Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 1. - Keresztény önismeret, önmegvalósítás


"Ha én hiszek benned, te is hinni fogsz magadban, s mert hinni fogsz magadban, hinni fogsz bennem, s mert hiszel bennem, én hinni fogok magamban, és mert hiszek magamban, hiszek majd benned is." /Perrin/


Keresztény önismeret, "önmegvalósítás"

Amikor fiatal voltam, körülbelül 16 éves, volt a szobám falán egy nagyon nagy parafatábla. Édesanyám készítette, hogy legyen hová - az akkor frissen tapétázott és festett falon - képeket és posztereket kitennem. Bárki látta a falamat, mindig megtudhatta, mivel kelek, mivel fekszem - milyen szellemi mozgatórugóim vannak. Nem csak képeket, hanem rengeteg igés képeslapot tettem ki a falamra. Ezeket Kisközis (imaközösség, ahová jártam) társaimtól kaptam főként, mindenféle alkalmakkor. De nem egyszer előfordult, hogy magam is kiírtam egy-egy idézetet olyan könyvekből, amelyek megfogtak. Dalszövegek is kerültek fel. Nem is kevés... :-) Főként a sárga vagy kék könyv (gitáros énekkarok tagjai tudják, miről beszélek ;-))) ) dalai, az akkor még Testvérek, most Eucharist együttes dalaiból, Sillye dalokból. Ha becsukom a szemem, látom magam előtt a szépen elrendezett képkavalkádot, szakrális művészetből válogatott képek tematikusan az egyházi év időszakaihoz válogatva, minden olyan, ami megszólalt számomra. Ott volt pl. a Hétköznapok Szentlelke c. dal dalszövege az én lendületes betűimmel, amely Kovács Gábor atya egyik Sillye Jenő által megzenésített verse. (Bár akkor még nem ismertem személyesen szerzőjét.) Vagy volt egy igés könyvjelző: "Hűséges az Isten, nem enged titeket erőtökön felül megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás útját is megadja." (1Kor 10,13 - bár most igyekeztem fejből leírni, ahogyan emlékszem rá). Simon András grafikustól egy könyvjelző: dupla élvezet, kép és bölcsesség egyben. A kedvencem bölcsessége így hangzik: "Amit a szívedben kigondolsz, virággá sarjad a létben, kelyhében ring az élet, s az Éden dalol titkos szentélyében."
Hogy miért traktáltalak téged, kedves Olvasóm ezekkel? Azért, hogy megmutassam, hogyan próbáltam figyelmeztetni, bátorítani, nevelni önmagam. Határozottan önmarcangoló, s önutáló volt akkoriban a jellemem. Ennek megfelelően természetesen egocentrikus is. Egyértelmű, nem? Minél többet foglalkozunk önmagunkkal, akár csak önostorozással, annál inkább maradunk bezárva saját magunk rabjaiként. De az idézetekkel igyekeztem arra vezetni magam, amerre menni szerettem volna. Olyan személyiséggé válni, aki Jézus mércéje szerint való - azaz szentté. Azt persze túlzás lenne kijelenteni, hogy mennyire közel járok már célom eléréséhez... Igazából azonban azt kijelenthetem, amióta megismertem a személyes Istent, azóta Ő a legjobb tanárom a szeretet útján, önmagamból kifelé. Igen, még mindig eléggé sújt az önzés. De Isten kegyelme nagyobb annál is.
Emlékszem, azok közé tartoztam, akik nem tinédzser korukban lázadtak fel a szülői önkény ellen. Nem tudom miért, talán mert később érek, nekem nem volt lázadó kamaszkorom. Lázadó fiatal felnőttkorom azonban igen. S az is épp elég ön- és közveszélyes volt... 19 évesen éreztem leginkább bezárva magam önnön önzésem börtönébe, mintha csak rónám a köröket egy láthatatlan rács körül, önmagamban. Ahogy Weöres Sándor is írja a Rongyszőnyeg 68. versében (a Gyönge ágam kezdetűben): "Akár kútba ugorhatnám, önmagamba fulladok." De reméltem, nem lesz ez örökké így. Ki akartam törni. Szerettem volna szeretni, úgy, ahogy a Szeretet-himnusz leírja (volt, amikor az is kinn volt a falamon... :-) ). Akkor még hittem, ez embernek is lehetséges.
Azóta tudom, az a fajta szeretet embernek lehetetlen. Csak ha elfogadja Istentől ezt a szeretetet, s továbbadja. De önmagunktól, soha, míg világ a világ, nem fogunk tudni olyan tökéletesen lemondóan és önzetlenül, olyan személyesen és bennsőségesen szeretni, mint Isten. Ám ha viszonozzuk az Ő szeretetét, ez nekünk is lehetővé válhat.

