Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2011. március 25., péntek

Vigyázat, női téma!

Kedves Olvasóm, most olyan téma következik, ami lányoknak/nőknek való. Ellenkező esetben nem ajánlatos végigolvasni, mivel untatni fog a bejegyzés. Végül is én is unatkozom, ha csapágyakról, tengelyekről és egyéb szerelőkütyükről, vagy más ehhez hasonló férfias dolgokról esik szó. (Bocsánat a durva általánosításért...)

Kedves Nőtársam, nem tudom, te hogy vagy vele, részemről a ruhavásárlás, -választás életem egyik legkeservesebb része. Nem mintha nem szeretnék vásárolni. Sőt, nagyon is szeretek.

Most megosztom veletek mindennapi frusztrációimat az öltözködés felett.
Furán hangzik, nem? Én, aki megkaptam a kirakatrendezői képesítést, pont ruhaproblémáim vannak... Hát, ha így gondolnád, akkor még nem láttad az egykori Dekor suli (mert ma már nem létezik - vagy ilyen formában nem) diákjait... Garantálom, a diákok 80%-a tett a divatra, és úgy öltözött, ahogy akart. Mondjuk ez amiatt is volt, hogy sokan közülük művészpalánták voltak (vagy annak hitték magukat), akik itt várakoztak és nőttek, míg a Képzőre (Képzőművészeti Egyetem) vagy Iparra (Iparművészeti Egyetem) felvették őket. Így a művészektől méltán elvárt különc és alternatív stílust képviselték - amitől persze sokan egyformának tűntek, mintha futószalagról vetted volna le őket. Bár ez nem csak arra a helyre jellemző.
Manapság, ha a városban járok, nem egyszer látok párokat, barátnőket, baráti kört nagyon hasonló ruhákban. Mintha kis változtatással mind ugyanazt hordanák. Az egyediség kedvéért más talán a hajuk, meg ez-az más vagy más színű, de a szabás, az, ahogyan viselik, uniszex.

Persze mást is szoktam látni. Pl. olyan nőket, akiknek tökéletesen van összeválogatva az öltözékük. Nagyon csinosak, elegánsak. És persze ez koránt sem jelenti azt, ugyanolyan színű lenne a táskájuk és a cipőjük, ami régen annyira fontos volt - hogy egy öltözék összefogott legyen legyenek a kiegészítők színei ugyanolyanok vagy hasonlóak. Már régebben észrevettem, hogy ezt már meghaladta a divat, vagy inkább az, amit manapság "kifinomult stílusosságnak" hívnak. Szóval, bár ritka mód ki vagyok ábrándulva a divatból, azért sóhajtással nézem a hölgyeket, akiknek módjukban áll ennyire jól összeválogatni a márkás cuccokat.
Nem vágyom méregdrága öltözékre. Az eleganciára vágyom, ami abból adódik, hogy jól van összeválogatva a ruhatáruk, minden megy mindenhez. Arra már rég rájöttem, igazuk van azoknak a stylistoknak, akik azt hangsúlyozzák: nem az a fontos, hogy az embernek sok ruhája legyen, hanem az, hogy kombinálható legyen az a pár alapdarab, hogy bármilyen helyzetre megfeleljen. Például így: Urban Eve blog, 8 ruhadarab - 30 variáció c. poszt. Vagy nagyon megfogtak még Gok Wan 24 db-os személyes gardróbjai (24 db alapdarab, s bármilyen hihetetlen a ruhák mellett ebben a darabszámban benne vannak a kiegészítők, táskák, cipők is!), amit Via tett fel az Urban Eve blogra. (24 darabos ruhatár címszó alatt 3 bejegyzésben összesen 8 ruhatár és kombinációinak képe van benne. Ajánlom megtekintésre!) Gondoljunk csak bele, mennyire feleslegesen sok, nem összeillő ruhánk van... Persze értem én... Nálam is összegyűlik. Az édesanyám vesz nekem dolgokat, vagy rám testálja, amit ő már nem hord. Ugyanígy az anyósom is. És ha megnézzük, az eredmény az, hogy 1-2 darabtól eltekintve máris min. 5 "új" felesleges darab foglalja a helyet a szekrényemben, amit csak azért pakolgatok oda-vissza (miután már leégettem magam azzal, hogy felvettem), mert nem akarom őket megsérteni, vagy magamat hálátlannak feltüntetni. Mégiscsak jól esik a gondoskodásuk. Ám az ízléseink és elképzeléseink az öltözésről eltérőek. Egy volt kirakatrendező, elvált szingli, egy fiatal, kisgyermekes anyuka (és hitoktató), ill. egy majdnem nyugdíjas, vidékről származó asszonynak nem jut túl sok közös pont, nemde?

