Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2012. március 21., szerda

Egy dúláról és Mr. Peabody almáiról... - utólagos kiegészítés az Alter c. bejegyzéshez

Az az igazság, hogy régóta tartozom. Bizony. Adós vagyok. Mégpedig egy kiigazítással. Egy réges-régi posztom, az Alter kapcsán.
Miután megírtam azt a posztot, sokan olvasták és egy időben nagyon "népszerű" volt. Olvasta egy másik blog posztjához írt megjegyzésemet (amiben szintén egy kalap alá vettem bizonyos ezoterikus dolgokat a dúlasággal) olyasvalaki is, akit a téma azért érintett, mert ő maga katolikus családanyaként a dúla hivatást űzi.
Egy ismerősömről van szó, akiről mindaddig, amíg írt egy kedves hangvételű dorgálást és felvilágosítást, nem is tudtam, hogy dúla... Persze én még régebben ismertem meg, amikor még nem volt az.

Azóta, hogy erről szó volt közöttünk, pedig immár több mint egy éve volt, nem tettem semmit, amivel kiigazítsam a régi posztomat. Hagytam, hogy akik olvassák, a dúlaságot egy kalap alá vegyék a többi ezoterikus praktikával. 
Mostanság egyre inkább belátom, ugyan ez a blog tanúságtétel, és meghatározott iránya van - amelyben a személyi magánszféra megőrzésének is nagy szerepe van - nagy felelősséggel is jár. Nagyon körültekintőnek kell lennem, mikor mit írok, mert minden hatással lehet azokra, akik olvassák soraimat. 
Valahogy úgy érzem magam most, mint Mr. Peabody tanítványa...
Olvastam egyszer egy könyvet, amíg a könyvesboltban dolgoztam. Mr. Peabody almái volt a címe. A két szörnyű tény, ami miatt szűrővel ajánlom az olvasását, bár szerzője gyerekkönyvnek szánta, hogy az író nem más, mint a híres-hirhedt énekesnő, Madonna, s a másik, hogy a történetet a Kabbala (zsidó ezoterikus-mágikus tanok) tanárától hallotta.
Nekem azért tetszett a történet, ami számomra arról szól, milyen hatással van egy ember életére és az őt körülvevő közösségre az elhamarkodott ítélet kimondása.

Mr. Peabody tanár egy kis poros helyen. Minden nap elvesz az iskolából hazafelé menet egy almát a zöldséges standjáról és fizetés nélkül megy tovább. Legalábbis egyik kis tanítványa azt hiszi így van, mikor egyszer szemtanúja lesz az eseménynek. Kis lelkét elkezdi rágni a szomorúság és düh, és nem bírja magában tartani, megosztja valakivel, majd egyre több társával, azok pedig szüleikkel. Nemsokára mindenki ferde szemmel néz a tanárra. Akkor Mr. Peabody elbeszélget a fiúval, aki elkezdte róla terjeszteni a pletykát, és megkéri kísérje el reggel az iskolába. Akkor tanúja a kisfiú annak is, hogy tanára minden reggel - a zöldséges tanúsága szerint is - kifizeti azt az almát, amit délután hazafelé elvesz. A tanítvány most már nagyon sajnálja, hogy elhamarkodta a dolgot, és nem tanárát kérdezte meg először. Ám Mr. Peabody még egy tanulságot készít számára. Megkéri, délután menjenek ki együtt a réthez, és hozza magával a párnáját is. A fiú megteszi, amit kér. Akkor Mr. Peabody arra utasítja, rázza ki a tollakat a párnájából. A rétet beterítik a fehér tollpihék, sőt, a szél felkapja őket és szanaszét hordja a pihéket. Akkor a tanár arra kéri a gyereket, szedje össze az összes tollat. A kisfiú belátja, lehetetlen minden egyes pihét összeszedni. És megérti, hogy ha valakinek a hírnevét a gyorsan levont ítélet terjesztésével tönkreteszi, később hiába akarja visszaszívni, a nyomot, amit a pletyka hagyott a közösségben, nem lehet visszaszívni, nem megtörténtté tenni...

