja és elolvassa: ez örökre megváltoztatja az életét.

Ami külön öröm, hogy a filmet ugyanaz rendezte, aki a Tűzbiztos házasságot (más néven: Szerelempróbát).
Íme a film angolul, magyar felirattal:

2012. november 22., csütörtök

Filmajánló: Az utolsó hegycsúcs

Vagy egy hónapja lehetett, épp a Babóca keresztelője utáni napon kimenőt kaptam, mert addig megfeszített erővel dolgoztam a keresztelő utáni vendégség sikeréért. Egyik kedves barátnőm elhívott, hogy nézzük meg ezt a filmet. A levlistán, ahol megismerkedtünk Barátnőmmel, nagyon méltatták, hát uccu neki, bevettük magunkat az Uránia mozi gyönyörűséges vetítőtermébe, és leültünk, hogy megnézzük ezt a dokumentumfilmet.

Magam is meglepődtem rajta, milyen személyes, milyen csodálatos, magával ragadó és egyáltalában nem unalmas tanúságtevő film volt ez egy fiatal papról, Pablo Domínguezről. A film rendezője maga mondja el, hogyan ismerkedett meg vele, s megszólaltatja benne barátait, szüleit, hogy ők mondják el, milyen volt, hogyan élt, és hogyan halt meg.
Ő egy olyan csodálatos egyéniségű pap volt, amilyet mindenki szeretne magának. Humoros volt, szerette a gyerekeket, az embereket úgy általában, komolyan vette a hivatását, és teljesen annak élt. Mindig rendelkezésére állt az embereknek. Nagyszerű tanító és előadó volt. Derűs lénye beragyogta a körülötte lévők életét. És mindenek előtt a leglényegesebb, aminek ő tartotta saját magát: pap volt. Igen, pap, akiket mostanság szeretnek meghurcolni, előítéletekkel távol tartani maguktól. Ha nem lett volna pap, nem tudta volna teljesíteni evilági küldetését.
Mert bizony, egyszer csak Isten magához szólította. Azt hinnénk, hogy az ilyen lángegyéniségű emberek vértanúk lesznek. De Istennek annyira kedves volt Pablo, hogy abban a tevékenységében ragadta el, melyet legszívesebben csinált, ami közben legközelebb érezte magát Teremtőjéhez: hegymászás közben baleset érte őt, és egyik barátját, aki elkísérte.

Miután megnéztem a filmet, magam is úgy gondoltam, nagyon alábecsüljük a papjainkat. Imádkozzunk értük minél többet, hogy Isten dicsőségére és a mi lelki javunkra élhessenek, teljesítve Isten róluk elképzelt csodálatos tervét!




2012. november 9., péntek

A kutya vacsorája

Igen, néhány poszt bizony lemaradt, mint az eb estebédje... Szörnyű kimondani, de másfél hónapja nem tudtam blogolni. Hiányzik. És egyáltalán nem azért nem írtam, mert nem szerettem volna. A fejemben itt sűrűsödnek a blogbejegyzések garmadája, ám megírni őket már korántsem könnyű. Három gyerekkel többnyire örülök, ha este fejest ugorhatok az ágyba, vagy ha még fennmaradok egy kicsit lazítani, akkor az agyam állaga olyan pempő, hogy alkalmatlan emberi fogyasztásra képes bejegyzés írására... C'est la vie...

Mikor Cicuka elkezdte idén az ovit, azt hittem, nem sok izgalom vár rám karácsonyig, max. a vágyott keresztelő és a szülinapok. De ez másképp alakult. Azóta csak kapkodom a fejem, annyi minden változott.
Mi minden történt ezalatt a másfél hónap alatt? A teljesség igénye nélkül:
- a Kismosolygóst (babánkat) megkereszteltük
- tartottunk egy nagyon klassz "mindenki hoz valamit bele" keresztelői ebédet, ahol mindenki jól érezte magát, s amelynek elméleti kezdeményezője anyósom volt
- beteg voltam (hiába, a keresztelőt megelőző sok gürizésnek megvolt a hatása)
- Huncutka 3 éves lett, és kérésére rózsaszín tortát kapott
- Cicuka 5 éves lett, neki két tortát kellett sütnöm: egy Feketeerdőt az oviba és egy Répatortát otthonra
- mindkettőt elhalmoztuk családilag ajándékokkal
- őszi szünet után Huncutka megkezdte az ovit, az első héten vagyunk túl, és nagyon jól megy a beszokás
- ismét tanítok

Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de így adódott. Elárulom: a saját gyerekeimet és kortársaikat tanítom, és csak heti egyszer. :D De nagyon örülök neki.

Ha lesz megint szusszanásnyi időm, akkor fogok írni. Drukkoljatok. :D

2012. szeptember 15., szombat

Születés történet - befejező rész


"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Az "oroszlán barlangjában" kedden jártam, az orvosomnál szerdán, CTG után. Aznap beutalt engem a kórházba és mondta, másnap jelentkezzek az illetékes kórház szülészeténél és vetessem fel magam. Hulla fáradt voltam. És amikor belegondoltam abba, mi minden történik velünk, ha ezt az utat választom, akkor belesajdult minden tagom.
Megbeszéltem a férjemmel és kollektív engedetlenséget követtem el. Otthon maradtam csütörtökön, és pihentem. Valahogy éreztem, hogy másnap pénteken lesz a nagy nap. Tudtam, a péntek sem véletlen, hogy kegyelem az, hogy Jézus szenvedésének napján történik a dolog. (Arról sejtelmem sem volt, hogy aznap lesz Boldog Salkaházi Sára emléknapja, a védőszenté, akit születendő babánknak választottunk. Erről a kegyelemről csak később értesültünk. :D )
Valami érdekes is történt aznap. Addig voltak jóslófájásaim. Csütörtökön azonban teljesen elmúltak rejtélyes módon. Megvontam a vállam, a baba eléggé "elcsendesedett", tudtam, hogy készül kifelé.
Másnap kora reggel mentem CTG-re, mintha mi se történt volna. A CTG-s asszisztensnő olyan kerek szemekkel nézett rám, hogy mit keresek ott - ahelyett, hogy a kórházban lennék - hogy azt sem tudtam, hova forduljak vizslató tekintete elől. Elmondtam neki mindent úgy, ahogy volt, nem szépítettem. Akkor bevallotta, hogy már a múltkori CTG sem volt fényes, a vonal rajta "beállt" és ezért utalt az orvos engem a kórházba. Finoman megkérdeztem, hogy ezt nekem honnan kellett volna tudnom, mivel az orvos nem mondta, hogy ezért utalt be, és hiába ez a 3. babócám, azért CTG-ről olvasni még nem tanultam meg... (Nekem utólag is csak ilyeneket mondogattak: tudhattam volna, hogy kell lennie valaminek, különben nem utalt volna be. Én meg morgok: tessék szépen nekem elmondani az ilyesmit, mert szeretem tudni...) Az asszisztensnő ekkor kijelentette, hogy be kell menjek az orvoshoz is.
Na ekkor őszintén kirázott a hideg veríték. Nem akartam vitatkozni az orvossal az állapotomban, és győzködni az álláspontomról. Nem akartam ezt a konfliktust. Kimentem az illemhelyre, hogy összeszedjem magam.
Közben felhívtam Ajándékot. Ő meghallgatott engem, és igyekezett mellettem állni. De valamiről tudott, amiről én még nem. Ismeret szavában ő már megkapta az események végkimenetelét, csak még úgy érezte, ki kell imádkoznia, jól érti-e, biztosan úgy van-e.
Már a CTG-s nő is utánam jött, hogy jól vagyok-e. Mosoly fel, hidegvér, be az orvoshoz.
Az orvossal szerencsére nem kellett konfliktusba keverednem. Nem tetszett neki ugyan, hogy nem voltam még kórházban, de nem kezdte el firtatni. Megmutatta a leletemet, elmagyarázta a helyzetet: a baba szívhangja beállt, azaz valaminek történnie kell, mert nem érzi már jól magát odabenn. Flowmetriát kell készíteni, amit a kórház tud megcsinálni. Megkérdezte, van-e valaki, aki be tud vinni kocsival, mire mondtam, hogy nincs, megyek a saját lábamon.
Fellélegeztem. Mert úgy gondoltam, hogy kaptam még egy esélyt arra, hogy a másik kórházba kerüljek. Konzultáltam a dúlámmal, és ő mondta, hogy megkérhetem a másik kórházat is, hogy elvégezzenek esetleg bizonyos kezeléseket, pl. egy flowmetriát. Persze ő a helyemben egyenesen oda ment volna. Én részemről úgy voltam vele: adok még egy esélyt a másik kórháznak, ha nemet mondanak, az eredetibe megyek. Átmentem anyósomékhoz, akik az SZTK közelében laktak, megkerestem a telefonszámot interneten, és telefonáltam. Az "oroszlán" főorvost hívtam, és megkérdeztem, megcsinálják-e a flowt. Hazaindultam, mert közel laktam az illetékes kórházhoz, közben visszahívtam a másik kórházat, mert akkor épp nem volt benn a főorvos, nem tudta megmondani. A válasz, amire vártunk nemleges volt.
És akkor kis pihenés után elindultam pocaklakóval együtt másodmagam a kórházba. Sejtettem a lelkem mélyén, hogy erősen benn van a pakliban, hogy esetleg nem fogok onnan már így egyeben kijönni. A menetpakkomat mégsem vittem magammal, mert még élt bennem a remény, hogy nem tartanak benn. Legyen, aminek lennie kell - elfogadom. Gondoltam magamban. (Közben meg minden idegszálam belekapaszkodott az elképzelésembe, reményeimbe.)
A nőgyógyászaton egyből az ultrahangra mentem. Nem is gondoltam, hogy talán előbb a nőgyógyászhoz kellett volna, hanem csak az járt a fejemben, csak egy flowmetriát kell elintéznem. Az ultrahangos orvosokat már ismertem. Meg is csinálták nekem hamar. És azt mondták, a flow jó, ez alapján lehet, hogy hazaküldenek. Feltelefonálták a nőgyógyászt, konzultáltak vele, és azt adták át üzenetképp nekem, hogy menjek fel a Szülőszobára egy ellenőrző CTG-re. Megköszöntem és mentem, harci kedvemben ütemesen kopogva cipőmmel a kövezeten. Kikötöttem magamban: csak azért megyek, hogy leellenőrizzenek, és utána már valószínűleg mehetek is. Megcsapott az ismerős folyosón az ismerős szag. Furcsa módon otthonosan éreztem magam tőle.
A Szülőszobán segítőkész szülésznők tették rám a CTG-t (szinte feküdnöm kellett ahhoz, hogy jól lehessen adatot venni). Lefuttattunk egy hosszú menetet. De az eredmény nem lett nagyon meggyőző. A baba nem igazán mocorgott, és nem nagyon voltak fájásaim se... Ezért átkísértek egy üres szülőszobára, hogy ott kényelmesen folytathassuk a második menettel. Megitattak, mert addigra nagyon szomjas és éhes voltam, mivel reggeli óta semmit sem ettem (sejtettem azért hogy valami csak lesz aznap). Felfeküdtem az ágyra, rám kötötték az elektródákat és ott dekkoltam, nézelődtem, hallgattam a monitoring zajokat. A falon volt egy nagy vörös rózsa. Azt nézegettem, és azon gondolkodtam, mennyire jó ötlet a rózsa egy ilyen helységbe, és mi mindenre emlékeztet engem. Ezekkel a szívhangokkal jobban meg voltam elégedve, mert a kicsim megmozdult többször is, megélánkült. Aztán elkezdtem fájásokat is érzékelni.  Furcsákat, erőseket. És egyszer a baba nagyot mozdult. Nem sejtettem, hogy ez volt az a dolog, ami az egész történet fordulópontja lesz.
Zavart-e, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül kell hoznom a döntéseket, és a személyzeten kívül nem volt velem senki? Őszintén bevallom: nem szenvedtem tőle, tudomásul vettem. Valahogy már a várandósságom elejétől kezdve sejtettem, hogy ez lesz. Hogy egyedül leszek ezekben az órákban. Hogy most nem lesz mellettem senki. Se a férjem, sem más. (Hogy akkor miért kértem meg a dúla ismerősöm? Mert reméltem abban őszintén, hogy ő kivételt jelenthet és társaságom lehet.) Valahogy úgy éreztem, így kell lennie, Jézus egyedül a kereszten, én egyedül a Szülőszobán.
A második szülőszobai CTG után orvosra kellett várnunk. Még elképzelhető volt számomra, hogy elengednek. Az egyik szülésznő kedvesen azt mondta, menjek el, vegyek magamnak valami salátát enni. Ez a mondat arra utalt, hogy nem fognak műteni. Megfogadtam a tanácsát, és várakozás közben megettem a salátát némi pogácsával. Körülöttem pedig ez idő alatt két csecsemő is világra jött (természetes úton) és hangos sírással adta tudtul érkeztét.
Az orvos megérkezése újabb akadályt állított elém. Ő nem ítélte meg jónak a CTG-t és szerinte meg kell császározni minket. Hittem neki vagy nem hittem? Szerintem hittem. Mert valahogy éreztem, nem a levegőbe beszélt. De hivatkozott a protokollra. Itt kezdtem el vele vitatkozni, és igyekeztem magamnak kivívni azt a jogot, hogy én dönthessek, saját felelősségemre elmegyek-e vagy maradok. Az orvos gondolkodási időt adott nekem, hogy mindent megfontolhassak, s közben hűvösen kért (mégis nehéz dolga volt velem, hiszen ellenkeztem vele), hogy egyezzem bele, hogy addig is CTG-n figyeljenek, hiszen őrá van bízva az életünk addig is, amíg ott vagyunk. Nem bántam, azért annyira nem akartam nyakas lenni, hogy ezt visszautasítsam.
Akkor egy kedves szülésznő (egy harmadik az előző kettőhöz képest) odajött, hogy eleget tegyen az orvosi utasításoknak. Megkérdezte hol volt a magzat szíve. Mutattam hol, legjobb tudomásom szerint. Ám huncut módon a szívhangot mégsem találta ott. Akkor hozzáértő kezeivel végigtapogatta a hasamat, hogy megállapítsa, hogy fekszik a baba. És legnagyobb meglepetésünkre teljesen keresztben volt a pocakomban.
No, villámgyorsan megultrahangoztak, hogy igazolják a feltevést, és íme, valóban.
Mikor a szülésznő kitapintotta az új valóságot, én akkor már tudtam, hogy fogok dönteni. Nekem akkor már eldőlt, hogy ez császármetszés lesz. Elfogadtam, hogy Isten ezt adta. Az orvosnak beleegyezésemet adtam a műtéthez. Ám megijedtem, mert azonnal akart műtőbe vinni. Megemlítettem, hogy nem rég ettem. Konzultált az altatóorvossal, hogy mi az az időpont, amikor legelőször bevihetnek. Akkor du. 4 óra volt. És 6 körül szándékoztak bevinni.
Letelefonáltam mindent férjemmel. Intézte a gyerekek elhelyezését, Huncutkáért érte jött édesanyám. Cicukát pedig ő vitte át (így emlékszem) anyósomékhoz, vagy ők jöttek érte? Megkértem, hogy hozza be a holmim.
Szép lassacskán előkészítettek a műtétre. Szerencse, hogy fél 7 után vittek el, mert így még beért az Ember és tudtunk vele beszélgetni. Többször meg is nevettetett, ami nagyon jól kioldotta a felgyűlt feszültséget.
Mikor az ápoló jött értem, hogy a műtőbe vigyen, arra gondoltam, nemsokára látom majd a babám, és örültem. A férjem és az ápoló jókat poénkodtak a fejem felett, így vígan toltak be a hideg fényű lámpák alá. Nagyon kedves, összeszokott társaság várt rám. Az altatóorvos egy nő volt, és igyekezett nagyon ügyesen megcsinálni a csigolyaközi érzéstelenítést. Kicsit kellemetlen volt, de csak nagyon rövid ideig. Aztán lefektettek ismét az asztalra, és elkezdték az ismerős műveleteket. Pl. védőzsákot húztak a kezemre, ferdén döntötték az asztalt, rám locsolták a hideg fertőtlenítő folyadékot...stb.
Amikor ezek történtek, eszembe jutottak az előző műtétem emlékei, és azon agyaltam az oxigénmaszk alatt, hogy késő-e altatásban végezni ezt a műtétet... mert emlékeztem, milyen furcsa érzés, amikor nem érzed a fájdalmakat, de mégis matatnak a hasadban... Szerencsémre a mostani altatóorvosom olyan kedves volt, hogy egész végig fogta a fejem, simogatta a homlokom, tájékoztatott arról is, mi történik.
7 órakor felsírt kicsi Babuskánk. Mielőtt elvitték, megmutatták nekem, aztán hamar visszahozták, és a műtét további része azért nem volt kellemetlen, mert szinte egész végig ott volt mellettem, és gyönyörködhettem benne, beszélhettem hozzá. (Ez a legutóbbi műtétem óta nagy előrelépés.) Sőt, a műtét után is, amíg megfigyelés alatt tartottak, odahozták és együtt lehettünk. Megpróbáltuk mellre tenni a csecsemős nővér segítségével, de ki volt a picikém merülve. Csak arra vágyott, hogy mellettem legyen és megnyugodva elaludt.
Az orvossal persze később megbeszéltük ezt a konfliktust, és nem neheztelt rám a későbbiekben. A dolgát pedig nagyon jól elvégezte.
Csalódtam? Nem hinném. A lényeg az volt, hogy a lányom megszületett.
Isten nem mindenkinek adja meg ugyanazt a csodát. Nekem más utat szánt. Emlékezzünk csak arra, amikor Jézus Názáretben, a zsinagógában arról beszél, sok özvegyasszony élt Illés korában, de csak a cáreftaihoz volt Illésnek küldetése. Ugyanígy Ajándék szüléstörténete csodálatos kegyelem. Nekem más adatott és nem vagyok elégedetlen. Ajándék a császár előtt, amikor beszéltünk telefonon elmondta a megerősítő szavakat: ezt kapta Istentől. Hogy a baba miatt császár lesz, az illetékes kórházban.
Jó kérdés azonban, hogy akkor minek volt ez az egész felhajtás, ez az egész hacacáré, ha úgysem lehetett elkerülni azt, amitől tartottunk? Azt hiszem nem az a lényeg, mi lett az ügy kimenetele. Hiszen rábíztuk magunkat Istenre. A bizalmi lépésre volt szükség. A közelségre, az Isten akaratában való megnyugvásra. Erre az útra, amit bejártunk, szükség volt, hogy megélhessünk olyan dolgokat, amit enélkül sosem lettünk volna képesek. Például azt a kegyelmi egységet a férjemmel, amit fiatal házad korunkban utoljára...