Már régóta nyomaszt, hogy a ruhatáram nem felel meg nekem. A slamposság, ami pedig ősellenségem, bekúszott a küszöb alatt. Persze mentegethetem magam, hogy két gyerek mellett... de azért ennyire? A lánykori ruháimtól már megszabadultam, de utána már inkább csak kaptam, mintsem vettem az egyes ruhákat. (Azért még szerencse, hogy édesanyám rájött, jobban kijövünk a dologból, ha tiszteletben tartja az ízlésemet és öltözködési szokásaimat, és ahhoz keres nekem ruhákat.) Most végképp megcsömörlöttem. Miért? Mert mindjárt arról kell írnom, mit szabad, illik, kell, lehet viselnie egy keresztény lánynak, nőnek, asszonynak. És milyen tanácsadó vagyok, ha magamat nem tudom ellátni megfelelő tanáccsal?

A másik löketet az hozta, hogy időnként hozzájutok a What not to wear azaz Mit ne vegyél fel c. műsorhoz a Discovery Travel & Livingen. Nem ez az első átalakítós show, amit nézek életemben, volt még egy nagyon hasonló, az Ellie's Challange (Ellie kihívása - remélem jól írtam a hölgy nevét... évekkel ezelőtt adták), eddig azt kedveltem a legjobban. Stacy London és Clinton Kelly azonban belopták magukat a szívembe.

Az Ellie's Challange arról szólt, hogy a divattalan áldozat ruhatárát együtt átnézték a stylisttal, aki elmagyarázta neki, mi miért nem állt neki jól. Amit lehet ki is dobáltak egy kukába. A három legborzalmasabb darabot, amelyhez legjobban ragaszkodott viselője, vállfára akasztották egyelőre, hogy meglássuk majd, mi lesz vele. Ellie elment vásárolni a páciensével, és közben kiokította, mit érdemes vásárolnia. Nagyon szimpatikus volt. Kedves és figyelmes volt áldozataival. Utána smink és fodrász is foglalkozott velük, majd rendeztek egy önbizalom növelő fotózást az új ruhatár legjobb darabjaival. Ha azonban a kliens meg akarta tartani új ruháit, a három borzalomról le kellett mondania. Ellie betette őket egy bőröndbe, mert gyűjtötte a rémes cuccokat. :-) Aranyos, nem? Amióta egyszer Ellie mondta, azóta lehetőleg tényleg már fél napi járkálás után veszek cipőt, mert addigra megdagad az ember lába és olyan kényelmes cipőt vesz, ami jó lesz egész napra, nem csak félidőig... :-) Ellie műsorában az is szép volt, hogy a stylist minden kuncsaftjának, akit átalakított, adott valami ajándékot: egy szép táskát vagy egy sálat vagy egy szép karkötőt...