Szóval most valahogy úgy érzem magam, mint aki adós az igazsággal, eléggé rég óta. Mint ahogy időközben megtudtam, mi a jelentősége a borostyán nyakláncnak a kisgyerekek nyakában (a bőrrel érintkezve állítólag fájdalomcsillapító hatása van...), s azt még mindig ezoterikus-babonás dolognak tartom és ismerem el, addig a dúlaságról el kell mondjam a következőket (ezzel nem egy az egyben, de idézem ismerősömet):

A dúlaság önmagában nem ezoterikus. Maga az elnevezés görög eredetű és "szolgálónőt" jelent. Gondolhatunk itt nyugodtan a szolgálatra, amit ők tehetnek a szülő édesanyákért, tapasztalt anyatársként. M. Klaus gyermekgyógyász-neonatológus hozta létre ezt az egyszerű segítő szolgálatot, mert a kutatásaiban látta rendkívül pozitív hatását a szülésre, és a szülő-gyermek kapcsolatra nézve. A családoknak informatív, érzelmi és fizikai támaszt nyújtanak, amikor ők igénylik, a várandósság és/vagy a szülés és/vagy a gyermekágy folyamatában. Egyszerű sorstárs támasz a szülő anyáknak, akinek a jelenléte sokat jelenthet és adhat. 
Aki szeretné közelebbről megismerni mivel foglalkozik alapvetően egy dúla, nézze meg ezt a honlapot.
Hanem ahogyan az ember lelkisége kihat a hivatására, amit űz, ugyanígy természetesen vannak olyan dúlák, akik ezoterikus praktikákkal egészítik ki azt a szolgáltatást, amit nyújtanak. Sajnos az interneten is könnyebb őket megtalálni, amikor a dúlaságról keresünk, mint azokat, akik ezt a hivatást ezektől mentesen űzik. 
Azaz nem arról van szó, hogy az ismerősöm "megkeresztelné" ezt a hivatást, ami egyébként ezos eredetű, hanem azok, akik ezotériával foglalkoznak, azok telepítik erre a hivatásra az összes olyan dolgot, ami számunkra ellenszenvessé teheti.

Tehát, ne csináljátok azt, amit én, hogy kidobjátok a gyereket a fürdővízzel, mert első hallásra a két dolog összekapcsolódik. Az én véleményemet is az formálta először, hogy csupa olyan közegből hallottam róla, amely ezoterikával kapcsolatos volt. 
Remélem, adtok még egy esélyt a dúláknak, csak informálódtok arról, milyen kapcsolat áll fenn közte és az ezotéria között. Én annyira ismerem ezt a kedves ismerősömet, hogy merem állítani megbízhatóságát. Hiszen csodálatosan bölcs asszony, és jó családanya, aki nem egyszer nekem is jó tanáccsal szolgált. Ha belegondolok, így szülés előtt pár héttel, én sem bánnám, ha valaki nálam tapasztaltabb lenne mellettem abban az időben, amikor szembe kell néznem a gyermekem világra hozatalával.

2012. március 12., hétfő

Összeilleszkedés 1.

Az együttjárás a megismerkedés ideje. Még akkor is, ha régtől fogva ismeri a pár egymást, felfedezni a másikat lehetséges társamként eljövendő életemre: egészen más dimenzió, mint eddig.

Van egy nagyon igaz mondás: ne azt válasszuk házastársnak, akivel együtt tudnánk élni, hanem azt, aki nélkül nem tudnánk élni. Ugyanis az előbbi feltételezi azt, kényelmesen megvagyunk az illetővel. De a házasságban nem erre van szükség - első sorban. Nem az fontos feltétlenül, hogy mindenben egyezzünk. Sokszor épp az ellentétek vonzzák egymást - ahogy a közhely tartja - és ez sem baj, sőt! (Majd kicsit később írok róla, miért.) A lényeg az, hogy a másik az összes számomra idegesítő tulajdonságával együtt is annyira fontos nekem, hogy képtelen lennék az életemet nélküle leélni. És nem csak a szerelem érzése miatt. Hanem egyszerűen mert látjuk: kiegészítjük egymást. Testi és lelki értelemben egyaránt.