Hát kedves Olvasóm, nem erre számítottál, mi? Jó Isten humorérzéke, és jó csattanókat tartogat számunkra az életben. Remélem, azért nem volt hiábavaló végigolvasnod ezeket a sorokat.

Dicsőség az Úrnak, minden Élet Urának, aki volt, aki van és aki lesz! Mindörökké!

2012. augusztus 30., csütörtök

Születés történet - 3. rész


"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Ott hagytuk el, hogy bizalmi döntésre várakozunk. Én és az Ember bizonytalanok voltunk. Vajon mennyi esélyünk van, mik a lehetőségeink? Képtelenek voltunk reálisan felmérni ezeket. Közben az orvosom mondott dolgokat, de sokszor általánosságban, nem rám vonatkoztatva (vagy csak én nem figyeltem igazán?). Minden esetre ő igyekezett legjobb tudása szerint eljárni, még akkor is, ha én nem értettem meg, mit miért mond, és nem magyaráztattam el vele.
Írtam aztán az egyik levelezőlistára, imát kérve az ügyért. Ezen a levelezőlistán fenn volt a dúla ismerősöm is. Szinte azonnal írt nekem magánban egy levelet, hogy hívjam fel, beszéljük meg. Megtettem, ő pedig sok kételyt eloszlatott. Segített megérteni, hogy amit szeretnénk, nem lehetetlenség, csak kevés azon a helyen, ahová tartozom, a szakmai tapasztalat erről, mert ott a protokoll miatt nem vállalnak kockázatosabbnak ítélt utakat. De van másik kórház is, amelyik viszont híres arról, hogy támogatják az ilyesmiben az anyukákat. Dúla ismerősöm minden lehetőséget felsorolt, mi állhat előttem, ha akarom: 1. ha azt a kórházat választom, amelyik illetékes, tuti, hogy császároznak, mert ott ezt írja elő a protokoll; 2. választok egy másik kórházat, egy bababarát kórházat, ahol van tapasztalatuk arról, hogy egy vagy több császár után hogyan segítsenek világra hozni másképp egy babát, és ha beindul a szülés, irány egyenest oda, mert kötelesek ellátni (ám ennek a hátulütője az lehet, hogy ha nem eléggé sürgető az állapotom, akkor visszautalhatnak az illetékes kórházba); 3. választok az utóbbi kórházból szülésznőt és/vagy orvost, hogy ott szülhessek mindenképp.
Az Emberrel minden megoldást mérlegeltünk. És imádkoztunk jó megoldásért. Így tett Ajándék is. (Egyébként ő pedig küldött egy könyvet, ami szintén segített sok mindennel megismerkedni, ami a természetes szüléshez tartozik. Ennek segítségével értettem meg az eddigi szüléseim folyamát, mi miért történt úgy, ahogy. És sikerült elfogadnom azt, ami addig történt velünk.) Ezekben az időkben nagyon összekovácsolódtunk a férjemmel, többször is azt mondta, teljesen mellettem áll mindenben. És valóban, olyan egységességet tapasztalhattam meg akkor, ami még jobban összehozott minket. Nekem pedig sokat segített ez a tudat.
Úgy láttuk, akkor tudunk lépni Isten felé, ha olyan döntést hozunk, amelyik nem egy, hanem két kimenetelű, hogy Isten szabadon működhessen tetszése szerint. Azaz amellett a kórház mellett döntöttünk, ahol van kellő tapasztalat, és akár meg is császározhatnak, ha mégis arra lenne szükség. Úgy gondoltuk, ha ezt tesszük, Isten szabadon adhat nekünk, amit nekünk szánt. Mi pedig imádkoztunk azért, hogy elfogadjuk, amit ő ad. És reméltünk. Beszéltünk erről a családjainkkal is. Igyekeztek nyitottnak lenni, és elfogadni a döntésünket. Édesanyám azonban nagyon féltett, és emiatt az ő részéről több olyan megnyilvánulás is érkezett, ami elbizonytalanítani igyekezett - érezhetően a Fickó igyekezett a bizalmamat ellehetetleníteni...
Mire idáig értünk túl voltam a 36. héten. Az utolsó ultrahangon az orvos egy fejvégű pozícióban lévő babát látott, megfelelő méretekkel ahhoz, hogy hüvelyi úton megszülethessen, és jól keringő, nem elöregedett méhlepényt. Mégis azt mondta, ez a gyerek megszülhetetlen. Nem indokolta különösebben miért, az elvékonyodó hegszövetre utalt, de általánosságban beszélt róla.
Sajnos kifutottam abból az időből, hogy még lehetett volna orvost ill. szülésznőt választanom. Több emberhez is fordultam a kórházból, de már meg volt kötve a kezük. A doktornő, akinél kezdtem, ugyanabból a kórházból volt, így őt is felhívtam, hátha tud tanácsot adni.
Kiderült, ha felhívom őt előbb, nála szülhettem volna, mert ő számított rám, a 30. hétig... De azért adott egy jótanácsot. Azt mondta, menjek el a szülészet főorvosához, és kérjek tőle személyesen engedélyt.

Nyilassy Sándor: Csónakázás a tavon
- ennek a képnek a reprodukcióját láttam a falon
A vér meghűlt bennem, mikor remegve lépkedtem a főorvos irodája felé kora reggel. Akkor már 38. hét volt. Imádkoztam bátorságért. (Nem szeretek ilyen ügyeket intézni, de ha muszáj...) Szinte éreztem, hogy keresztben lenyelhetnek. De azért volt egy nagyon jó lelki élményem. Mielőtt bementem, előző nap egy kedves online ismerősöm mutatott egy protestáns napi ige oldalt, ahol aznap pont a vihar lecsendesítése volt a soros evangéliumi rész. Aznap ez a rész nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, nekem szól. Segített megnyugodni. Másnap, mikor a folyosón ültem a "barlang" előtt, megpillantottam a többi falat díszítő kép között egyet, ami egy csónakból kiszálló társaságot ábrázolt. Mondhatom, ettől új erőre kaptam. Bizalmat kell szavaznom Jézusnak és kilépni a biztonságos csónakból. Ő már vár... Minden egyes lépéssel hozzá leszek közelebb.
Sikerült beszélnem az illetővel. És arra jutottunk, hogy ha spontán beindul a szülésem 18-áig, (20-ára voltam kiírva), akkor legyen, saját felelősségemre szülhetek ott, és felvilágosított a rizikókról. Azt is megbeszéltük, hogy 18-án, ha addig nem indul be a szülésem, vállalják a császárt is. A terhesgondozást, kikötötte, hogy nem vállalják.
Győztesnek éreztem magam. Úgy éreztem sínen vagyok, és minden rendben van.
De aztán jöttek az újabb nehézségek. Az orvosom, amikor elmondtam neki az egyezséget, kérte, hogy a kiskönyvembe írják be ezt. És emiatt visszaküldött az oroszlán barlangjába... Én meg kénytelen-kelletlen mentem. Az "oroszlán" most majd leharapta a fejem, mert azt mondta, ha beírna a kiskönyvembe, akkor átvenné a terhesgondozásom, és abban állapodtunk meg, hogy ezt nem teszi.
Nosza, püff neki - mehettem ezzel a hírrel az orvosomhoz. Úgy éreztem magam, mint egy pingponglabda, akivel az orvosok jót passzolgatnak... Az orvosom teljesen kiakadt. Felelőtlennek titulálta az "oroszlánt" és az intézményt, és beírta nagy betűkkel a kiskönyvembe, hogy az illetékes kórházba kell mennem. Én pedig értékeltem a buzgalmát, de úgy éreztem, csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt csinálta ezt az egészet, nem azért, mert félt engem...
Így érkezett el az utolsó előtti, azaz 39. hét. Lelkiekben már vártam a szülést, és tele voltam reményekkel. A családom támogatott, a gyerekeim tündérkedtek, és megkértem a dúla ismerősöm, hogy legyen ott mellettem a szülésnél. Isten kezében voltunk, és készek voltunk elfogadni, amit ő akar. A kórházi pakkom és a gyerekek menet táskáit épp hogy sikerült addigra összecsomagolnom. A baba egyre "csendesebb" lett a pocakomban, és voltak jósló fájásaim. Azt hittem, minden rendben van.