Stacy és Clinton
A What not to wear még ezt is felülmúlta. Legalábbis nálam tuti befutók. Stacy és Clinton mindig kiszemelnek egy divatkatasztrófa sújtotta egyént, majd odamennek hozzá meglepni. Felajánlanak neki egy 5000 dolláros bankkártyát, amennyiben hajlandó az ő tanácsaikat megfogadva új ruhatárat vásárolni magának. Az áldozatot többszöri kínzásnak vetik alá: megnézetnek egy titkos filmet arról, mit mond a saját stílusáról, vagy mikor mit viselt, ill. a barátai, rokonai mit találnak a gradróbjában. Utána megkérik, csomagolja be ruháit és menjen el az ő stúdiójukba, ahol általában néhány stratégiai tartalék (legyen miben elmenni vásárolni) ruha kivételével kidobják az összeset. Megkérik újfent a szerencsétlen kliensüket, válasszon ki három öltözetet (munkahelyi, munka utáni és szórakozáshoz szokott lenni általában a három) és lépjen be bennük a "kínzókamrába" egy 360°-os tükörfülkébe. Ott megmutatják neki, miért nem jók a ruhák, amik rajta vannak. Utána mindig egy próbababán lévő összeállítást mutatnak, mit kellene másnap keresnie az üzletekben. A szerencsétlen balek mindig egyedül kénytelen vásárolni az első napon. A többségnek itt fogy el a cérnája. Általában érdekes konfliktusokba kerülnek. Itt szokott általában kiderülni az igazság. (Többnyire az, mennyire nincsenek megelégedve magukkal az egyének.)
Másnap Clinton és Stacy segítenek egy "gyorstalpaló stílustanfolyam" keretében elverni még kb. 4000 dollárt.  (Mert nem nagyon mernek általában első nap vásárolni sok pénzért...). Utána egy kedves fodrász, Nick Arrojo és egy még kedvesebb sminkmester, Carmindy veszi kezelésbe a pácienst. Mindig elfordítják áldozatukat a tükörtől, s csak a végeredményt mutatják meg neki, a hatás kedvéért.
A végén a divatáldozat megjelenik Stacy és Clinton előtt az új hajával, sminkjével, ruháiban. Átható a változás. Stacy és Clinton pedig megdicsérnek mindent, amit csak érdemes.
Hogy mi ebben a szuper? Hát az, ahogyan a stylistok dolgoznak. Mindig azzal kezdik, hogy bár szétszedik az illetőt az öltözködése miatt, amúgy megerősítik abban, hogy szép úgy, ahogy van. És aztán a folytatásban is az önbizalom növelésére helyezik a hangsúlyt. Legtöbb műsorukban szereplő ember (mivel nem csak nőket szoktak kiválasztani, bár a nők vannak többségben) nem fogadja el magát, sőt vagy utálja, vagy hanyagolja magát. Ez az átváltozás viszont segít megbékélni magukkal, és önbizalmat ad nekik, hogy csinosnak érzik magukat. Szerintem ez pozitív, még akkor is, ha divatról is szó esik... A második jó dolog pedig az, hogy nem az épp aktuálisan divatos dolgokra igyekeznek rábeszélni a pácienseket, hanem olyan göncökre, amik jól állnak neki. Manapság persze kivédhetetlen, hogy azért ez a műsor mégis a világias (sokszor szexuálorientált) öltözködésnek kedvezzen.

Szóval, igen, az érdeklődésem nagyon is azon van, mit viselek. És szerencsémre épp kaptam némi pénzt, hogy ruhákra költhessem. Épp itt volt az ideje, mert két farmerem, tehát a hordott nadrágjaim majdnem 50%-a szinte egyszerre múlt ki végelgyengülésben: kilyukadt és kirojtolódott... Így utam a legközelebbi angol minőségi turkáló felé vitt. Olcsóbb, de jó megoldás, ha tudjuk, mit akarunk. Nagyon jó cuccokat lehet összeszedni, ha jó a szemünk.
Most a What not to wear-ből felvérteztem magam eggyel s mással: egyenesszárú vagy nadrágszabású farmert szeretnék, indigókéket; ne keseredjek el, ha sokmindent felpróbáltam, s mégsem állnak jól a dolgok (ebből derül ki, mit lehet, mit nem lehet); olyat is felpróbálok, ami a vállfán nem tetszik annyira. Persze mindezt csak saját szabályaim mellett, amit majd veled is megosztok, kedves Olvasóm, majd következő bejegyzéseim egyikében.
Aztán bementem a kiválasztott objektumba. Rögtön siker. Találtam 4 blúzt. Mindegyiket úgy választottam ki, mintha nem magamnak választanék, hanem valakinek, aki úgy néz ki, mint én. És ez a technika bevált. Mindegyik jól állt. Nadrágot nem sikerült ilyen könnyen találni. Át kellett nyálaznom majdnem az egész választékot mire találtam egyet. Addigra már imádkoztam is érte, hogy legalább egy nadrágot vehessek. És lőn. Egy farmer a méretemben, egyenes szabás, indigókék. Pont jó. Sőt!
3 blúzzal, 1 övvel és egy nadrággal tértem haza. A frusztrációim mégsem csökkentek.