Az együttjárás alatt megkezdődik az a folyamat, ami a házasságban sem ér véget: összecsiszolódunk. Ami érdes bennünk, az egymásnak feszülve legömbölyödik. Ha a megfelelő társat találtuk meg (és nem a tökéletest), láthatjuk majd, hogy ez a csiszolódási folyamat bár fájdalmas időnként, mégis nagy javunkra válik. Nem csak úgy van az, hogy összekerülünk és voilá! már illünk is egymáshoz. Hanem bizony hosszú folyamat is, míg teljesen megtanulunk összeilleni a másikkal. És ez jó dolog. Mert mint másban is, itt is az út a fontos, amit bejárunk. Az tesz többé bennünket. Minden fájdalom megtérül, amikor azt látjuk: értékesebb emberek lettünk a másikért, és ő is miértünk mi mindenen keresztül megy.
A házasságban már nem két ember létezik többé, hanem egy. És ez igaz testi és lelki értelemben is. Ezt fejezi ki a gyönyörű kifejezés: két ember egyesítése a házasság szentségében. Mint ahogy a házasság testi oldalának is van fejlődése, összehangolódási ideje, így a lelki oldalának is van, ami már megkezdődik a párkapcsolat alatt - jó esetben. Ezért is fontos erre az oldalra terelni a hangsúlyt. Ez kezdi el megteremteni ugyanis a házassági bensőségességet, még ha néha nem így tűnik is, mert bizony eközben vérre menő csatákat is képesek vagyunk vívni.

Testileg persze a világ szerint akkor mennénk 100%-ig biztosra, ha kipróbálnánk az összeillőségünket - azzal hogy lefekszünk egymással. Sőt, a házasságot is állítják, ki lehet próbálni: együttéléssel. De tudjuk, Isten másra hív bennünket: a tisztaságra. És erre nagyon jó oka van: szeret minket, és a romboló lelki élményektől félt - mint  egy jó szülő. (Mint a legjobb szülő a világon. :D ) Ahogy írtam, nem a szexualitás csodálatos élményétől félt, hanem attól, hogy közben mély lelki sebeket szerezhetünk, ha nem a helyén gyakoroljuk.
A próbaházasság n/sem házasság. Mert azt a fajta elköteleződést az elköteleződés része nélkül nem lehet kipróbálni. Hiába mondják lakva ismeri meg egymást az ember - ami igaz is -, a házasság kegyelmeit és biztonsági légkörét az együttélés sosem képes nyújtani, pont a visszavonhatósága miatt. Egyszerűen nem lehet elővételezni belőle semmit. A dolgokat abban az ütemben kell megismernünk, ahogy egymás után következnek. Tehát az együttélés ennek megfelelően nem tudja visszaadni, milyen a házasság. Pont azért mert egy jó nagy szinttel alatta áll. És attól, hogy előtte együtt éltünk, nem biztosítja jobban a házasság esélyét. Sőt! Pont, hogy bizonyos értelemben ellene is dolgozik. (A kutatások eredményei is érdekes módon ezt igazolják. Ajánlom ebben a témában Kopp Mária és Skrabski Árpád: A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatokban c. könyvet. Ebben van bizony szép számmal érdekes kutatási eredmény is...) Ha a felek hozzászoknak ahhoz a lelki kényelemhez, hogy bármikor kiléphetnek a kapcsolatból, s így is megkapnak mindent, amit szerintük a házasság adhat, akkor minek megtenni az utolsó lépést? Elvész a motíváció.
Más kérdés, hogy igazából a házasság előnyeit nem képesek elővételezni - csak abban a hiszemben vannak. Ők úgy gondolják: minek a papír róla, hogy összetartozunk, amikor ez már működik így is? (Az is kérdéses, meddig "működőképes" egy ilyen kapcsolat...) Csakhogy a házassági ígéret nem a papír megszerzéséről, hanem az elköteleződésről, és a házassági kegyelmek "megszerzéséről" szól. Az elköteleződés eme foka nélkül nem tud az együttélés olyan biztonságot adni a párnak, hogy ne érezzék mindig azt, mivel van "kiút" belőle - a másik bármikor leléphet és itt hagyhat - ezért minden csak ideiglenes. (Most tegyük félre a válást egy ideig. Épp elég lesz a válásról a házasságra való készületkor beszélni...)
Ez az érzés szétziláló hatású minden szempontból, és legalább az egyik félnek állandó aggodalomra ad okot, emiatt nyomás helyezkedik rá - állandóan a topon kell lennie, mert mi van, ha valami miatt faképnél hagyják. A házasság persze nem azért van, hogy onnantól birtokoljuk a másikat és nem is kell több erőfeszítést tennünk azért, hogy a kapcsolat működjön. De az, hogy fontos, életre szóló döntést hoztunk, hogy elszánjuk magunkat a másik boldogságának előtérben tartására, és közös előmenetelünkön együttes munkálkodásra, a kiskapuk bezárására - önként - ezzel olyan szabadságot és felszabadultságot kap a kapcsolat, amilyet semmi más nem adhat. Nincs rajtunk állandó megfelelési kényszer azért, hogy a másik ne hagyjon faképnél, a házasság biztosít ugyanis az elfogadó, s egyben állandóan a jobbra ösztönző légkörről.
Analóg módon a házasság előtti "próba házasélet" sem nyújtja ugyanazt, amit a házassági szexus ad a párnak. Az a fajta testi-lelki élmény, összefonódás, egyesülés, nem képes a házasság biztonsági légköre nélkül létrejönni, így megízlelhetetlen az a mindent felül múló tapasztalat az előre torkoskodással.