Folyt. köv.

2012. augusztus 15., szerda

Családos vagy? Szégyelld magad!

A minap álltam a villamos megállóban magamra kötve a legkisebbet, szoknyám mellett a nagyobbik lányommal és velem szemben a férjemmel. Egyszer csak egy magas, nagydarab, milliméteresre nyírt hajú férfi közeledett hozzánk. Egyenesen felém fordult, a szemembe nézett és nagy hangon ezt vetette nekem oda:
- Orbán Viktor miért tűr (lehet hogy "tart" volt? - ebben a szóban bizonytalan vagyok...) titeket? Nem szégyellitek magatokat?!
(Később persze átfutott az agyamon, vajon miben módosult volna ez a jelenet, ha még a középső lányunk is épp velünk van...)

Hogy a férfi nem volt százas, szinte biztos. De amit mondott, az nem csak az ő véleménye.
A mai magyar társadalomban bizony ez elég nagy horderejű tendencia. Sokan most bizony haragszanak a családosokra, főleg azokra, akik kettőnél több gyereket nevelnek, mivel úgy érzik, a megszorítások közepette, nekünk sokkal könnyebb a helyzetünk. De itt nem csak egyszerű irigységről van szó. Ha még csak ez lenne. (Tény, hogy az irigykedők többsége még azt sem látja be, neki is jobb az, hogy nekem több gyerekem van, hiszen amikor ő nyugdíjas lesz, az én dolgozó gyerekeim adóforintjaiból fogják az ő nyugdíját kiutalni...)
Sajnos sokkal mélyebb horderejű ez a családellenesség, és nem csak a magyar társadalomban. A mai korban különösen támadás alatt van a család, mint az egészséges társadalom alapja. Mert a család védettséget jelent, törődést és kötődést. Az egyént, mint közösségből kiszakadt egyedet könnyebb fogyasztóvá nevelni, mint azokat, akiknek a jó és szeretetteljes családi életből adódóan van tapasztalata arról, hogy a fogyasztás senkit nem tesz boldogabbá, ellenben üresebbé igen, miközben vannak az embernek más tartalékai: az egységben rejlő erő, az, hogy mindig számíthatunk a szeretteinkre, s ha ők vannak nekünk, mi akkor már gazdagok vagyunk. Egy sérült családból kikerült individuumot sokkal könnyebb manipulálni, hogy szeretetéhségét látszat dolgokban élje ki, és gyűjtögessen. 
És keresztény szinten ez még jelentősebb, hiszen a család az Egyháznak is legkisebb alapegysége: a családegyház, mely a szentséget hordozza magában, mivel a Megváltó is családba született, ezzel megszentelve és kegyelmek forrásává téve ezt az életformát.
Hogy milyen szisztematikus és hátborzongatóan számító kampányszerű vonulatokról van itt szó a családellenesség terén jelen emberi történelmünkben, azt Krúdy Tamás mutatja be jól - egészen leleplezve a motivációkat és álságokat - Létkérdés című rovatában, a Képmás Családmagazinban hónapról hónapra. (Én már valósággal várom mindig a következő éleslátó cikket...)Nagyon jó és elgondolkodtató írások ezek, amelyek sokféle szegmensén keresztül tárgyalják az emberiség fontos (lét)kérdéseit. Az abortusz, a feminizmus, a népesség szabályozás, a béranyaság, a különböző szervezetek aknamunkájának bemutatásán keresztül érhetjük tetten az erőt, amely terjeszti a halál kultúráját, amely jónak tünteti fel magát, a világosság angyalának, de valójában nem más, mint a legmélyebb alattomosság az Élet ellen.
 
Szóval, a családos hivatás a szó legszorosabb értelmében küzdelem. Különösen ezekben az időkben. Most ugyan a politika kedvez nekünk, de volt olyan családpolitika is ezelőtt a kormány előtt, amely egyenesen ellehetetlenített minket. Minden időkben pedig üldözést szenvedünk, hol ezért, hol azért, hol kevésbé, hol jobban.
Hogy megéri-e? Hogy szégyellem-e magam, hogy van három szép gyerekem (akiket mellesleg nem a támogatás kedvéért szültem)?
Aki családos, mint én - legyen akárhány gyereke -, tudja a válaszom. :-)

2012. július 29., vasárnap

AS szabvány szerint

Régen (vagy nem is olyan régen?), amikor fiatal felnőttként sokat segítettem be édesanyámnak a munkájába, lévén ő kirakatrendező volt, én meg kirakatrendező tanonc, sokszor álltam édesanyám elé és kérdeztem tőle: jó lesz így? Ő nagyon sokszor válaszolta: nem lőnek vele, AS méret szerint dolgozunk (arra gondolt, hogy ne görcsöljek rajta, mert akkor nem lesz jó). Az AS méret azt jelenti: Ahogy Sikerül.
Senki se higgye, hogy ez azt jelenti, tök mindegy, az ember mit tesz. Ez arra vonatkozik, hogy az ember megtesz minden tőle telhetőt, a legjobbat hozza ki magából, és utána jön az AS méret. Ha én megteszek mindent, utána már nem számít, hogy tökéletes-e a végeredmény - valószínűleg jó lesz így is úgy is. Ez anyám pedagógiája. 

Miért írom mindezt? Mert nem tudok nem erre gondolni, amikor belegondolok, hogy az AS szabvány miatt lett belőlem igény szerint szoptató, babáját kendőben hordozó anyuka. Az első kicsimmel egyáltalán nem innen indultunk el. Egy köztes megoldás híve voltam, ami egy rugalmas napirenden alapul. És őnála kizárólag babakocsink volt, kendőnk nem. A hordozás ötlete akkor vetődött fel, amikor megszületett Huncutka, a második. Tudtam, Cicukám olyan agilis, hogy szükség volt valamire, amivel én meg szüntelenül a nyomában lehettem. Láttam a baba-mama klubban a hordozó anyukákat, és ki kellett próbálnom. Őszintén, nagyon bevált. Nekem, és a kicsinek is. (Szerintem mindenki és minden baba más - kinek mi válik be, nem ajánlások függvénye. Ám beválhat másoknak is.) Nagyon szeretett kendőben aludni. Olyan jól ellazult, ha nyugtalan napokon magamra kötöttem, és úgy altattam. Az alvókája mai napig kitűnő. Bár egy darabig nem lehetett ezt elmondani róla... Úgy éreztem, neki ezzel tudom megadni azt a figyelmet, amit a másiknak megadok. Olyannyira bevált a kendő, hogy most a harmadik babát is abba kötöm. A kocsi több minden miatt kiesik a pixisből. Nem mondom, van hátránya is, ha azt tekintjük, nem olyan kellemes összeizzadni nyáron a picivel, de a többi dolog viszont csak pozitív. Könnyen mozgok, bármikor használhatom itthon és kint is, leveszi a hátamról a súlyt, és van mivel sátrat képeznem magunk körül, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy muszáj nyilvánosan etetnem. 
Ami a szoptatást illeti, középső lányom még mindig nem igény szerint szoptatott baba volt, de közelített hozzá, észrevétlenül is. Emlékszem még arra is, mit írtam Mária Magdaléna blogján, amikor írt az igény szerinti szoptatásról: azt, hogy nem vagyok a pártján. 
Hát jelentem, ez is megváltozott. Az AS méret szerint alakult így ugyanis. Legkisebb babámnak már az jutott, hogy nem húzom az időt hogy meglegyen a 3 óra, hanem ha kell 2 óránként, sőt, ha nagyon muszáj, 1,5 órára az előző etetésre megszoptatom. Valahogy így nyáron, ezzel a babussal ez vált be. Az előző babáimhoz képest nem fogadja el a vizet, mint folyadék pótlást a tej mellé. Csak tej, más semmi. Így az ember kénytelen sűrűn szoptatni, hogy a gyerek ne szenvedjen porzó toroktól... :D Így persze kb. 8-11 szoptatás jön össze egy nap, de a gyerek jól fejlődik, és elégedett. Látszik rajta. Tönkre biztos nem tettem.
Ennek és a hordozásnak pedig van még egy "mellékhatása", ami szempontomból igen kellemes. Kb. 7-8 órát alszik egyben estétől hajnalig. (Olvastam egy cikket, ami szerint egy hordozott baba éberebben alszik hordozás közben, ezért este pedig mélyebben, és hosszabban - nos most már kezdem elhinni, hogy ez igaz.) Így bizony van időm aludni, és ez nagyon jó dolog. Mert szükségem is van rá. Három gyereket összeegyeztetni egyáltalán nem piskóta. De ez van - ebből kell a legjobbat kihoznom. :D És senki se higgye, hogy nincs már egy bevett napi ritmusunk, még ha az nap közben rugalmas mintázatú is...
Szóval így sikerült. Eljutottam valahova, ami úgy tűnik nekem, ugyanúgy beválik, mint a másik, amivel kezdtem. Gyerekenként eltérő, mikor mire volt szükség. De haladásnak élem meg. És végre színesebben, árnyaltabban látom ezt a kérdést.

Kedves Mária Magdolna!
Kijelentem, hogy a véleményem megváltozott azóta a megjegyzés óta. Igény szerint szoptatok, még ha először nem is láttam át, hogy ez így van. Csak akkor értettem meg, amikor anyósommal beszéltem, és ő nem értette meg, miért nincs pontos ideje a szoptatásnak, miért nem tudom pontosan, mikor etetem meg a gyereket. Kénytelen vagyok beismerni, hogy tévedtem - de ennek örülök. Az igény szerinti szoptatás is jó dolog, és beválik - gyereke válogatja. Szóval most már én is a pártodon vagyok ebben. 

Sosem késő újat felfedezni, újat tanulni, és beismerni, hogy megváltoztak a dolgok. Sokszor az életben nem marad számunkra más, mint beismerni: AS méret szerint alakult.

2012. július 28., szombat

Grill hangulatban

Már másodszorra találkozom az általam olvasott blogok közt a "staycation" fogalmával. A helyváltoztatás nélküli nyaralást jelenti, avagy a vakációzást otthon. :D
Először Viánál olvastam róla, és ő érdekes tippeket is adott a megvalósításhoz. Ami miatt felfigyeltem rá, az az, hogy amúgy is staycation-re vagyok ítélve, hiszen pici babánk van, így legalább fel tudom dobni az itthon töltött nyarat.

Persze tudom, mások vagyunk, és nem egy anyukától hallom, hogy 2 hónapos csöppséggel simán elutazik. Én azonban nem szívesen teszem ezt a mi Babócánkkal, mivel az eddigi vendégeskedések is rendre kifárasztották őt. Amennyire meg tudtam állapítani, anyatársaim mind vállalkozó szelleműbbek, mint én. Én ugyanis nem tartom annyira jó ötletnek, hogy egy csecsemővel strandra, vagy vidékre menjek - utóbbit huzamosabb ideig. Egyszerűen felborul ilyenkor a pici napirendje (már ha lenne úgy valami teljesen konkrét, mert egyelőre csak néhány időpont viszonylag stabil, és már ez is valami), az alvása és a többi... A többiek úgy látszik szívesebben megbirkóznak ezekkel a jelenségekkel, mint én. Nekem fő a gyerek nyugalma (és bevallom a sajátom is, mert ezen múlhat az is, milyen itthon a hangulat...), és az, minél előbb legyen egy rendszerünk, mert később ahhoz tudom rendelni a napi rutint. 
A többiek javára legyen írva, ők amiatt vágnak bele, mert a többi gyerekkel könnyebb víz mellett, jó levegőn. Ezt is tökéletesen meg tudom érteni. Szóval le a kalappal a bátrak és vállalkozó szelleműek előtt!