Elárulom, utána sem csökkentek még, mindaddig, amíg ki nem próbálhattam őket a mindennapjaim során. A visszajelzés jó volt. Így hát kijelenthetjük, mégis érdemes volt portyázni.
Ám azt is megtanultam ez által még jobban, hogy meg kell tanulnunk elviselni frusztrációnkat. Vannak problémák, amiket nem lehet azonnal megoldani. Ha keresztények vagyunk, ez még inkább igaz. Keresztény megoldást nem lehet mindenre találni azonnal. Így el kell viselni a frusztráció tüskéit nap mint nap a bőrünknek feszülni. Nem könnyű. Ám semmi nem lesz jobb, ha mások kapják meg, mert mi szabadulni akarunk tőle.
Ez nem vicc. Voltam már olyan helyzetben, hogy rosszabb voltam a viszály istennőjénél, Erisznél. Bár nekem nincs aranyalmám. Én csak a feszült hangulatomat adtam át másoknak, s azok körbe menve egymáson szépen összevitatkoztak... No, ilyet se szeretnék többször csinálni.

És neked Olvasóm, neked is vannak ilyen élményeid?

2011. március 20., vasárnap

Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 1. - Keresztény önismeret, önmegvalósítás


"Ha én hiszek benned, te is hinni fogsz magadban, s mert hinni fogsz magadban, hinni fogsz bennem, s mert hiszel bennem, én hinni fogok magamban, és mert hiszek magamban, hiszek majd benned is." /Perrin/


Keresztény önismeret, "önmegvalósítás"

Amikor fiatal voltam, körülbelül 16 éves, volt a szobám falán egy nagyon nagy parafatábla. Édesanyám készítette, hogy legyen hová - az akkor frissen tapétázott és festett falon - képeket és posztereket kitennem. Bárki látta a falamat, mindig megtudhatta, mivel kelek, mivel fekszem - milyen szellemi mozgatórugóim vannak. Nem csak képeket, hanem rengeteg igés képeslapot tettem ki a falamra. Ezeket Kisközis (imaközösség, ahová jártam) társaimtól kaptam főként, mindenféle alkalmakkor. De nem egyszer előfordult, hogy magam is kiírtam egy-egy idézetet olyan könyvekből, amelyek megfogtak. Dalszövegek is kerültek fel. Nem is kevés... :-) Főként a sárga vagy kék könyv (gitáros énekkarok tagjai tudják, miről beszélek ;-))) ) dalai, az akkor még Testvérek, most Eucharist együttes dalaiból, Sillye dalokból. Ha becsukom a szemem, látom magam előtt a szépen elrendezett képkavalkádot, szakrális művészetből válogatott képek tematikusan az egyházi év időszakaihoz válogatva, minden olyan, ami megszólalt számomra. Ott volt pl. a Hétköznapok Szentlelke c. dal dalszövege az én lendületes betűimmel, amely Kovács Gábor atya egyik Sillye Jenő által megzenésített verse. (Bár akkor még nem ismertem személyesen szerzőjét.) Vagy volt egy igés könyvjelző: "Hűséges az Isten, nem enged titeket erőtökön felül megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás útját is megadja." (1Kor 10,13 - bár most igyekeztem fejből leírni, ahogyan emlékszem rá). Simon András grafikustól egy könyvjelző: dupla élvezet, kép és bölcsesség egyben. A kedvencem bölcsessége így hangzik: "Amit a szívedben kigondolsz, virággá sarjad a létben, kelyhében ring az élet, s az Éden dalol titkos szentélyében."
Hogy miért traktáltalak téged, kedves Olvasóm ezekkel? Azért, hogy megmutassam, hogyan próbáltam figyelmeztetni, bátorítani, nevelni önmagam. Határozottan önmarcangoló, s önutáló volt akkoriban a jellemem. Ennek megfelelően természetesen egocentrikus is. Egyértelmű, nem? Minél többet foglalkozunk önmagunkkal, akár csak önostorozással, annál inkább maradunk bezárva saját magunk rabjaiként. De az idézetekkel igyekeztem arra vezetni magam, amerre menni szerettem volna. Olyan személyiséggé válni, aki Jézus mércéje szerint való - azaz szentté. Azt persze túlzás lenne kijelenteni, hogy mennyire közel járok már célom eléréséhez... Igazából azonban azt kijelenthetem, amióta megismertem a személyes Istent, azóta Ő a legjobb tanárom a szeretet útján, önmagamból kifelé. Igen, még mindig eléggé sújt az önzés. De Isten kegyelme nagyobb annál is.
Emlékszem, azok közé tartoztam, akik nem tinédzser korukban lázadtak fel a szülői önkény ellen. Nem tudom miért, talán mert később érek, nekem nem volt lázadó kamaszkorom. Lázadó fiatal felnőttkorom azonban igen. S az is épp elég ön- és közveszélyes volt... 19 évesen éreztem leginkább bezárva magam önnön önzésem börtönébe, mintha csak rónám a köröket egy láthatatlan rács körül, önmagamban. Ahogy Weöres Sándor is írja a Rongyszőnyeg 68. versében (a Gyönge ágam kezdetűben): "Akár kútba ugorhatnám, önmagamba fulladok." De reméltem, nem lesz ez örökké így. Ki akartam törni. Szerettem volna szeretni, úgy, ahogy a Szeretet-himnusz leírja (volt, amikor az is kinn volt a falamon... :-) ). Akkor még hittem, ez embernek is lehetséges.
Azóta tudom, az a fajta szeretet embernek lehetetlen. Csak ha elfogadja Istentől ezt a szeretetet, s továbbadja. De önmagunktól, soha, míg világ a világ, nem fogunk tudni olyan tökéletesen lemondóan és önzetlenül, olyan személyesen és bennsőségesen szeretni, mint Isten. Ám ha viszonozzuk az Ő szeretetét, ez nekünk is lehetővé válhat.