Honnan tudjuk mégis, összeillünk-e testileg? Egyrészt vannak észrevehető jelek. Ha egészségesek vagyunk, vágyakozunk arra, hogy egymáséi legyünk. Azaz működik köztünk a "kémia" - ahogy az angol nyelvű filmekben előszeretettel fogalmaznak. De nem csak az. A testi jelzéseknek lelki visszhangja is van. A másik jelenléte pl. sokkal inkább kihozza belőlünk azt a fantasztikus érzést, hogy férfinak és nőnek teremtettünk, és magunkat a másik mellett egyre inkább igazi férfinak és nőnek érezzük. (Ez magában is egy lenyűgöző lelki élmény.) Ez az érzés természetesen mind testi, mind lelki értelemben sokat ad.
És ha képesek vagyunk ezekről is beszélgetni, kiderülhet az, milyen elképzeléseink, tapasztalataink, vágyaink...stb. vannak.
Szerintem fontos, hogy egy pár beszélni tudjon egymással a szexualitásról (akkor is, ha megegyeznek a tisztaság őrzésében). Hogy gondolataikat, érzéseiket, félelmeiket is meg tudják egymással osztani. Ez később a házaséletük során is fontos lesz. Persze itt kerülendők az olyan megjegyzések, amelyek felhívások a keringőre, de egy-egy számunkra fontos dolog (tárgyilagos) megbeszélése és megosztása a másikkal szintén segíti a megismerést, az összehangolódást.
Ami pedig azt illeti, minél inkább összehangolódtunk lelkileg, annál könnyebb összehangolódni testileg is. Főleg nőknél van ez így, akiknél a szexualitás biztos lelki alapokon kell hogy álljon - ez a női lélek igénye. Ha egy nő bizonytalan abban, hogy szereti a másikat és az viszont - minden kétséget kizáróan - és emiatt minden dolgot képesek megérteni, pl. a félelmek és gátlások lassankénti feloldódását, akkor elkerülhetetlen, hogy lelki sebet szerezzen, ami kihathat későbbi szexuális életére is. A férfiaknál ez kissé másképp működik, ők el tudják választani a szexualitást a lelki hátterétől - vagy mégsem. Ellenkező véleményt is hallottam már erről. De az tagadhatatlan, hogy a férfiak ehhez másképp állnak hozzá. Ettől ők mások, de nem rosszabbak. Nem baj, ha tudomásul vesszük, ez tartozik hozzá ahhoz, hogy férfinak és nőnek teremtettünk. A különbözőségek ellenére vagy épp amiatt összeilleni - a teremtés csodálatos titka.
Mint azt kedves kommentelőm, Lisa is írta, a házasélet az összehangolódásról szól. Két ember teljes egymásra figyeléséből születő, fokozatosan érlelődő testi-lelki aktusról. Sokkal jobb és könnyebb a házasság biztonságos burkában kísérletezni, felfedezni egymást és egymás vágyait, mert sokkal kevésbé sérülhetünk, hiszen a másik szeret, a lelkünk már megérintette egymást. Az elutasítás, és az attól való félelem nem lehet része pont az elkötelezettség miatt a házassági szexusnak, míg az az előttiben bizony benne lehet...