Még a "staycation program" beindulta előtt - július elején - évfordulós vacsorán voltunk a Trófea Grillben. Idén Cicuka is jött velünk és nem bántuk meg, hogy magunkkal vittük. Tulajdonképpen ha előbb-utóbb családi ünnepet akarunk tartani az évfordulónkon, akkor valahol el kell kezdeni a gyerekek bevonását is. A másik kettőre a Nagyi vigyázott ezalatt. 
Már régóta fájt a fogam egy jó steakre, különösen amiatt, hogy a kórházban, a csecsemő osztályon töltött napok alatt kiolvastam a Magyar Konyha steakről szóló cikkeit... Úgyhogy idén is bélszín steak volt a megkoronázása az estebédnek - mert bizony délután mentünk el.
Az Ember és én is úgy találtuk, a grillezett ételek a legjobbak ezen a konyhán, és mindketten elégedetten távoztunk. Minden olyan dolgot, amit már régóta nem ettem, és kiéheztem rá, összeválogattam: sushit, rákot, lazacot, kagylót... És olyasmiket is ettem, amit otthon nem: madárbegy salátát, szarvasgombás olajat hozzá...
Nagyon pihentető töltekezés volt ez.   

Aztán olvastam a fent említett posztot, és elgondolkodtam azon, mit tehetnék azért, hogy nyári hangulatot teremtsek. És egyértelműen az ételek "nyáriasítása", azaz szabad tűzi és könnyedebb jelleg megteremtése volt az első kulcs hozzá. Ezért elővettem az egyetlen eszközömet, amin otthon is tudok grillezni, az apámtól kapott Hot Plate-et. A mélyhűtőben talált csirkemellet és tarját bepácoltam, egészen egyszerű otthon is elkészíthető pácokkal. (A csirkéhez borsot, rozmaringot, vöröshagymát, fokhagymát, chilli port, a tarjához borsot, paprikát, mustárt, vöröshagymát, fokhagymát, pirított köménymagot és koriandermagot összetörve, chilli port - mindegyiket olajjal kevertem el, és a húsba masszíroztam, sót pedig nem tettem hozzá mert megkeményítette volna a húst.)
A csirkéből finom apróhús lett, mellé petrezselymes újkrumpli volt a köret. A tarjából kiváló flekken vált egy-két nap múlva, és mellé sárgarépás rizottó dukált, ismét a nyár szellemében. Hagymát dinszteltem, ráraktam az apróra vágott sárgarépát, pároltam egy kicsit fedő alatt, és utána a megmosott kerek, apró szemű rizst hozzáadtam. Mostanság a húsleves végét mindig elteszem alaplének, és most jól jött, mert ezt adagoltam hozzá kanalanként, amíg puhára és krémesre nem főtt a rizs a sárgarépával. A végén petrezselyemzöldet, és vajat forgattam bele. Illet volna még sajtot is reszelnem hozzá, de abból épp kifogytunk, így az elmaradt. A lányoknak azonban ízlett így is. A férjemnek, miután másodjára is megpróbáltam elé adni, azért jeleznie kellett, hogy máskor jobban a szívébe találok, ha normál zöldséges rizst készítek. Sebaj - eltettem a receptet olyan időkre, amikor csak magamra kell főznöm. Azért nagyon ritkán akad ilyen.
A hétvégére pedig a fasírt és petrezselymes krumpli mellé pedig sült paradicsomot követtem el. A sült paradicsom rendkívül egyszerű, görög étel, aminek a kulcsa az, hogy porcukor kell hozzá. Az ember egy hőálló tálba teszi a paradicsomokat, amit előzőleg a fenekükön kereszt alakban kissé bevágott. Aztán porcukrot hintünk a vágatokba, babér levelet tűzünk bele, megsózzuk, borsozzuk, (olíva) olajjal meglocsoljuk, és végül megsütjük. Nagyon jó alternatíva saláta helyett is, és rendkívül jól illik sült húsok mellé.
A másik recept, ami szintén a nyarat idézte, ám újonnan próbáltam ki, az a tejszínes kukoricaleves. Mondhatom, kifejezetten kellemes, nyárias zöldségétel, egyszerű, olcsó, és nagyon finom. Leteszteltem az Emberen is, és ő is kellemesnek találta. :-)

Szóval, ha van kedvetek, próbáljátok ki ti is, ezeket az étkeket. És ha ti sem tudtok elszabadulni otthonról, találjatok ki ti is valamit, amivel a vakációt hozzátok az otthonotokba. Hiszen még van egy hónap a nyárból. :D

2012. július 11., szerda

A tisztaság értéke - a párkapcsolati sorozat margójára

Hogy mennyire abszolút érték a tisztaság, azt legjobban a tisztaság vértanúja, Goretti Mária élete és halála mutatja. 
Azt hogy ennek a múlt századi kis szentnek a példája mennyire aktuális a mai napig is, nem is gondolnánk. Pedig így van. Talán ma még jobban tudjuk őt csodálni, talán jelenünkben még több értelmet és aktualitást nyer régi tette, mellyel beírta magát az emberiség és a szentek történetébe: akár a halál árán sem engedett a tisztátalanságnak, és megbocsátott annak, aki meg akarta őt többször is erőszakolni, később pedig indulatában többször is halálosan megszúrta. Talán képesek leszünk azonosulni bátorságával, mellyel az életnél is jobban szerette Isten akaratát.
Íme egy csodálatos és ma is aktuális írás róla, Ágnes testvér tollából, mely az Új Emberben jelent meg mintegy 10 évvel ezelőtt. Egyik levelező listán hívták fel rá a figyelmem, és nagy élmény volt olvasni a sorokat!
Remélem nektek is annyira fog tetszeni ez a cikk, mint nekem!

2012. július 3., kedd

Tánc-film-ajánló kiegészítés

Mária Magdolna említette a Center Stage azaz Rivaldafényben c. filmet. Megtaláltam a YouTube-on, angolul, egész jó minőségben. Érdekes film volt.
2000-ben mutatták be és nagyon mulattatott, amikor a kecses balett táncosokat megláttam a civilben klumpát és patacipőt hordani - mert akkoriban az volt a divat. Meg mini lapszoknyát... De jó, hogy végre kiment a divatból a holdjáró meg a patacipő... Annyira nem volt egy jó trend. Mindenki hülyén nézett ki benne, és ezt a film is bizonyítja. Persze annak idején nekem is volt patacipőm, ill. szandálom. De jó, hogy azóta már réges-rég kidobtam.

12 tehetséges fiatalt vesznek fel újoncnak az Amerikai Balett Társulathoz, akiknek bizonyítaniuk kell majd egy nagy előadáson, hogy kiválóak ahhoz, hogy felvegyék őket a Társulatba állandó tagnak. Ők a tánciskolájuk legjobbjai, de hogy elég jók-e a Társulatba, azt a koreográfus igazgató dönti el.
Az ő sorsukat, versengésüket és szenvedésüket követhetjük nyomon, főleg 3 egy szobában lakó lány, Jody, Eva és Maureen szemszögéből.
Jody minden álma, hogy bekerülhessen a Társulatba, ám nincs könnyű dolga. A tánctanárnőjük ugyanis állandóan talál valami hibát a mozdulataiban. Jody elkeseredik, mikor azt látja, hiába a sok külön gyakorlás, nem ér semmit. Ám a remek táncos, Cooper Nielson, aki koreográfusként szeretné a bemutatón megmutatni mit tud, felfigyel rá. Jody nem tud ellenállni a vonzerejének, így hamar az ágyában és csapatában találja magát, főhősnőként, ahol Cooper saját szerelmének történetét (melynek eredeti szereplői az igazgató és fiatal felesége) akarja színpadra vinni. De mi lesz ezután Jody sorsa? Vajon valóra válik az álma? És vajon kit választ majd végül? A megbízható csoporttársát, Charlie-t, vagy a zseniális, de öntörvényű Coopert?
Eva lázadó, aki késik az órákról és beszól a tanárnak. De ezzel leplezi önbizalomhiányát. Szeretne a társulatban balettozni, és vezető szerepeket táncolni, de úgy hiszi, nincs rá esélye, míg egyszer csak a bemutató napján váratlan lehetőség pottyan az ölébe, amit nem lehet kihagyni...
Maureen gondokkal küzd. Bár technikája hibátlan, és ő a bezzeg a csoportban, mégis lélek nélkül táncol. Anyja, aki a Társulatnál dolgozik az irodában, biztatja, és hajszolja. Maureen egyre inkább nincs kibékülve önmagával és életével - sőt testével sem. Az önhánytatások és koplalások az anorexia rémével fenyegetik. Egyetlen jó az életében új barátja, akiről nem tudja eldönteni, önmagáért szereti-e, vagy csak azért van mellette, mert balett táncos...
Minden jó, ha jó a vége... Nézzétek meg ti magatok is!

Angolul értőknek pedig ide szúrtam:

2012. június 18., hétfő

Tánc-film-ajánló 6. (Flamenco és végzetes szenvedélyek)

Azt hiszem, most értünk el az utolsó részéhez a tánc-film-ajánló sorozatomnak. Kicsit visszaevezünk latin vizekre. Most ugyanis spanyol flamenco következik.


Szenvedélyek vihara - tombol a flamenco

Utoljára igazi csemegét kínálok a tánc-gourmandoknak. Két Carlos Saura művészfilmet, melyek Antonio Gades tánctársulatáról/val készültek, és mindkettő nagyszerű produkció. Bepillantást enged a társulat életébe is, nem csak a közvetlen témába. Kiemelném még a mindkét filmben szereplő kiváló táncosnőt, Cristina Hoyost is.

Első ajánlatom a kronológiai sorrendben később készült Carmen. De az az ismertebb a kettő közül. Sok különlegességgel büszkélkedhet ez a film, amely Mérimée írására és Bizet operájára épül, s mely az utóbbi zenei anyagát használja. Az ismerős dallamot a flamencohoz olyan nagy nevű zenész interpretálja, mint Paco de Lúcia.
A történet kettős szálon fut a végkifejlethez, mely két szál egyre inkább összegubancolódik, míg elér a tragikus végkifejlethez.
Carmen, a cigánylány történetét akarja előadni a társulat. Ám Antonio Gades, aki Don Josét alakítja - az öregedő, ám zseniális flamenco táncos - arra vágyik, hogy a szerepet valaki friss, új, egyéni táncos játssza. Kezdeni kellene, de még mindig nem fedezte fel az igazit. Végül megtalálja azt a fiatal flamenco táncosnőt, akiből eszményi Carmen válhat. A lány egyszerre naív és kacér. Antonio irányítása alatt nagyszerű és észbontó Carmenné válik. Ám ahogy a történet cselekménye egyre inkább bonyolódik, lassan a valóság összemosódik a fantáziával. A férfi ugyanis beleszeret múzsájába, ám a lány minden ízében valódi Carmenné válik, aki nem ragad le egy férfi mellett, akit nem birtokolhat senki sem...
Itt nézhetitek meg a dohánygyári jelenetet a filmből, ahol a régi és az új táncosnő, mint két rivális egymásnak feszül (1:42-től érdemes kezdeni a nézést)...

A másik zseniális filmre a Carmen keresgélése közben bukkantam, és teljes egészében fenn van a YouTube-on! Ugyanez a társulat adja elő, ugyanúgy a táncosok készülődésével kezdődik, míg fél óra után elkezdődik az igazi "előadás". Bár spanyolul van, s Gades monológjaihoz az elején nincs felirat, magát az eljátszott történetet szavak nélkül is könnyedén meg lehet érteni, hála a zseniális táncnyelvezetnek. A film nem más, mint a Vérnász, Federico Garcia Lorca táncban elbeszélt drámája.
A Lorca művéből írt opera történetét, ha elolvassátok, jobban megérthetitek a leegyszerűsített történetet. Én csak szigorúan a filmben látható dolgokra szorítkozom a leírásban.
A táncosok ellepik az öltözőt, hogy felkészüljenek és bemelegítsenek az előadásra.
Aztán "felgördül a függöny". 
A Vőlegény esküvőre készül, édesanyja segédkezik neki. Mikor meglátja a kést a kezében, félteni kezdi, és szeretné, ha nem vinné magával.
A Feleség ringatja kisfiát, míg férjére vár. Leonardo meg is jön, ám elutasítóan, durván bánik vele. Felesége tudja, hogy valaki máshoz jár.
És az a másik a Menyasszony... 