Nos, ezután a hosszúra nyúlt bevezető után szeretnék arról írni, amit "keresztény önismeretnek" nevezhetünk.  Hogy szükséges-e ismerni saját magunkat? Hajaj, de még hogy. Ám nincs könnyű dolgunk. Mert ahhoz hogy megismerjük önmagunkat, bizony szükségünk van jó sok bátorságra, és őszinteségre önmagunkkal szemben. Nem minden fog tetszeni, amit megtudunk magunkról. Mindenkinek van egy elképzelése arról, milyen ember szeretne lenni. De ez nem jelenti azt, hogy az elképzeléseink a jelen valóságot tükröznék. Általában nem. Mégis igen csalódottak tudunk lenni, ha elképelünk valamit magunkról, s egy helyzetben kiderül: egyáltalán nem olyanok vagyunk, mint az önmagunkról alkotott képünk, akikké lenni vágyunk. Ezért van szükség alapos önismeretre. Amennyire az lehetséges. Persze vannak dolgok, amiket mi tudunk és megismerünk magunkról és a környezetünk is tisztában van velük. Vannak olyanok, amiket azonban bár megismertük, mégsem tudnak róluk a környező emberek. Amiket elrejtünk, vagy nem feltűnőek... Aztán akad olyan is, amiket a kívülállók látnak, ám mi nem is tudunk róla. S van a személyiségünknek egy olyan része, amely titok marad, minden ember számára. Azt csak Isten ismeri. A szívünk legmélyebb bugyrairól van szó. Ezért van szükségünk arra, hogy az önmagunkról alkotott véleményünket ne csak önmagunkból kiindulva, s mások tükreiben nézve, hanem Isten szemében is megvizsgáljuk.
"Manapság sok ember nem ismeri önmagát, gőgjükben ugyanis azt hiszik, hogy egyedül is világra tudják hozni magukat. Pedig senki sem jelenik meg saját szeme előtt, ha nem fedi fel saját magát egy szeretettel figyelő másik ember előtt." - írja Michel Quoist a Beszélj nekem a szerelemről c. könyvében. Az én értelmezésemben ez nem csak egy bizalmas barátunk vagy szülőnk lehet, hanem az emberré vált Isten Fia. Isten szeretete és annak felfedezése és elfogadása egyedül elég a változáshoz.

Thomas Merton
A falamon volt még egy képeslap, aminek az üzenete ehhez a bejegyzéshez kapcsolódik. Egy csupasz ágú fát ábrázolt szürkületkor, ellenfényben - vagyis csak a lombkorona árnyait lehetett látni a szürkéskék ég előtt. A szöveg Thomas Mertontól származik: "Életem titka Istenben van elrejtve, Istennek csodálatos elképzelései vannak rólam, de a tervrajzot csak ő ismeri." Szívjuk be ennek a közlésnek minden ízét, illatát! Isten egyszerinek és megismételhetetlennek teremtett, eleve olyannak, aki képes az életszentséget megvalósítani, aki Jézus örömhírét éli az életében, mások javára. De ebből az elképzelésből nem tudhatunk meg mindent. Titok marad számunkra, s Isten szuverén joga, mikor mit mutat meg nekünk belőle. Mint ilyen, mindegyikünknek megvan az emberi méltósága, s az az egyedi színe, íze, illata, amivel fűszerezi a világot. De ha túlhangsúlyozzuk ezeket a sajátosságokat, nem jó úton járunk. Mink van, amit nem Istentől kaptunk? Ugyanígy megvannak a sajátos, magunkhoz való hajlamaink a bűnre. Ebből is sokat tanulhatunk. Általában a Kísértő, ott próbál minket a sárba tiporni, ahol vannak életünk legfontosabb pontjai. Emlékezzünk csak vissza Jézus megkísértésére. Tipikus messiási kísértései voltak, tehát életfeladatától próbálta eltéríteni a Hazugság Atyja, hasztalanul. És így van ez velünk is.
Persze, ha tudjuk is, nagyjából milyenek vagyunk, még nem dőlhetünk hátra megelégedve. Mert bizony olyanokká kell válnunk, amilyennek Isten elképzelt minket. És ez nem könnyű. De segít a Szentírásból és a Szenthagyományból megismerhető mérce, amivel Isten mér bennünket. Imában belehelyezkedhetünk Isten akaratába, s akkor jobban megismerhetjük azt, ha Ő is azt akarja. Meg kell tennünk mindent, amit mi magunk is tudunk, hogy Istennek és társainknak jobb emberré váljunk.
Ám fejlődésünknek komoly gátat vethet, ha nem vagyunk legalább önmagunkkal őszinték, és próbáljuk jobb színben feltüntetni magunkat. Az őszinteség kulcsfontosságú az önmagunkkal fenntartott kapcsolatunkban is. Minél inkább ragaszkodunk az igazsághoz, bármennyire is fáj, annál előbb van módunk Istent kérni, hogy segítsen hibánkat kijavítani.
És még valami: tapasztalt lelkiatyám mondta, ha csak a rosszakra koncentrálunk, elfelejtjük azt a sok jót, amit tehetnénk. Ne a bűneink kijavításán legyen a hangsúly, hanem azokon a jó dolgokon, amiket mi megtehetünk.

Nem kívánok belemenni most a legvégsőkig a téma kifejtésébe. Helyette találtam itt néhány megválaszolandó kérdéssort, ami önismerethez segíthet. Jó felfedező körutat!

Számomra fontosabb az, hogy mit kezdjünk ezzel az önismerettel és miért van szükségünk rá. Az önismeret minden társas kapcsolatunk alapja. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az Isten-kapcsolatunknak is fontos tényezője. Amint helyesen tudom elhelyezni magamat az Istennel való kapcsolatomban - azaz beismerem, hogy a végtelen Istenhez képest én csak egy porszem vagyok -, máris javul a kapcsolat, sőt, létrejöhet benne az a fantasztikus megtapasztalás, hogyan képes a Teremtő minden egyes kicsiny porszemhez teljes figyelemmel odafordulni. Így van ez a párkapcsolatban is. Tudnom kell, mit várhatok magamtól, mielőtt a társamtól kérek valamit. Az önismeret közelebb segíthet az empátiához. Az empátiára pedig nagy szükség van az emberi kapcsolatokban, főleg ha történetesen nőnek teremtettünk.
A keresztény önismeretnek van néhány olyan további "hozadéka", amelyet szintén ki kell alakítanunk magunkban. A helyes önbizalom, helyes önszeretet és az önnevelés képessége.



Folytatása:
VI. Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 2. - Önbizalom, önszeretet, önnevelés

Előzménye:
IV. Mércékről, szerelemről és szeretetről 3. - A szeretetről

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.