Most már távolodjunk el a testi témától, amely annyira vonzásában tartott idáig bennünket, és beszéljünk a lelki összeillőségről, amely komoly előnyt és alapot biztosít a házassághoz (és a benne lévő szexualitáshoz is).

Fontos, hogy a felek összeillőek legyenek. De nem biztos, hogy úgy, ahogy mi képzelnénk.
A lelki összeillőség sem mentes az ellentétektől. És ez így van rendjén, mint később tapasztalni fogjuk. Az, hogy mennyire illünk egymáshoz, nem azon múlik, mennyire egyforma a személyiségünk. Sokszor az egyformaság hátráltató tényező tud lenni. Ha megfigyeljük, pl. sokszor a saját legnagyobb hibáinkat ostorozzuk legerősebben másokban is. Sokszor látunk rá példát, hogy nehezen élhető a felek számára egy olyan házasság, ahol nagyon hasonló, vagy azonos a lelki alkat, vagy a munka/hivatás. Nem lehetetlenség, hogy ez ne így legyen, de sokszor mégis inkább nehézséget okoz, mint egységet. Gondolok itt pl. az ugyanazt a hivatást/munkát űző házaspárokra, ahol a szakmai féltékenységtől sem mentes olykor a légkör (pl. író, művész vagy ügyvéd házaspárok), vagy azokra, akik nagyon hasonló (erejű) személyiségjegyekkel rendelkeznek (pl. mindkettejüknél nagyon erős az excentricitás). Azt hihetnénk, hogy a hasonlóságot könnyebb megérteni, hisz magunkból könnyebb kiindulnunk. Ám nagyon sokszor azzal találjuk szembe magunkat, hogy versengés alakul ki pont a hasonlóság miatt. Igyekszünk túltenni a másikon, mert szeretnénk mi meghatározóak lenni, vagy visszavonulunk - teret engedve a másiknak - és elnyomva tartjuk féltékenykedésünket, amely szintén kitör, csak más csatornákat keres. Pont ezért nem lehetetlen, de nem is könnyű azok élete, akik ilyen házasságban élnek. Természetesen az is előfordul, hogy bár ugyanazon a területen dolgoznak, mégis akad annyi különbség köztük (irányultságban), amennyi enyhíti ezt a fajta hasonszőrűséget. Ami a lelki hasonlóságokat illeti, ott sokkal inkább szétfeszítőleg hat az azonosság. Gondoljunk arra a természeti példára, hogy a mágnes azonos pólusai taszítják egymást, míg a kölcsönös vonzást az ellentétes pólusok valósítják meg.

Kedvenc témám (inkább látványom :D ) a művészeten belül a színtan, s azon belül is a komplementer azaz kiegészítő színpárok. Magam is szeretem színkezelésemben minél inkább érvényesíteni azt, valahogy úgy, ahogy az impresszionisták és a poszt-impresszionista pointilisták tették azt - az előbbiek nem használtak feketét pl. az árnyékoláshoz sem, hanem a többi szín keverésével igyekeztek természetben megtalálható színhatást elérni, éles kontúrokat is színkontraszttal megvalósítani, míg az utóbbiak az előző tapasztalatokból kiindulva mindig igyekeztek komplementereket használni az egyes színek kiemeléséhez.
A kiegészítő színpárok a színkör két ellentétes oldalán vannak, és együtt intenzív, de megnyugtató színhatást adnak. Ilyen színpárok a sárga-lila, kék-narancs és a piros-zöld (először írtam mindig az alapszínt és utána a másik két alapszínből származó elsődleges kevert színt). Ahhoz, hogy a komplementer színpárok egyensúlyt mutassanak egy kép színkompozíciójában, eltérő mértékben szükséges őket használni. A sárga-lila párost pl. 3:1 arányban, a kék-narancsot 2:1 arányban, míg az egyedüli egyenlő arányú felhasználást a piros-zöld páros kívánja meg.
Sok ember számára ezek a komplementerek nem feltétlenül kellemesek, vannak, akik ezt a fajta intenzitást szívesebben elkerülik, akár az öltözködésükről, akár a lakásukról, vagy a mindennapi életük más területéről legyen szó. Vannak olyanok is, akik kifejezetten szeretik ezt a fajta intenzitást, és szeretik azt (ki)használni.