Születés történet - 2. rész


"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Amikor az előző posztban leírtakon mentem keresztül, kaptam valakit magam mellé Istentől, aki csodálatosan segített engem. Egy kedves Olvasómat, Ajándékot. Amikor először váltottunk levelet, még nem tudtam, milyen kincs lesz ő nekem, és hogy Isten mennyire segít majd nekem rajta keresztül.

Ajándéknak csodálatos szülés-születés története van. Bár olvashattad volna te is, kedves Olvasóm, azt a csodálatos tanúság tételt Isten szeretetéről, amit leveleiben megosztott velem! Remélem, mihamarább meg fogja írni, hogy mások is elolvashassák. Boldog lennék, ha akár a saját blogomon közkinccsé tehetném...
Ajándék ugyanis két császár metszés után megkapta a kegyelmet, hogy a harmadik babája hüvelyi úton szülessen meg. Sok ima, Isten akaratába belehelyezkedés, bizonytalanság, ismeret szava és kísértés mentén jutott el idáig. Valódi küzdelem, valódi imameghallgatás - valódi csoda.
Amikor olvastam, vele örültem, és arra gondoltam: milyen jó, hogy vele ez történt! És milyen kár, hogy ez nem mindenkinek adatik meg - talán nekem se.
De be kell valljam, én egyáltalán nem imádkoztam Istenhez azért, hogy teljesítse ezt a nagy szívem vágyát. Azt mondogattam, azért, mert nem akarom beleélni magam, meg nem akarom Istent ostromolni olyasmiért, amit esetleg nem akar megadni nekem. Szóval nem törtem igazából magam, még csak meg sem próbáltam elé vinni a kérést, hogy megmutassa, mit szeretne vele kezdeni... Talán pont amiatt, mert féltem, mi lesz a válasza... Csak sodortattam magam. És erre is Ajándék ébresztett rá.
Ám az ő története, s az interneten keresztül megismert másik két császár utáni természetes szülés története nem hagyott nyugodni. Sokat beszélgettem róla férjemmel. És aztán mégis el kezdtem Isten elé vinni a dolgot.
Ajándék ugyanis azt írta: fejben dől el nagyon sok minden. És ebben igazat kellett adnom neki. Például attól is függ, hogy az ember hajlandó-e elfogadni azt a (néha komoly) fájdalmat, ami a szüléssel jár. És bizony, ezen a téren én még nagyon bizonytalan voltam. De az ima és a beszélgetések hatására megszilárdult bennem az elhatározás, hogy megpróbáljam a nehezebbik utat. Mert tudtam, ha a jelenlegi felállásnál maradok, a területileg illetékes kórházban ismét meg fogja kötni a kezünket a protokoll, esélyünk se lesz megtudni, meg lehetne-e szülni a babánkat természetes úton. Mert ott úgy gondolják: egyszer császár - mindig császár.
Így aztán megpróbáltam kideríteni, hogy a jelenlegi orvosom hogyan gondolkodik a dologról. Sajnos ő is úgy gondolta, hogy császározni kell. És ahogyan megokolta, teljesen úgy éreztem, hogy az orvosok miatt, nem az én állapotom miatt. Ezt amúgy is észrevettem. Sokszor - megfelelő tapasztalat híján - a protokoll azért olyan, amilyen, mert nem csak a szülő nő egészségét, de az orvos szakmai hírnevét is védi. Nem mindenki akarja a karrierjét feláldozni azért, hogy kockázatot vállaljon egy nagyobb jó érdekében.
Nem tudtam, mit tegyek. Adjam fel? Jó egyáltalán az, amit szeretnék? Lehetséges-e egyáltalán az én esetemben természetes úton szülni... Minden összevissza volt, tele voltam bizonytalansággal és Isten még nem mutatott egyelőre konkrét utat. Azt várta ugyanis, hogy bizalmi döntést hozzak: olyat, amivel teljesen az Ő kezébe helyezem a döntést.
Ajándék egész végig imádkozott értem, ezzel segített át ezen a szakaszon.
Még ma is azt mondom, hála és köszönet érte Istennek, hogy megélhettem azt, hogy valaki ennyire törődött velem imában és barátságban. :D Köszönöm neked, Ajándék!!!

Hogy mi lett azután, megtudhatjátok a folytatásban. :D

Tánc-film-ajánló 5. (Sporttáncosok)

A tánc és a sport

Szeretitek a Dr.Szöszi című filmet? Bírjátok a durván sztereotíp poénokra alapozott vígjátékokat? Mert akkor íme néhány frissítő bohóckodás (de nem a táncban) a többi filmhez képest: vigyázat, mert itt jönnek a pom-pom lányok (és fiúk)!

Tudom, a többihez képest olcsónak tűnhet a Hajrá csajok (Bring It On) sorozat, de roppant szórakoztatóak (már ami az utolsó három részt illeti), s táncban sem kevesebbek az eddigieknél. Aki bírja a "szőke" humort, annak csak ajánlani tudom.
A sorozat első részét maximum csak azért érdemes megnézni, mert az adja meg az alaphangulatot, amit más-más szituációban próbálnak meg később variálni. De egyébként ez a legközönségesebb és egyszer s mind legtöbb trágár vagy obszcén szöveget felvonultató mind közül. Szerintem kihagyható. Én pl. nem ajánlom. Túl sok benne a közönséges sikamlós poén. És ugyanígy hanyagolható a második rész is.
Egyébként a sorozatot az fűzi össze, hogy mindegyik egy nagy szurkoló verseny megnyeréséről szól. És érdekes módon mindegyik a csapatkapitány rémálmával nyit...
A Hajrá csajok egyetlen előnye az, hogy a főszerepben Kirsten Dunstot találjuk. Azért leírom, mi történik az első részben, hogy képben legyetek:
Torrance végre csapatkapitány lesz, a San Diegoi Rancho Carne Toros szurkolócsapatában. Ám még nem is sejti, milyen nehéz lesz a csapatot 6 bajnoki cím után ismét a győzelemre vezetni az országos versenyen... Mivel kiderül, hogy a csapat szenzációs koreográfiáit az előző kapitány lopta... méghozzá az East Compton Cloverstől, a legnagyobb ellenféltől... 
Miután a Lóherék megjelennek, és lealázzák a szurkolókat saját pályájukon, Torrance választhat, hogy végre merész lesz és igyekszik a csapatot az egyediség és kemény munka útján eljuttatni a döntőbe, vagy maradnak szánalmas koppintók...

Az első részhez képest a második igencsak felejthető, ezért ugorjunk is tovább rögtön a harmadikra, amit azért is szeretek annyira, mert kedvelem Hayden Panettiert, már a Jéghercegnőben is bírtam. Írtó jól adja ugyanis a szőke Barbie-babát... Íme erről szól a Hajrá csajok: Mindent bele! (Bring It On: All or Nothing):
Britney iskolai karrierje tökéletes: ő a Pacific Vista suli pom-pom lányainak kapitánya, övé a legmenőbb focista srác szíve, és ő a legnépszerűbb lány a suliban, a bálkirálynői tiara reménybeli várományosa. 
Ám mindez széthullik, amikor édesapja új munkahelye miatt másik suliba kerül. Kénytelen letenni előtte a nagy esküt, hogy soha többé nem szurkol... nehogy régi csapata ellen kelljen kiállnia.
Amikor azonban bekerül a "gettóba" és látja, milyen jól rázzák az ottani pom-pom csajok - és hogy milyen nagy a szájuk - nem tudja megállni, hogy legalább a válogatáson megmutassa nekik, hogy egy "hófehérke" is tud belevaló lenni...
A tét közben pedig ismét nagy. Ugyanis a bajnokság győztese Rihanna új videoklipjében mutathatja meg ország-világ előtt, mit tud...

Hajrá csajok 4. (Bring It On: In It to Win It) pedig igazán érdekes fordulatot vesz.
A West High Sharks és az East High Jets ősi ellenségek. Az utóbbi ugyan sikeresen elhappolja a győzelmeket a másik elől, de érezhetően már nem sokáig. A nemzeti szurkoló táborba érkezve aztán elszabadulnak az indulatok, amikor arról a helyes fiúról, akit Carson, a Sharks kapitánya frissen megismert, kiderül, hogy a Jetsben táncol. Carson hiába próbál semleges maradni, és nem belezúgni Pennbe, nem tud. Brooke, a Jets kapitánya azonban ezt nem akarja annyiban hagyni. A két csapat "egymásnak esik", ám a rivalizálás rosszul sül el, mert utána csak fél-fél csapata marad Carsonnak és Brooke-nak is, amivel nem állhatnak ki a bajnokságon... Vagy ha összefognak, akkor mégis?

A harmadik rész fordítottjaként indul a Hajrá csajok: A nagy összecsapás (Bring It On: Fight to the Finish) története.
Lina édesanyja férjhez megy egy gazdag férfihoz és ezért lányának is oda kell költöznie Malibuba. Lina azonban nem boldog tőle, hogy L.A.-t, a csapatát és legjobb barátnőit ott kell hagynia, hogy egy álomházban lakjon az ősökkel és új "testvérével" a tengerparton. 
Ráadásuk a lány első pillanatban összetűzésbe kerül a helyi pom-pom királynővel, akinek ha meg akarja mutatni, ki az igazi ász, kénytelen az iskola béna csapatát, s köztük mostoha testvérét is, felturbózni egy kis kubai ritmussal... 

2012. június 11., hétfő

Születés történet - 1. rész

"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)

Egy csodálatos történet következik most, kedves Olvasóm. Egy hálaadás. Egy tanúságtétel. A harmadik kisbabám születésének története. Egy nagy megtapasztalásé. Annak a megtapasztalásáé, hogy azt kell elvennünk Isten kezéből jó szívvel, amit Ő ad nekünk.

A történet valahol ott kezdődik, hogy volt bennem az előző két szülésem után egy mérhetetlen nagy vágyakozás: vágyakozás arra, hogy bár eddig császármetszéssel jöttek világra gyermekeim, a harmadik természetes úton szülessen meg. Ez a vágyam az előző gyermekemnél is megvolt. Nem adatott meg. De a vágyam azután, hogy megtapasztaljam a természetes szülést, nem csökkent. Nem értettem és nem tudtam - azon kívül, hogy így alakult - miért volt szükség a második császárra. Bár az elsőről tudtam, hogy életmentő volt. Csak azt tudtam, a kórházi protokoll megkötötte az orvosom kezét, és azért kellett úgy lennie. Az orvosom persze elmondta, hogy Huncutka nagy súlyú volt, hogy az előző szülésem sem indult be rendesen és feltehetően ez se, mert 4 nappal a kiírt időpont után jártunk. Bár aznap jó fájásaim voltak, már ki voltam írva császárra, a szülést "meg kellett ejteni". És hogy láthattam a babám, és pufók arcára puszit adhattam a műtét közben, számomra nagyon sokat jelentett.
Már ez is több volt ugyanis ahhoz képest, ami az előző alkalommal történt: a sürgős helyzet miatt teljes altatásban műtöttek. Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, amikor felébredve megláttam a családom üdvözült mosolyú arcát, és boldogan mesélték nekem, milyen gyönyörű kislányom van - és mindegyikük előbb látta őt, mint én, az édesanyja. De amint behozták őt nekem, tudtam, hogy nem késtünk le semmiről. És végül hamar behoztuk a lemaradást. :D

Az első idők orvoskereséssel zajlottak. Az előző orvosom kórházi munkáján kívül csak magánpraxisra váltott. A kórházban nem volt terhesgondozás. Én meg ugye az SZTK-hoz tartozom területileg. Azzal tisztában voltam, a kizárólag magánpraxist nem tudjuk megengedni. Így elkezdtem orvos neveket felhajtani az ismerősök és barátnők közt. Akadt egy az SZTK-ból, de ott épp változások álltak be, 2 hétig nem lehetett időpontot kapni, így egy másik kórházban dolgozó doktornő mellett döntöttem. Ez a doktornő nagyon kedves volt velem, ám közölte, hogy nem lehet szó arról, hogy anélkül lásson el, hogy néha a magánrendelőjében is fogadjon. (A területileg hozzá tartozó betegek ugyanis előnyt kell élvezzenek nála, ami érthető.) Ezzel nem volt semmi bajom. Azt ugyan tapasztaltam, hogy kedvessége ellenére a doktornő nagyon túlterhelt volt. És mivel én a nőkkel mindig empatikusabb tudok lenni, ezért igyekeztem őt nem terhelni. Csak ezzel meg ugye az sérült, hogy velem megfelelően foglalkozzanak...
És ami kiderült, ez a doktornő lehetségesnek tartotta azt is, hogy természetes úton szüljek. Ennek megfelelően diétára fogott, hogy feleslegesen ne növeljem rossz étkezéssel a baba súlyát. Amikor azonban eljött az első magánrendelési időpont, egy nagy problémával álltam szemben: a doktornő nagyon népszerű volt. Aznap épp szülésről sietett a pácienseihez, és 2 órás csúszásban volt. Este volt, a gyerekekre édesanyám vigyázott, de el kellett rendes időben mennie és tudtam: nem tudom megoldani, hogy 2 óra múlva ott legyek. Nagyon elszontyolodtam. És úgy éreztem, ha ez már most ilyen nehéz, mi lesz később...

