Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2010. július 20., kedd

Drága jó Nagyapám

Drága jó Nagyapám a két világháború között született. Házuk volt, földjük volt, lovaik voltak. Már akkor nagyon szerette a lovakat. Aztán bevonult katonának. Lovas katona lett. Szakaszparancsnok, ha jól emlékszem. Megjárta a Don-kanyart. És visszatért.
Díjlovagló volt, meg lovasoktató. Rengeteg tárgy őrzi hódmezővásárhelyi működésének az emlékét. Tálak, vázák, díjak... Magyar Imre tanítványa volt. (Ő az, akit Menyhárt Bélaként említ az oldal...) Belekerült a neve az Iskolalovaglás című könyvbe.
De nem ezek azok a dolgok, amik igazán fontosak voltak.
Preinsbergerhof felülnézetből
Nagyapám fantasztikus ember volt. Nyugodt, fegyelmezett, volt tartása, de mégis szelíd. Ha összehúzta a szemöldökét, mi behúztuk már arra a nyakunkat. Minden áldott reggel miután felkelt, a fürdőszobába ment és kívülről csak a villanyborotvája jellegzetes zümmögését lehetett hallani. Mire mi felkeltünk, nagymamámat is beleértve, bekapcsolta a rádiót, ivott egy kávét, megterített szépen nekünk a reggelihez, és már ment is a istállóba a dolgára. Gondnok volt. Burgenlandban, Ausztriában, a soproni határtól nem messze volt Preinsbergerhof. Az Ödenburger (soproni) strassén voltak a karámok, egy kis erdő, utána ott állt az a nagy ház, ahol az "urak" laktak, mellette elöl a kis gondnoki házacska, mögötte az istállók, a Halle (fedett lovagló csarnok). Köszönt a török vendégmunkásoknak, Alinak és a fiának, Szinánnak. Ali bagós-rekedtes hangján köszönt vissza "morgent". És a nagyapám máris sürgött kedvenc állatai körül. Amikor kellett, enni adott nekik. Lovagolta, futószárazta őket. Minket is ő ültetett lóra, ő tanított meg lovagolni. Ismerte az összes lovat, s azt is, milyen fajta. S azt nekünk is megtanította.
80 éves volt, amikor saját két szememmel láttam őt megülni egy angol telivért, egy gesztenyepej szépséget, a Markot. Makacs ló volt, nehezen kezelhető, akit a gazdája is nehezen irányított. S az én nagyapámnak bizony parírozott! Nagyapám bizony azt mondta, a ló érzi, ki az úr. Megérzi, ha valaki fél, és akkor átveszi az irányítást.
Nagyapám szerette a családját. És mindenki szerette őt. Anyám különösen. Hiába, nagyon hasonlóak. Nagyapám úgy evett, olyan jóízűen, olyan békével, hogy attól mindenkinek megjött a kedve az evéshez. Minket, az unokáit, nagyon szeretett. De állandóan csóválta a fejét és mondogatta: "Szegény Mama..." Sajnálta édesanyánkat, amiért két ilyen rosszcsont gyermeke van, amiért ennyire nehéz dolga van velünk. Mindegyikünknek volt külön bejáratú, Nagypapi által kitalált beceneve. Nekem pl. Lujza.
Igazi férfi példakép volt. Nem egyszer mondta nekünk, tanuljunk meg fegyelmezettek lenni. Közben pedig jó példával járt elöl.
Szerette, ha azt csinálhatta, amit szeret. Nagyanyám cserébe igazi hadúr volt otthon, tábori fővezér. Igazgatta a házat és a gyerekeket. Kiegészítették egymást. Több mint 50 évig. És "Desnek" hívták egymást. Az édes rövidítéséből... Mai napig vegyes érzelmekkel borzongok meg erre. Hol úgy érzem, kissé gejl, hol úgy, hogy nagyon meghitt.
Mikor végleg hazaköltöztek, megváltozott Nagyapám. Nem lehetett minden nap a szeretett lovai között. Lassan leépült, s átvette felette az irányítást az Alzheimer. De még előtte történt valami érdekes.
Már nem azt hajtogatta, hogy: "Szegény Mama..."; hanem ezt kötötte a lelkünkre: "Szerezzetek örömet Anyátoknak!". Ez lett számomra a búcsúüzenete.
Örülök, hogy ha az esküvőmön nem is lehetett földi mivoltában jelen, még előtte bemutathattam neki akkor még leendő férjem.
Azóta többször is elhangzott édesanyám szájából, mikor nagyapám szokásos helyére, az asztalfőre ültették Bikficet, hogy a legjobb helytre került. Ugyanolyan jóízűen, nyugalommal eszik ugyanis, mint az én Nagyapám. :-)