Ha lelki összeillőségre fordítjuk át a színkör komplementereinek példáját, ott is megláthatjuk, hogy valóban a  lelki különbözőség két oldalán álló "színek" összeillenek, és több teret engednek egymás egyedi kiemelésére, mint azok, amelyek közelebb állnak egymáshoz. Egy kapcsolatban lehetőség szerint azonban mindkettőre szükség van a kapcsolati "színharmónia" kialakításához, mivel sokkal többrétű és több színű egyenként a pár tagjai és a harmóniáknak is sok szinten kell megvalósulnia. De az előbbi példa magyarázza, hogy sok kapcsolatban a látszólag teljesen ellentétes emberek milyen jól megvannak, míg azok, akik monokrómok (egy szín árnyalatait használják) nehezebben jönnek ki egymással. Az élet ugyan - mint előbb írtam - ennél bonyolultabb, de azért az egyszerű példák is sokat segíthetnek a jelenségek megértésében.
Sok szinten áll össze a kapcsolati harmónia. Nagyon sok rétege van.
A következő posztokban igyekszem majd minden réteget felmutatni.

De remélem, az már most elsőre is látszik, hogy sokkal több mindentől függ összeillünk-e, mint érzelmektől, vágyaktól, megérzésektől, vagy esetlegesen értelmi megfontolásoktól.
Isten a legnagyobb művész. Ő pontosan tudja, mikor milyen színharmóniát akar használni ahhoz az egyetemes műhöz, amit Létezésnek hívunk.


Folytatása:
XXXI. Összeilleszkedés 2. - Férfi és nő

Előzménye:

XXIX. Intimitás a keresztény kapcsolatban 8. - Az önátadás más kifejező formái
Kiegészítés - Intimitás a keresztény kapcsolatban

2012. március 11., vasárnap

Híradó - azaz néhány szó rólunk

Tudom, nem bánnád, kedves Olvasóm, ha néha többet írnék magunkról és az életünkről. Én azonban szeretem féltékenyen őrizni és magunknak megtartani életünk eseményeit, mert szerintem a belsőségesség interneten nem valósítható meg. Ezért van az, hogy nagyon keveset írok a családi életünkről.
Most azonban írok néhány sort, hogy legalább azt elmondjam: meggyógyultunk. Múltkor sajnos csak betegségről tudtam beszámolni. No, nem mintha most teljesen egészséges lenne mindenki... De a család nagyja kivackolódott a bajokból és örül a tavasz érkezésének.
Cicukámmal még mindig nincs rendben a helyzet. Ahhoz képest, hogy télen először havonta, februártól meg kéthetente ismét a fülére húzódik valami, és az idő nagy részében antibiotikumokat kell szednie, most még valamennyire áldásos a helyzet. Bár nem tudjuk, mi miatt nem tud az immunrendszere annyira megerősödni, hogy végre leküzdje a betegségeket - amint egy pár napot eltölt az oviban, máris visszaesik. Most például kerülgeti a fülét a gyulladás, és drukkolunk neki, hogy ne legyen szükség láz vagy sűrű orrváladék miatt antibiotikumra. Egyelőre bizakodóak vagyunk, ám ez ismét oviból való kimaradást jelent... Nem baj, annál több időt lehetünk együtt. Az orvos tanácsára és irányításával most elkezdünk utána járni annak, mi lehet a jelenség hátterében. Kíváncsi vagyok, okosabbak leszünk-e utána.
Ami Huncutkát illeti, most már egyre jobban beszél, és egyre közlékenyebb. Mostanra már néha két tűz közé szoktam kerülni, Cicuka is, ő is egyszerre magyaráz nekem, és néha már nem is értem, melyik mit mond, mert olyan nehéz mindkettőjükre figyelni. Ilyenkor egyiküket türelemre szoktam inteni, hogy egyenként hallgassam meg, mit szeretnének. :D Olyan csacsogás szokta betölteni a lakást, hogy olyankor, amikor csak egyikük nincs itthon, már hiányérzetem van, mert sokkal több a csend. :D
És ez még csak a kezdet, mert úgy tűnik a legutolsó ultrahang vizsgálat alapján, hogy ismét lányka várható májusban. Asszem, ha megszületik, teljes lesz a három királylány programunk (itt természetesen utalok Kopp Mária neve által fémjelzett Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomra...). Micsoda világ lesz itt! Nőuralom, és férfikényeztetés. :D
Ami az orvosokat illeti, nem tudok semmi jóról beszámolni. Amióta a rendelőintézetbe járok, csak azt tapasztalom, nekem kell mindenre odafigyelnem és kézben tartanom. Az orvoshoz, akihez most járok, legközelebbre a szülés időpontja előtti két héttel kaptam időpontot, mert nem voltam elég élelmes. Így most már egy harmadik orvost is meg kell keresnem, hogy intézzem soraimat. Komolyan mondom, jövő héten telefonon lefixálom a legfontosabb hetekre az időpontokat, mert már nagyon finisben vagyok, nem engedhetem meg magamnak a kényelmességet... Őszintén, elegem van az egész helyzetből. De ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat. Végülis nemsokára túl vagyok rajta... :D