Azt valahogy elsőre megéreztem, ez a várandósság a nehezebbik utakról fognak szólni. Arról, hogy nem lesz egyszerű dolgom. És igyekeztem átgondolni a dolgot és jól dönteni. Ha akkor a doktornőnél maradok, akkor talán másképp alakul egy s más. De másképp döntöttem. A családomnak és nekem - azért, hogy mindent ellássak - kiszámíthatóbb rendszerre volt szüksége. Ezért mégis az SZTK mellett döntöttem. Mert az SZTK-hoz közel laknak anyósomék, és könnyebben meg tudtam oldani a gyerekfelügyeletet, amíg a nőgyógyászhoz jártam. A gyereket magammal vinni nem tartottam jó ötletnek, mert nagyon unalmas az ilyesmi egy kicsi lánynak... és akkor a kicsi lányok előbb utóbb érthető módon rendetlenkedni kezdenek, hogy szórakoztassák magukat...
Hogy milyen volt a fogadtatásom az SZTK-ban, már leírtam itt. Aztán a folytatás sem volt sokkal jobb egy darabig. Mert egy fiatal sztárnőgyógyászhoz kerültem. Igen, ahhoz, aki ismét nagyon népszerű volt, és nagyon nehezen kapott hozzá az ember időpontot. Hogy miért mentem hozzá? Mert jókat hallottam róla, és mert telefonban kedves volt. Mondta, elvállalni nem tud, mert sok a terminusa májusra, de annak nem volt ellenére, hogy elmenjek hozzá terhesgondozásra. Aztán a telefonhoz képest élőben nagy csalódás volt. Tehettem én róla, hogy épp az utolsó időpontokra kaptam előjegyzést? Ám ő akkor már szinte dobta ki az embereket. Engem is. És minden egyes alkalommal éreztette velem: nincs rám ideje. Mintha azt mondta volna: "mikor fogod fel már végre: keress mást, ne engem fárassz!".
Egyszer aztán elmulasztottam időpontot kérni vizsgálatra. Az UH-n közölte velem, hogy kellett volna kérjek, mert amúgy április közepéig nem fogok kapni. Nos, május elejéig nem kaptam, ami pedig a szülés időpontja előtt nem sokkal volt... Úgy, hogy két héttel későbbre kellett volna tőle beutaló...
Akkor nyeltem megint egy nagyot és lemondtam arról, hogy ismét csak egy orvoshoz járjak. Kértem egy másik orvoshoz időpontot. És ő volt az első, akiről pozitívan tudok nyilatkozni. Egy alapos, lelkiismeretes fazon - a maga módján.

Szóval, a várandósságom ezekkel a nehézségekkel telt el. Természetesen a doktornő után a természetes szülés kérdését félre kellett tennem más problémák megoldása miatt. Amikor pedig ismét elővettem, már eléggé a finisben jártam.

folyt. köv.

Tánc-film-ajánló 4. (Freestyle klasszikus balettel keverve)

Freestyle-balett crossoverek

Ha két teljesen ellentétes táncstílust összehozunk, annak izgalmas következményei lehetnek. Ilyen lehet az, amikor klasszikus balett találkozik a freestyle-lal. A most következő filmek erről szólnak.
(Tudom, a Step Up 2-ben is volt szó balettről, de ott nem épül be a táncba.)

A StreetDance 3D a maga nemében egyáltalán nem rossz film, sőt, nagyon látványos, ám nekem a Step Uppal összehasonlítva alul marad. De még lehet, hogy a folytatás - ami a Step Uphoz hasonlóan csak címében folytatás - majd meggyőz az ellenkezőjéről...
Carlyt nem csak egyszerűen felülteti, hanem egyenesen elárulja a fiúja, Jay, aki a Jay20 nevű tánccsapat vezetését Carlyra hagyja, mikor lelép. Állítólag szünetet szeretne a táncban és a kapcsolatukban is, de csak elhallgatja, hogy átáll a legnagyobb rivális bandához, mert győzni akar.
A csapat nagy bajban van, Carly pedig bizonytalan, képes lesz-e elvezetni a táncosait. A dolgok még rosszabbra fordulnak, amikor kiderül, hogy a lány amatőrsége miatt nincs próbahelyük, s azok, akik eddig sem bíztak Carly főnöki tehetségében, lelépnek. 
Hirtelen mentőövet dob a lánynak a balett iskola egyik tanára, amikor rendelkezésére bocsátja az iskolai tánctermet, feltéve, ha a lány beveszi táncosait a csapatába... A fásult klasszikus előadóművészeknek ugyanis leckét akar adni abból, milyen, amikor szívvel-lélekkel táncol valaki. Carly nem hisz a fülének. Hogyan tanítson meg ő 5 harisnyás, spiccelő balettpatkányt az utcai táncra, amikor még csak görnyedni sem tudnak? Ám kiderül, hogy a táncosok. legyenek bár a puccos suliból vagy az utcáról, sokkal többet tanulhatnak egymástól, mintsem hinnék...

Az előzőnél jóval régebbi az örök klasszikusnak számító Flashdance. A nyolcvanas évek kultfilmjének főhősnője, Alex, többek között az utcáról is merít ihletet saját táncához. Az ember sosem unja meg, hogy szurkoljon neki: vegyék fel a balettsuliba...
Az legvégső táncjelenetet, a film csúcsát, itt tudjátok ismét feleleveníteni...
(Nem írok róla bővebben, mert ez legalább annyira ismert, mint a Dirty Dancing. Már csak a nagy válltömések és lábszármelegítők látványa miatt is érdemes megtekinteni. :D)

A szívem érted rap-es (Save the Last Dance) pedig olyan egy picit, mintha a Flashdance utánérzete lenne, de a végén mégis valami egész jó és más sül ki belőle. Bár az utolsó táncjelenetnél, a balettiskolai felvételin, ismét megjátsszák az "újra kezdhetem" bizonytalankodási témát... A főszerepet Julia Styles viszi.
Sara édesanyja meghal, amikor a lánya balett felvételijére igyekszik. A lány a temetés után az édesapjához költözik. Új iskola, új környék, és egy régi seb.
Az új iskolában ismeri meg Chenille-t és a testvérét, a jó eszű és humorú Dereket, akik iskolán kívül a helyi klubban nyomják a hip-hopot. Derek, amikor meglátja, hogy a fehér nyuszinak van érzéke a feketék táncához, elkezdi tanítani a lépéseket neki. Nem sokára szerelem szövődik köztük, amely bizony felforgat mindent, hiszen sokakban ellenérzést vált ki. De Derek nem adja fel. Arra ösztönzi Sarát, próbálja meg ismét a felvételt a Julliardra...

Amennyiben nem baj, ha megnézitek a filmből előre a legjobb táncjelenetet, akkor tekintsétek meg az alábbi videót. Ám ha nem akarjátok a poént lelőni, inkább nézzétek meg az egész filmet. Érdemes. Nem egy szimpla táncfilm, annál több problémát is boncolgat. :D

+1 ráadás

Ide fűztem még egy klasszikust, de nem illik a brancsba. Aki musical rajongó, annak ajánlom igazán, mert ez egy vérbeli musical, mellesleg egy tánckari felvételi a háttérsztori. A színpadi előadó művészet miatt illik inkább a füzérbe. Aki pedig szeretne egy fiatal Michael Douglast látni, annak igazán meg kell néznie A Chorus Line c. filmet!
Zack, a tehetséges rendező, a tánckar első sorát válogatja ki - a történet keretét adó meghallgatáson - következő színpadi produkciójához. Mindenki benne akar lenni, de Zacknek csak 8 emberre van szüksége. A második fordulóban már csak 16-an versenyeznek a helyekért. A rendező ezért beszéltetni kezdi őket, mert jobban meg akarja ismerni a jelentkezők személyiségét, motivációját,  hogy könnyebben tudjon dönteni. Emberi sorsok, tragédiák, vicces sztorik, titkok és élmények kerülnek előtérbe - mert mindenkinek megvan a saját története. A meghallgatáson felbukkan még valaki: Zack egykori szerelme, a rendkívül tehetséges szólótáncos, Cassie, akinek szintén szüksége van a munkára...

2012. június 9., szombat

Tánc-film-ajánló 3. (Dübörög a Freestyle)

Freestyle-ban nyomatjuk tovább...

Bármennyire furcsa legyen számomra vagy számunkra, de az utcai táncosok életéhez (olykor) hozzátartozik a huliganizmus. Néha nem lehet külön szedni mert egy teljesen más életminőségben és életérzésben gyökerezik. Ám ha ezt - legalább elméletileg - leválasztjuk róla, nem mondhatjuk azt, hogy ez a különleges táncstílus nem érdemli meg a piedesztált, ahogyan azt a Step up sorozatban végre kellőképpen meg is kapja.
Senki se várjon összefüggő sorozatot. Mindegyik film a maga nemében egyedül áll a többitől. Néhány ismerős arc, és az egyre bravúrosabb táncok fűzik csokorba a részeket - más nem.

Röhejesen hangzik, de ezt a sorozatot én pont fordítva láttam. Először a 3. részt, 3D-ben, moziban. Lenyűgöző volt. Azóta is ez a nagy kedvencem. A három közül ez a legkiforrottabb, a leglátványosabb. A legszebben filmezett is éppen ez. De azért a többi sem kutyafüle...
Persze így, hogy csak később láttam a 2., majd az 1. részt, lemaradtam arról a poénról, hogyan válnak az egyes részek mellékszereplői főszereplővé (Moose és Camille). És fordítva... (Tyler még főhős az 1-esben, míg a 2-esben ő egyengeti a főhősnő útját...)

Szóval íme, lépjen elő és beszéljen magáért a freestyle...

A Step up Tyler Gage története.
A gettóban élő fiú a táncban leli örömét és szabadságát, míg barátaival bajt keverni jár. Egyik alkalommal ő viszi el a balhét a marylandi tánciskola színpadának összerombolásáért. A bíróság a táncsuliban letöltendő közmunkára ítéli. Tyler a kívülállók gőgjével nézi először a másik világot, ahol a zene és a művészet az uralkodó, és nem a pénz, ahogy elsőre látszik. 
Aztán meglátja Norát, aki koreográfus szeretne lenni, ám ehhez az út egy bemutatón keresztül vezet. Nora keményen dolgozik, hogy valóra váltsa álmát, ami idegen Taylor számára, aki eddig semmit nem csinált végig. A lány nagy bajba kerül, amikor a partnere táncképtelenné válik. Amikor Nora kilesi Tylert tánc közben, látja, mennyire kapóra jöhet neki a fiú akrobatikus tánctudása...
Itt nézheted meg online, egy ingyenes regisztrációt követően.

A Step up 2 főhőse Andie, a tehetséges, ám kitartásban szintén szűkölködő tinilány.
Andie a 410-esek bandájához tartozik, egy tánccsapathoz, amely gőzerővel készül a nagy dobásra, a Streets nevű táncversenyre. Ám a "balhét", amely a belépő rá, leadják a hírekben is, és ez nem nyeri el nevelőanyja tetszését. Ekkor Tyler Gage, az unokatesó mentőövet dob a pácban lévő lánynak: egy lehetőséget arra, hogy "meghallgassák" a marylandi táncsuli felvételijén.
A lehetőséggel való élés azonban nem egyszerű a lánynak, hiszen a balett nem kenyere. Ám a balettfenomén igazgató nem enged belőle. A külön balettórák miatt pedig kimarad a csapatból. Amikor a 410-esek kirakják, Andie világa összeomlani készül.
És ekkor áll elő Chase, az igazgató lázadó öccse, a nagy tervvel: alakítsanak saját csapatot Andie vezetésével és gyakoroljanak a Streetsre... Nem kell más hozzá csak az, hogy összegyűjtsék a suliban kallódó, meg nem értett tehetségeket, amilyen például az első látásra balféknek tűnő Moose... 
Ezen a linken nézheted meg.