Nos, ezután a hosszúra nyúlt bevezető után szeretnék arról írni, amit "keresztény önismeretnek" nevezhetünk.  Hogy szükséges-e ismerni saját magunkat? Hajaj, de még hogy. Ám nincs könnyű dolgunk. Mert ahhoz hogy megismerjük önmagunkat, bizony szükségünk van jó sok bátorságra, és őszinteségre önmagunkkal szemben. Nem minden fog tetszeni, amit megtudunk magunkról. Mindenkinek van egy elképzelése arról, milyen ember szeretne lenni. De ez nem jelenti azt, hogy az elképzeléseink a jelen valóságot tükröznék. Általában nem. Mégis igen csalódottak tudunk lenni, ha elképelünk valamit magunkról, s egy helyzetben kiderül: egyáltalán nem olyanok vagyunk, mint az önmagunkról alkotott képünk, akikké lenni vágyunk. Ezért van szükség alapos önismeretre. Amennyire az lehetséges. Persze vannak dolgok, amiket mi tudunk és megismerünk magunkról és a környezetünk is tisztában van velük. Vannak olyanok, amiket azonban bár megismertük, mégsem tudnak róluk a környező emberek. Amiket elrejtünk, vagy nem feltűnőek... Aztán akad olyan is, amiket a kívülállók látnak, ám mi nem is tudunk róla. S van a személyiségünknek egy olyan része, amely titok marad, minden ember számára. Azt csak Isten ismeri. A szívünk legmélyebb bugyrairól van szó. Ezért van szükségünk arra, hogy az önmagunkról alkotott véleményünket ne csak önmagunkból kiindulva, s mások tükreiben nézve, hanem Isten szemében is megvizsgáljuk.
"Manapság sok ember nem ismeri önmagát, gőgjükben ugyanis azt hiszik, hogy egyedül is világra tudják hozni magukat. Pedig senki sem jelenik meg saját szeme előtt, ha nem fedi fel saját magát egy szeretettel figyelő másik ember előtt." - írja Michel Quoist a Beszélj nekem a szerelemről c. könyvében. Az én értelmezésemben ez nem csak egy bizalmas barátunk vagy szülőnk lehet, hanem az emberré vált Isten Fia. Isten szeretete és annak felfedezése és elfogadása egyedül elég a változáshoz.