Last Chance Diner - Utolsó Esély Falatozó

Ez a neve annak a helynek, ahová a rossz időjárás és az útlezárás elől 5 idegen behúzódik, miután Devil biztos úr biztosította őket arról, hogy nem tudnak útjukon továbbmenni, forduljanak vissza. Egyiküknek még korábban feltűnt a "humoros" elnevezésű hely, és javasolja a többieknek is, menjenek oda a helyzet megoldódásáig.
Az 5 idegen mind életük fordulópontjához érnek/értek, mikor találkoznak:
Kayla, a fiatal lány, aki stoppol ugyan a vihar közeledtét látván, de csak a harmadik autó veszi fel; Nick, a sikeres sportoló és üzletember, aki majdnem elgázolja Kaylát és utána továbbhajt; Hank, aki épp nehezen fogadja el felesége, Catherine, válási szándékát, s aki hall magában egy hangot, hogy vegye fel a stoppost, de felesége rosszallása miatt nem meri megtenni; és Melissa, aki válaszol is a hangra, amit hall, és autójába fogadja a nem túl beszédes lányt.
Mikor betérnek, a tulajdonos, Jesus, fogadja őket, és miután hihetetlenül finom vizet kínál nekik (más ital lehetőség nincs is), felajánlja, hogy mindenkit megvendégel, sőt, még azoknak, akik hagyják, meg is mondja, mit ennének igazán - és természetesen tökéletesen eltalálja vendégei ízlését. Az 5 utazó persze furcsának érzi a szituációt, és azt hiszik egy darabig, hogy egy kedves, csendes őrülttel van dolguk, aki megalomániában szenved - mert úgy viselkedik, mint aki Isten Fiának hiszi magát. De nemsokára világossá válik, az illető, nagyon is jól ismeri őket, nevén szólít mindenkit és mindenkinek személyes ajánlatot tesz... mert Ő valóban Jézus, aki mindannyiuknak felajánlja szeretetét, vendégségét, az üdvösséget és segítségét az életében adódó krízisek megoldásához... HA elfogadják.

Hogy ki hogy válaszol erre a hívásra, és ki hogyan jut el a végső döntésére, erről szól A Találkozás c. keresztény film, amelyet egy ismerősöm ajánlott megtekintésre.
Bár a film tapasztalataim szerint nem mentes némi teológiai gubanctól (apróktól, mint amilyen az, hogy Jézus néha az Atya nevében beszél), és érezhetően protestáns talajról származik, mégis merem ajánlani kevés kritikai szűrővel a megtekintését. Sok szempontból nagyon értékes és érdekes.

Íme, nézzétek meg, döntsétek el, kivel/kikkel tudtok azonosulni az összeverődött utasok közül. Döntsétek el: tetszik-e a film, hiteles-e az a Jézus, aki a filmben elénk áll, és hitelesek-e azok a szavak, amelyeket a vendégeknek mond. És végül azt, ráismertek emögött a Jézus figura mögött a valóságos Isten Fiára, vagy sem?


Én úgy érzem, ráismertem, még akkor is, ha nem teljesen ilyen Az, akit én ismerek. Aki hatalommal tanít, aki végtelen, s mindig végtelen marad benne a megismerhetetlen a megismerttel szemben. Személyes Isten tárul elénk a filmben, és én is Személyes Istent ismertem meg. Olyat, aki valóban megszólít, és velünk van életünk nehézségei közepette, és néha számunkra nehéznek, sőt lehetetlennek tűnő dolgokat kér tőlünk, értünk.