És el is érkeztünk a Step up 3D-hez. A főhős itt első sorban az előző filmből megismert Moose, de nem csak ő, hanem Luke is, a Kalózok Házának - egy "tánccsaládnak" - a vezetője. És a mellékszereplőnél azért jelentősebb két lány, az első filmben megismert Camille, és a nagyszerű táncos, Natalie. És persze rengeteg ismerős arc fog még visszaköszönni az újak mellett...
Moose NY-ba érkezik Camille-lal, hogy mérnöknek tanuljon az egyetemen. De már az első nap tánccsatába keveredik, amit megnyer, ám bajba keveredik miatta. Luke, aki nyitott szemmel és kamerával járja a várost, menti ki a szorult helyzetből, és lehetőséget ajánl neki: egy helyet a Kalózok családjában és részvételt a World Jamen, az eddigi legnagyobb freestyle táncversenyen. A tét nagy: 100 ezer dollár, amire a Kalózok Házának szüksége van a fennmaradáshoz. A Kalózoknak nincs könnyű dolguk, mert folyamatosan az útjukba áll Julien, az áruló, az elenséges Szamurájok Házának vezetője...
Vajon sikerül a Luke-nak és a Kalózoknak győzni? És vajon Moose komolyan abba tudja-e hagyni ezúttal a táncot, ahogy az apjának megígérte? Vagy végre mind a ketten rájönnek mi az útjuk...
Ne feledd, Ritmusra Születtél! A filmet pedig innen nyisd meg.

Ha valaki furcsállná, hogy miért nem szerepel itt a StreetDance című film, annak üzenem: kitartás, az a következőben lesz... :D
Addig is egy kis ízelítő. Egy szám, ami szerepelt a Step Up 3D filmben az egyik kedvenc, vízben táncolós jelenetemnél, ill. a Streetdance filmben is - az utóbbiból vett képekkel. Remélem, nektek is tetszeni fog! (Katt a linkre.)

2012. május 28., hétfő

Tánc-film-ajánló 2. (Szalon és latin táncok)

Tánciskolába iratkozunk...

Már megszoktuk, nem, kedves Olvasóm, hogy ha táncfilm, akkor az érzékiség is rögtön az egekben? A legtöbb táncfilmnek ugyanis a szabadság és egyéniség is a mondandója részét képezi. És ehhez a modern világban a szexuális szabad(os)ság is hozzájárul. Gondoljunk csak a már említett Dirty Dancingre, vagy a Flashdance-re.
De ne skatulyázzunk be minden táncfilmet emiatt értéktelen(ebb)nek. A táncfilmek alapvető értéke a szórakoztatás, a gyönyörű táncjelenetek. A legtöbb ezen felül fontos mondanivalókat is tartogat, boncolgat - nem lehet őket egyértelműen a limonádék közé besomni. A romantikus szál is elengedhetetlen részük - női szempontból. :-) De nem feltétlenül kell ágyjelentbe torkollnia minden táncos mozinak.
Mert lehet ezt kérem másképp is csinálni. Jöjjön most két ellenpélda, ami pont azért nagyszerű, mert közben a valódi értékek is középpontban maradnak.

Nagy színészi/énekesi-táncosi nevek fémjelzik a következő filmet, a Hölgyválaszt (Shall we dance). Richard Gere, Susan Sarandon, Stanley Tucci és Jennifer Lopez. A film fergetegesen jó humorú, kellően mély tartalmú és szépen fotózott.
John Clark, aki ügyvédként dolgozik, és akinek látszólag mindene megvan - jó munkahely, szép feleség, család - valami miatt ürességet érez mégis, és nem tudja, mi tölthetné be azt az űrt. Családját alig látja, házassága is döcög, valami nem jó. Aztán a buszon utazva egy táncstúdió ablakában meglátja Paulinát, akinek szomorú tekintetében ugyanazt az érzést véli felfedezni. Beiratkozik a táncstúdióba, először azért, hogy megismerhesse Paulinát. Később azonban a tánc az, ami elkezdi feltölteni az űrt és értelmet és új ritmust ad az addigi döcögős életnek. Ám Johnnak még nagy utat kell bejárnia, amíg családjával is meg tudja osztani új szenvedélyét...


Az előzőnél még nagyobb lelkesedéssel és szeretettel ajánlom a következő filmet, mivel igaz történetet dolgoz fel. A Vezet a ritmus (Take the lead) nagyszerű film Pierre Dulaine munkásságáról, nem dokumentációs modorban. Ő ugyanis a zene és tánc segítségével fiatalokat segít - ki a slamasztikából...
Pierre Dulaine (Antonio Banderas), a híres táncos és társastánc oktató, szemtanúja lesz annak, hogy egy diák elmenekül, miután társaival bosszúból szétverték a dirinő kocsiját. Másnap jelentkezik az iskola igazgatónőjénél, hogy felajánlja segítségét. A megfáradt pedagógus vezető a suli legproblémásabb fiataljait bízza a gondjára, csakhogy eltántorítsa és megmutassa: ez az iskola kemény hely, ahol az udvarias, mosolygós gentlemaneket, mint amilyen Dulaine, felmorzsolják a durvaság, a közöny, az állandó fegyelmezés.
Dulaine azonban elkezd a fekete bárányoknak a büntetésük ideje alatt táncot tanítani. Eleinte senki sem lelkesedik a nagyszájú csapatból, amíg meg nem látják ezt:

A filmből sok kedvenc jelenetem van. De hadd emeljem ki azt, amikor Dulaine-nek a módszeréről és a miértekről kell beszélnie az igazgatónő és a szülők jelenlétében. Miközben felkéri a sikerességében mindvégig kétkedő igazgatónőt, és megpörgeti minden szülő szeme láttára, aközben elmagyarázza a szülőknek, mit adhat gyerekeiknek a társastánc: tartást, önfegyelmet, önbizalmat, udvariasságot  és önbecsülést - azt is, hogy nem kell bárkinek odadobniuk magukat. Ezzel persze mindenkit levesz a lábáról...

Ingyenes regisztráció után - itt tudod online megtekinteni.


2012. május 22., kedd

Tánc-film-ajánló 1. (Latin ritmus)

Temperamentumos latin ritmus minden mennyiségben...

A Dirty Dancing óta, ami gyerekkoromban már a könyökömön jött ki, annyiszor néztem meg, oda vagyok a jó táncos filmekért. A nagy előd nyomában rengeteg új opus született, különböző stílusú táncokkal.
Mivel az elmúlt napokban nem tehettem ki a lábamat itthonról, de sok időm volt a baba mellett magamra is, filmeztem főleg. És elárulom: nem egy táncos is volt köztük. :D
Ösztönösen vonzódom a zenés filmekhez, és a tánc teljesen elbűvöl. Nem csoda: magam is nagyon szeretek táncolni. Mondjuk vicces, hogy azért is gyógyulok annyira jól a császármetszés utáni sebemmel, mert simán táncolva ringatom a babámat... Emiatt egyre mozgékonyabb vagyok, és egyre kevésbé fáj a helye. Persze mondhatnánk azt is, vakmerő vagyok, de már háromszoros tapasztalatom az, minél inkább mozgok - persze azért nem megerőltetve magam -, annál jobban kezdem érezni magam, annál hamarabb gyógyulok.

Akartam már nem egyszer írni a kedvenc filmjeimről. Most csokorba kötöm a legkedvesebb ritmusra rázós mozijaimat, hátha kedvet kaptok ti is hozzájuk. Vagy csak megosztani a lelkesedést...

A Dirty Dancing után, amiről már csak azért sem írok, mert azt szinte mindenki ismeri és látta, ill. amúgy is önmagáért beszél, hadd említsem meg a másik klasszikust, a Kötelező Táncokat (Strictly Ballroom). Bár néhol komikus és komolytalan, a történet mégis aranyos, romantikus, kissé a hamupipőkére hajazó, és a végső táncjelenet teljesen magával ragadó.
Scott önálló stílust szeretne kialakítani magának, ám a környezete megpróbálja állandóan visszaterelgetni a konvenciókhoz, a szalon és latin táncok kötött rendszeréhez. Csak semmi egyénieskedés! Miután veszítenek egyik versenyen Scott újításai miatt, a táncpartnere elhagyja, így kerül a képbe a laposnak tűnő, szürke kis Fran, egy tánctanuló, aki új, izgalamas paso doble lépéseket mutat neki. Ahogy összecsiszolódnak, a fiú kiszabadul, megtalálja amit keresett, a lány pedig teljesen megszépül. Ám sokan nézik ezt ferde szemmel, és igyekeznek minden módon megakadályozni a lázadást...


Mindenkori nagy kedvencem következik, a Mindenem a tánc (Dance with me). Ez a film számomra a non plus ultra. Lehet, hogy ez a sármos mosolyú, puertó ricói származású férfi főszereplő, Chayanne miatt van így? (Gyengém az ilyen barna hajú, barna szemű pali... lévén a férjem is ilyen...) Vagy az ízes kubai salsa miatt, amit jár?
Rafael édesanyja temetése után Santiago del Cubából a texasi Hustonba érkezik, hogy megismerje sosem látott apját. A férfi azonban túlságosan is zárkózott. A régi "barátságra" való tekintettel szállást és munkát ad mindenesként a fiúnak a táncstúdióban, amit vezet. Amikor Rafael megérkezik, nem is John jön ki érte, hanem az egyik táncos és tánctanár a stúdióból, Ruby (Wanessa Williams). A nő rögtön elbűvöli Rafaelt. 
Ahogy a fiú a stúdióban tesz-vesz, megismeri a táncterem kedves, ám kissé különc állandó figuráit is. Jelenlétével mindenkire hatással van. Csak egyet nem ért: hogyan tud Ruby csak számolásra, zene nélkül táncolni... Mikor megkérdi a nőt, az elkezdi a táncstúdiós módszerekkel táncolni tanítani, ám hamar kiderül, Rafaelnek nemhogy nincs szüksége tanárra, ha táncról van szó, hanem ő maga sokkal többet képes Rubynak tanítani, mint azt a nő elsőre hinné...
Íme az egyik legjobb jelenet belőle:


Utolsóként kullog a sorban (legalább is ebben a bejegyzésben) a Dirty Dancing 2. Bár az egész sztori utánérzet az eredetihez képest, azért a kubai ritmus ezt is feldobja. Romola Garai és Diego Luna kettőse és az újabb táncjelenetek miatt azonban mégis érdemes megnézni.
A tinédzser lázadásból másodszorra sem lehet elég. Katey gazdag családjával Havannára érkezik, ahol az édesapja állást kapott. De Katey-t a sznob csajok társasága helyett sokkal jobban vonzza a hotelben dolgozó Javier, a hely, ahová táncolni jár, és az izgalmas tánc, a salsa. Megkéri a fiút, tanítsa meg salsázni, és legyen a partnere az országos táncbajnokságon. A fiú beleegyezik, mert a fődíjjal sokat segíthetne szegény családján...
Ingyenes regisztrációval itt megtekinthető.

Nos, most elsőre ennyit, de még jön a folytatás hosszú sorokban...
Neked, kedves Olvasóm, melyik a kedvenced?

2012. május 17., csütörtök

Gólyahír

Kedves Olvasóm!

Örömmel vetem monitorra, hogy 2012. május 11-én, - Isten csodálatos kegyelméből - miáltalunk választott védőszentje, Boldog Salkaházi Sára ünnepén megszületett legkisebb királykisasszonyunk. 3600 grammos és 53 centi hosszú gyönyörűség. Már hazahoztuk, és éppen most szokunk bele a vele közös új életünkbe.
Mindenki jól van.

Ha majd már lesz időm rá, írok még a születése körülményeiről is.

2012. május 10., csütörtök

Hirdetjük Isten dicsőségét - néha így is

Tegnap láttam ezt a pólót Mária Magdaléna kiemelésében a Magyar Kurírról. William Swinimert többször is érte büntetés iskolája részéről (írja a Kurír cikkében), mert szerintük pólója felirata -"Life is wasted without Jesus" azaz "Az élet Jézus nélkül hiábavalóság" - diszkriminatív és gyűlöletkeltő a nem vallásos ember- és diáktársak felé.
Íme, ismét egy remek megnyilvánulása a kettős mércének, amivel minket, Jézus követőit mérnek. (A többi Istent, Jézust mocskoló feliratú pólóra nem hördülnének ennyire fel... Sőt, fel se hördülnének... Elgondolkodtató...) Ha a szíveden kívül, a rejtekből előjőve, az ajkadon és pólódon hordod az Igazságot, bizony üldöztetést fogsz szenvedni érte. De ne feledjük Jézus azt mondta: boldogok, akik érte üldöztetést szenvednek! Így ez a bátor srác is.