2010. július 12., hétfő

Jelenlét

Ma ismét főzés közben voltam legközelebb az Úrhoz.
Énekelni kezdtem közben. Ez felújított szokásom. Mert közben hamar Istenhez rendezi a gondolataimat a dalok szövege és dallama. És most csupa Oltári szentséget dicsőítő dal jutott először eszembe. Ugyan becsúszott közéjük egy Salve Regina is, de nem hinném, hogy rontott az összhatáson... :-) Olyan boldog voltam, hogy az Oltáriszentségre gondolhattam. Még láttam is lelki szemeim előtt az oltáron kitett Szentségházat, s benne a hófehér Valóságot. Ekkor egy lelki széllökéstől sugallva, a lelki szemeim előtt megjelent Szentséges Jelenlétbe helyeztem magamat.
A zarándok útjának térképe
A megváltásról kezdtem néhány gondolat erejéig gondolkozni. Mostanság gyakran eszembe jut. Főleg, mióta láttam A zarándok útját. Úgy érzem magam, mint Reményteljes, aki az Isten felé fordult, imádságban találkozott vele, de még mindig a Hiúság Vásárában várakozik arra, hogy valakivel elinduljon az úton a Mennyei Város felé. Az én Kereszényem meg most épp a Csüggedés Mocsarában van, így még várnom kell rá, míg a városba ér...
De addig is, míg végleg megadatik nekem, hogy választ kapok a kérdéseimre, szívesen időzöm az Ő Jelenlétében. Ezt semmiért nem cserélném el.
Bizony, volt idő, amikor azt gondoltam, ha a monarchia idejében élek, talán református vagy evangélikus lennék, a hazahűség miatt. Ma már úgy gondolom, nem tudnék protestáns lenni. Annyira hiányozna a Jelenlét a kenyér és bor színei alatt. Boldog vagyok, hogy az Úr ide helyezett engem. Bár nagyrabecsülöm, s kissé irígylem protestáns testvéreink Szentírás ismeretét. Mégis oly furcsán esik nekem, amikor nem kell a protestáns templomban letérdelnem, mert nincs tabernákulum, s benne az állandó Jelenlét.

Uram, dicsőség a Te Szent nevednek! Engedd, hogy örökmécs lehessek, mely örökké pislákolja a Te Szent Jelenlétedet testem és lelkem templomában. Amen.

2010. július 8., csütörtök

Minden házi tündérnek van (házi készítésű) szárnya

Mostanság azért nem blogolok, mert nincs rá időm. Először Huncutkát, most meg Cicukát ápolom vissza az egészségbe. Vírusos torokgyuszi. Ami lenni szokott neki általában. Viszont most nem köhög, nem náthás, "csak" lázas-hőemelkedéses.
Ami azt illeti, mindig nagyon törekedtem rá, hogy amit megígértem a lányoknak, azt betartsam. Így aztán igen érdekes helyzetbe kerültem, amikor édesanyám úgy hozta haza magától, hogy a nyakamba akasztott egy ígéretet. A játszótéren egy kislány lepkeszárnyakkal röppent egyik játékról a másikra. Az édesanyja vette neki. Cicukának nagyon megtetszett és azt mondta a Nagyinak: "Én is ilyet akarok." Ez mostanság elég nagy szavajárása... Mire a Nagyi azt mondta neki: "Majd Anya készít neked."
Nem mintha nem tudta volna édesanyám, hogy képes vagyok ilyesmit megtenni, különben nem mondta volna gyermekemnek a fönti mondatot. Ám kettéállt a szemem, amikor meghallottam, hogy bizony most nekem remekelnem kell... Mert a bolti szárnyak mind csilivilik... Meg aztán miből készítem el? Milyen anyagom van itthon?
Hát, ha a férjed szokott villanyt szerelni, nyert ügyed van. Mert volt itthon vezeték. Az meg nagyon jó fémváznak. Jól hajlítható, és még színes - esetünkben égszínkék - borítása segít, hogy a gyerek ne sértde meg magát vele.
Tegnap előtt délelőtt Cicuka ki sem kelhetett az ágyból, mert lázas volt. Akkor fogtam neki az ígéret betartásának, miután megkért, csináljam meg végre... Én meg előkerestem Bikfic holmijai közül a huzalokat, és kikerestem egy alkalmasat - persze kaptam tőle erre felhatalmazást. :-) Abból hajtogattam meg a lepke szárnyának vázát. Már úgy is elég jól nézett ki, Cicukám rögtön kézbe kapta, forgatgatta. Tetszett neki.
Később azon gondolkoztam, miből lesz a színes szárny. Volt nekem némi selyempapírom, amiből született már papírsárkány, ám ehhez nem éreztem megfelőnek, hiszen pár pillanat, míg kiszakad... A bolti szárnyak harisnyaanyaggal vannak bevonva... De nekem van egyáltalán nem fekete harisnyám? Körülnéztem a szekrényben. Találtam két pár halványszürke harisnyazoknit... Háááááááááát, ez sem a legideálisabb szín egy gyerek lepkeszárnyának... Ám ötletben aznap nem volt hiányom. Bizony, hasznos volt a húsvéti tojásfestéket megtartani. Készítettem egy adag piros levet, abba áztattam a harisnyákat. Aztán 10 perc után gyengéden kiöblítettem őket. Halvány lila lett belőle... :-))) Győzelem! Az már jó lesz. Hagytam megszáradni, aztán ráfeszítettem a vázra. Némileg megöltöttem, hogy a helyén maradjon. Már majdnem kész volt.
Ami igazán csodálatos volt, az az, hogy minél előrébb haladt a tündérszárny a kész felé, olyan ütemben javult az én kis tündérkém állapota. Mire elkészült, addigra lement a láza... :-)))
A végén már csak két darab lila selyemszalagot varrtam fel, hogy fel lehessen kötni. (Jobbak talán gumiszalagot használnak, ám az nálam nem lelhető fel.)
És ta-dam! Kész is volt a kis Cicuka Pillangó! Meg a nagy öröm.
És így sikerült beteljesíteni egy olyan ígéretet is, amit nem én tettem. :-)