Thomas Merton
A falamon volt még egy képeslap, aminek az üzenete ehhez a bejegyzéshez kapcsolódik. Egy csupasz ágú fát ábrázolt szürkületkor, ellenfényben - vagyis csak a lombkorona árnyait lehetett látni a szürkéskék ég előtt. A szöveg Thomas Mertontól származik: "Életem titka Istenben van elrejtve, Istennek csodálatos elképzelései vannak rólam, de a tervrajzot csak ő ismeri." Szívjuk be ennek a közlésnek minden ízét, illatát! Isten egyszerinek és megismételhetetlennek teremtett, eleve olyannak, aki képes az életszentséget megvalósítani, aki Jézus örömhírét éli az életében, mások javára. De ebből az elképzelésből nem tudhatunk meg mindent. Titok marad számunkra, s Isten szuverén joga, mikor mit mutat meg nekünk belőle. Mint ilyen, mindegyikünknek megvan az emberi méltósága, s az az egyedi színe, íze, illata, amivel fűszerezi a világot. De ha túlhangsúlyozzuk ezeket a sajátosságokat, nem jó úton járunk. Mink van, amit nem Istentől kaptunk? Ugyanígy megvannak a sajátos, magunkhoz való hajlamaink a bűnre. Ebből is sokat tanulhatunk. Általában a Kísértő, ott próbál minket a sárba tiporni, ahol vannak életünk legfontosabb pontjai. Emlékezzünk csak vissza Jézus megkísértésére. Tipikus messiási kísértései voltak, tehát életfeladatától próbálta eltéríteni a Hazugság Atyja, hasztalanul. És így van ez velünk is.
Persze, ha tudjuk is, nagyjából milyenek vagyunk, még nem dőlhetünk hátra megelégedve. Mert bizony olyanokká kell válnunk, amilyennek Isten elképzelt minket. És ez nem könnyű. De segít a Szentírásból és a Szenthagyományból megismerhető mérce, amivel Isten mér bennünket. Imában belehelyezkedhetünk Isten akaratába, s akkor jobban megismerhetjük azt, ha Ő is azt akarja. Meg kell tennünk mindent, amit mi magunk is tudunk, hogy Istennek és társainknak jobb emberré váljunk.
Ám fejlődésünknek komoly gátat vethet, ha nem vagyunk legalább önmagunkkal őszinték, és próbáljuk jobb színben feltüntetni magunkat. Az őszinteség kulcsfontosságú az önmagunkkal fenntartott kapcsolatunkban is. Minél inkább ragaszkodunk az igazsághoz, bármennyire is fáj, annál előbb van módunk Istent kérni, hogy segítsen hibánkat kijavítani.
És még valami: tapasztalt lelkiatyám mondta, ha csak a rosszakra koncentrálunk, elfelejtjük azt a sok jót, amit tehetnénk. Ne a bűneink kijavításán legyen a hangsúly, hanem azokon a jó dolgokon, amiket mi megtehetünk.

Nem kívánok belemenni most a legvégsőkig a téma kifejtésébe. Helyette találtam itt néhány megválaszolandó kérdéssort, ami önismerethez segíthet. Jó felfedező körutat!

Számomra fontosabb az, hogy mit kezdjünk ezzel az önismerettel és miért van szükségünk rá. Az önismeret minden társas kapcsolatunk alapja. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az Isten-kapcsolatunknak is fontos tényezője. Amint helyesen tudom elhelyezni magamat az Istennel való kapcsolatomban - azaz beismerem, hogy a végtelen Istenhez képest én csak egy porszem vagyok -, máris javul a kapcsolat, sőt, létrejöhet benne az a fantasztikus megtapasztalás, hogyan képes a Teremtő minden egyes kicsiny porszemhez teljes figyelemmel odafordulni. Így van ez a párkapcsolatban is. Tudnom kell, mit várhatok magamtól, mielőtt a társamtól kérek valamit. Az önismeret közelebb segíthet az empátiához. Az empátiára pedig nagy szükség van az emberi kapcsolatokban, főleg ha történetesen nőnek teremtettünk.
A keresztény önismeretnek van néhány olyan további "hozadéka", amelyet szintén ki kell alakítanunk magunkban. A helyes önbizalom, helyes önszeretet és az önnevelés képessége.



Folytatása:
VI. Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 2. - Önbizalom, önszeretet, önnevelés

Előzménye:
IV. Mércékről, szerelemről és szeretetről 3. - A szeretetről