Egy régi kép Falcaoról
Emellé a póló mellé szeretnék most fűzni egy másikat is, amit talán nem fognak ennyi megvetéssel övezni (bár igyekeznek a híradások képeiről minél inkább kihagyni :D ), bár ugyanilyen nyíltan hirdeti az Igazságot. Az ok egyszerű, egy sportoló viselte, és emiatt már más színben tűnik föl a dolog - hiszen mindenki tudja milyen babonások, néha vallásosak a focisták... Egy fehér atlétáról van szó, melyet a híres focista, az Atlético Madrid góllövője, Radamel Falcao viselt tegnap az Európa Liga-döntő kupaátadóján országa (Columbia) zászlajából kötött palástja alatt. (A férjem nézte a meccset tegnap este, és együtt lettünk figyelmesek erre az érdekes pólóra.) A felirat a következő: "Belive and you'll see the Glory of God" azaz "Higgy és látni fogod Isten dicsőségét". Utána néztem Falcaonak, és a Wikipedia is úgy tartja számon, mint elkötelezett keresztényt. Tehát nem divathóbortnak, vagy feltűnési viszketegségnek tekinthető cselekedete.
Sajna a különböző szerzői jogok miatt nem tudom ide linkelni a képet/képeket, amit találtam róla. Ezért pólót ide és ide kattintva nézhetitek meg magatoknak.

Hajrá tanúságtevők!

2012. április 13., péntek

Egy adag önbizalom növelő önbizalom hiányosoknak

A sorozatom kapcsán írtam már arról, milyen a helyes önszeretet és miért van rá szükség. Ám az önbizalmat és a helyes önszeretetet kialakítani rendkívül nehéz, főleg, ha te is - mint én - önmarcangoló személyiség vagy alapból, vagy "csak" serdülsz épp...
Amikor én jártam a serdüléskor abban a cipőben, hogy nem tudtam nem utálni magam, akkor ajánlottak nekem a környezetemben lévő  keresztény körökben olyan könyveket, amelyek segítik az embert abban: elfogadja magát olyannak, amilyen. Egyik kedvencem ezek közül az írások közül Mácz István: Örülj velem! c. könyve. Kis szösszenetekből áll össze. Szét lehet osztani tehát, és minden nap elolvasni egy-egy dolgot, ami miatt örömünk telhet magunkban, a világban, az emberekben. Az én lelkemnek nagyon jót tett. És kezdtem megszeretni az orromat is, pedig azt akkor nagyon utáltam magamban. :D Az öröm, a lélekből jövő nevetés - és épp ezért a humor is - igazi gyógyir minden embernek, aki túlzásba viszi az önmagába fordulást, a gőgöt, vagy az önmarcangolást.
Ha nem akarsz, kedves Olvasóm, most rögtön a könyvesboltba szaladni, és megvenni a könyvet, akkor is szeretnék adni neked egy kis útravalót a nehezebb napokra. Egy lélekerősítő írást a Biztos Út blogról.

Ez amolyan "instant" lehetőség. Egy pár sor arról, miért is vagy úgy jó, ahogy vagy! És nem kell senkinek sem azt hinnie, hogy ugyanaz a különbség, mint az instant és a rendes kávé között - azaz azért, mert gyorsan magunkhoz vehető, ezért kevésbé van köszönőviszonyban a fent említett könyvel. Szerintem ezek az írások egy tőről fakadnak.
Hát akkor miért is szeresd magadat? Azért, mert Isten gyönyörű alkotása vagy - írja a Biztos Út blog. És bizony nagyon igaza van!
Azért is ajánlom ezt az írást, mert tökéletesen kerek, és kifejezi mindazt, amit én is gondolok. Tulajdonképpen ha vettem volna magamnak a fáradtságot, írnom kellett volna valami ehhez hasonlót a Keresztény önismeret témakörhöz a  sorozatomban. Sőt, a poszt határozottan hasonlít azokhoz az írásokhoz, amik nekem nagyon segítettek annak idején.
Minden mondata olyan, amit jó tudni és a szívünkbe vésni!

Köszönöm, Biztos Út blog!!!

2012. április 10., kedd

Te a férjedért vagy a férjedről imádkozol?

Amikor megpillantottam a Katolikus hitvédelem és megújulás honlapján a cikket melynek címe Jótanács feleségeknek: hagyjátok abba az imádkozást még nem tudtam, mibe nyúlok bele. Valahogy rögtön tudtam, itt a férjért (főleg ha nem hívő) mondott imákról lehet szó, és annyira radikális volt a címe, hogy azonnal el kellett olvasnom. Nem, nem prédikáció volt, amit egy jó humorú, és teológiai tudású pap mondott el, és jelent meg írásban is, hanem tanúság tétel. Egy keresztény asszonyé, Lysa TerKeursté. :D
Az alaphelyzet egy számomra nagyon is ismerős kép. Szerintem vagyunk itt egy páran feleségek, akik abszolút tudjuk, miről beszél nőtársunk. :D

"Dühös voltam, sértődött, megbántva éreztem magam. Egyfolytában ezen rágódtam, ahogy kezembe vettem a bibliámat, hogy valami áhítatszerűséget végezzek. [...]
Becsuktam a bibliát, s eldöntöttem, hogy hatékonyabb lesz, ha inkább imádkozom. Ez olyan kegyes dolog. És annak is éreztem magam, ahogy soroltam Istennek, mi mindent kéne megváltoztatnia a férjemben – végülis mindent, ami rossz volt benne."


Aztán az egész történet - ami akár velünk is megeshetett volna - nagyon érdekes fordulatot vesz, ugyanis Valaki közbeszól:

"Hirtelen, imádkozás közben úgy éreztem, Isten megszólít: „Hagyd abba”. Hagyjam abba? Az imádkozást? Ez biztos nem Istentől jövő sugallat. Így hát folytattam.
De a „hagyd abba” tovább lüktetett a tudatom felszínén."

És a tanulság sem utolsó, miért is kívánja Isten, hogy hagyja abba az imát ebben a lélekállapotban:

"És aztán mélyről rá is éreztem, miért kell abbahagynom. Isten nem azt akarja, hogy megjavítsam a férjem. Ő azt akarja, hogy szeressem.
Abba kell hagynom az imádkozást. Legalábbis azt a fajta imádkozást. Persze, vannak dolgok, amikben a férjemnek még fejlődnie kell. De semmi jó nem származik abból, ha én mást sem csinálok, csak panaszkodom rá.
Bátorságot kellett gyűjtenem, hogy merjem megkérni Istent, mutassa meg, hogyan szeressem a férjemet. Meg kellett kérdeznem, hol tévedtem, miben voltam önző, min kell változtatnom.
Akkor kezdtek jó irányba fordulni a dolgaink, amikor hagyni kezdtem, hogy Isten engem változtasson meg."

Nagyon érdekes, amit ez az asszony elmond. Mert összefügg számomra egy másik hasonló tapasztalattal. Casciai Szent Rita példáját sok nőnek ajánlják. Ő a lehetetlen dolgok védőszentje. Életéből az a motívum ragadott meg legjobban, mennyire megváltoztatta férje lelkületét, mennyire megnyerte őt Rita alázatossága. Az, hogy ez az alázat - mint minden alázat - nem veleszületett erénye volt, abba a Szentek Élete alapján bele sem gondoltam. Sokszor nem gondolnánk, mennyi küzdelem és önmegtagadás árán lesz egy-egy erény egy-egy szent sajátja. Erre csak a Sugárzó Életek sorozatban megjelent Ritáról szóló film döbbentett rá. Az ébresztett fel álmomból: a szentek épp oly emberek, mint mi. Istenük is ugyanaz, mint a mienk. A szentté válás rögös útja számunkra ugyanannyira nyitva áll, mint az ő számukra. A mi döntésünkön, a mi Istenre hangolódásunkon és áldozatkészségünkön múlik az, hogy Isten megadja-e nekünk a szentté válást.
Ennek a keresztény asszonynak a tapasztalata számomra ugyanazt tükrözi, amit akár Szent Rita is átélhetett imáiban: Isten azt mutatta meg neki, hogy hogyan szeresse a férjét.

Azért citáltam ide ezt a cikket, mert tanúsítom: nekem is ugyanez volt a tapasztalatom.
Nem tudom már hol, melyik misén, melyik prédikációban vagy leírt tanításban, melyik atya vagy testvér vagy hívőtárs szájából vagy tollából hallottam a következő bátorítást: ne féljünk Istent a legapróbb dolgunkba is bevonni, ami minket érint. Lehet több tanítás tanulsága alapján fogalmaztam meg az előző mondatot magamnak és a következőt: szívünk minden zugába eresszük be Istent, ne rejtegessünk előle semmit sem. 
Szóval, ezt a biztatást fülön csípve, megbántott magányomban rászoktam, hogy nem embereknek, hanem Istennek panaszkodom - a férjemről. Amikor elárulva, megbántva éreztem magam, mindig úgy éreztem, csak Isten szerető ölelésébe menekülhetek. És sokszor jelentett vigaszt, hogy Ő meghallgat. Legalábbis, hogy neki elmondhatom.
Amint azonban Neki elmondtam, kérdezgetni kezdtem Őt, vagy a Szűzanyát, adjon tanácsot, mit tenne a helyemben. Ugyanígy kérdezgettem én az embertársaimat is, akiknek addig panaszkodtam. De rá kellett jönnöm, meg kellett tapasztalnom a bőrömön/bőrünkön, az embereknek való panaszkodás a házastársunkról sokszor igen veszélyes helyzeteket idéz elő. Míg az Istenhez való fordulásban sosem lett károm/kárunk. Az ugyanis mindig egy teljesen más perspektívát nyitott meg előttem.
Minden alakalommal elkezdtem másképp látni saját tetteimet, saját hozzáállásomat, és arra kaptam indíttatást, amit a fenti tanúságtétel asszonya: szeressem a férjemet. Bocsássak meg neki, érezzem át a helyzetét és fogadjam el. Olyankor is, amikor ezt a leglehetetlenebbnek éreztem - amikor meg voltam győződve arról: nekem van igazam. Sőt. Nem egyszer Isten megadta nekem azt, hogy más szituációkon keresztül kicsiben megéreztette velem azt, miken mehetett/megy keresztül a férjem. És ezek a tapasztalatok mind megkönnyítették számomra azt hogy belássam, nekem nem az ítélkezés, hanem a szeretet a dolgom. 
Nem egyszer vágytam imán keresztül arra, hogy olyan megbecsülésben legyen részem, mint az Ószövetség okos asszonya, akire férje egész szívével ráhagyatkozik. És Isten meghallgatott. Tanítani kezdett. Tanít mai napig is. Tanítani azt, hogyan és miként fogjam föl és végezzem feleségi, háziasszonyi, családanyai kötelességeimet és életállapotomat. Hogyan álljak az egyes dolgokhoz, milyen lelkületet igyekezzek elsajátítani, és hogy az önsajnálat helyett igyekezzek inkább a férjemet nézni.
Nagyon sokáig benne voltam abban a csapdában, amiben mások is: mivel fogadalmat tettünk egymásnak, hogy boldoggá tesszük egymást, tőle várom a boldogításomat, minden gyöngédséget és vigasztalást. De emberek vagyunk, és néha mi magunknak sem megy ez, nemhogy a másiknak. Isten arra tanított, ne azt kérjem számon, mit nem kaptam, hanem arra törekedjek, hogy én jó társsá váljak. Számomra Ő mindig itt lesz, hogy szeretetéhségemet betöltse akkor is, ha ezt a férjemtől nem kapom meg éppen. Hozzá fordulhatok akkor is, amikor a férjemet épp nem terhelhetem, mert már épp elég teher nyomja a vállát. Sőt, arra szokott buzdítani, inkább igyekezzek én is részt vállalni a terhei enyhítésében, egy részük átvállalásában.
Mindez az indíttatások. Hogy mi valósul meg belőle, az nagyban múlik rajtam is. De mondhatom: a kapcsolatunk, amióta Isten tanít engem, sokkal harmonikusabb. Vannak feszültségek, viták és veszekedések is, de sokkal kevesebbszer, kevésbé viselnek meg minket, és a hangulat köztünk egyre bennsőségesebb.

Végül is amivel a tanúságtevő asszony zárja, az az én tapasztalatom is.
"Persze, hogy még előfordulnak összezörrenések. De azóta, hogy már nem akarom „megjavítani”, felszabadultam arra, hogy egyszerűen csak szeressem. Szeretni teljesen, ahogy az Efézus 4,2 írja: „teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.” És annyival jobb és értelmesebb dolog szeretni, mint javítani őt!"

A cikket pedig ajánlom elolvasásra. Mert tartalmaz olyan gyakorlati szempontból hasznos részeket, amelyeket itt nem idéztem, de segíthet neked is, Kedves Olvasóm, ha beleléptél a mi cipőnkbe, és rájöttél, nem mindegy, érte vagy róla imádkozol.

Ha Szent Rita példája számodra is megnyerő, itt egy lehetőség imádságban átelmélkedni a lehetetlen dolgok védőszentjének életét és belehelyezkedni általa Isten akaratába: Szent Rita kilenced Böjte Csaba OFM tollából, a Mindennapok blogon!