Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2011. április 30., szombat

Egy guru vagy Jézus? - Tanúságtétel a jóga és a kereszténység összeférhetetlenségéről

Egy levelezőlistán, ahol fenn vagyok, kitűnő filmet linkelt levelében egyik társam. Joseph-Marie Verlinde atya meséli el élete tanulságát, hogyan szólította meg őt Jézus, a jógától az okkultizmuson keresztül hogyan vezette a kereszténységig, a szerzetességig. Élményeiről, tapasztalatairól beszél ebben a gyönyörű riport filmben, ami megtalálható Gloria.tv honlapján. (Alul van egy menüsor, ahol rákattinthatunk a "Hungarian" címszóra, s akkor magyar szinkronnal indíthatjuk el a filmet. Vagy megtaláljuk még itt, a karizmatikus.hu oldalán is, kattintgatás nélkül.)


Van azonban néhány mondat, amit szeretnék kiemelni, fontossága miatt. Ezekkel mind egyetértek, s mind a lényegre világítanak rá. Nevezhetjük kedvcsinálónak, vagy érveknek is.
Teszem ezt azért is, mert sokan látogatják a blogomat a buddhista szimpatizánsok részéről, a dalai lámáról szóló bejegyzés miatt. Mint kiderült számomra, egy a buddhizmus és más vallások kapcsolatát (főleg a kereszténységét) megvitató fórumon az én bejegyzésem lett a példája annak, mennyire félreismerik a buddhizmus lényegét más vallások hívei. Sőt, különösen is kiemeltek, mint a legradikálisabb ellentmondást felmutatót. A bejegyzésem természetesen nem a buddhistáknak szólt elsősorban, hanem a katolikusoknak, akik az ökumenizmust nem helyesen a világvallások közti párbeszédre értik, ahogy a buddhisták szoktak erről beszélni. Idézem magam: "nem az a célom, hogy azokkal vitázzak, akik buddhisták. Ez eleve nagy nehézségekre van ítélve, mivel teljesen más a teológiai fogalomtárunk. A vallások közötti különbséget ne is említsük. A célom az, hogy akikkel egy közösségbe, az Egyházba tartozunk, azok tisztán lássanak." Az ökumenizmus - mint említettem már - a keresztény vallások egységre való törekvése. Más világvallásokkal a keresztények nem törekednek egységesülésre, hanem párbeszédet tartanak fenn velük, mert ők is az Istenkeresés megnyilvánulási formái. Ez a tisztelet alapja, amelyet más világvallásoknak megadunk, és meg kell adnunk.
Pont ezért le is kell szögeznem valamit, főleg ha továbbra is vannak buddhista látogatóim. Egyetértek és -érzek azzal, amit Joseph-Marie Verlinde atya mond a hinduizmusról. Én ugyanezt gondolom a buddhizmusról és más történeti vallásokról: "Nem állítom be ördögiként a hinduizmust, mert azon nagy vallási hagyományok közé tartozik, melyek az ember Istenkeresésének kifejeződései. És mindenütt, ahol az ember hitelesen keresi az igazságot, a Szentlélek titkon jelen van. De a hinduizmusban van egy radikalizálódás, amihez természetesen nem csatlakozhatok." A buddhizmussal, mint a világvallások egyikével, semmilyen bajom sincs. Természetesen hithű katolikusként vallom, hogy amelyik buddhista hitéhez hűen és lelkiismerete szerint cselekedte a szeretet cselekedeteit, az üdvözül - mégha nem is hallott életében Jézus Krisztusról. A gondom azzal van, hogy míg keleten a buddhizmus meghatározó vallás, a kereszténység pedig nem, addig nyugaton más a helyzet. Valaki, aki a keresztény Európa vallási miliőjében nőtt fel, netán egy 1000 éve a kereszténységben élő nemzetben, annak volt lehetősége hallani Krisztusról, s ő mégis a Személyes Isten helyett egy személytelen energiához fordul. Nos ez az, amit nagyon sajnálok. El tudom képzelni, mit veszít az illető. Mert nekünk van tapasztalatunk arról, mit jelent egy Élő és Személyes Istennel párbeszédben élni.
És ugyanezt teszik az ezoterikát választó s abban a szinkretizmusba merülő egyének is. Ha Jézus csak egy a sok tanító közül, akiknek tanácsára érdemes hallgatni, lefokozzák emberré - "Jahve gurujává". Így semmivel nem visz látszólag közelebb Istenhez. Még mindig személytelen az Isten, s személytelenségre van ítéltetve. De amint elfogadjuk, hogy Jézus az Élő Isten Fia, a második isteni Személy, valóságos Isten és valóságos ember, az más helyzet: Isten közel jön hozzánk, kezet fog velünk és bemutatkozik. Személyessé válik számunkra. Olyasvalakivé, akivel szeretetkapcsolatban élünk/élhetünk, mint szülő és gyermek, Jézusban mint testvérek, mint vőlegény és menyasszony. Mi ez, ha nem a legnagyobb szeretet?
Joseph-Marie Verlinde atya fentebb említett gondolatainak folytatásával szemléltetném ezt, ahol az atya Buddha és Jézus halálakor felvett testhelyzetéről elmélkedik:
"A beteg Buddha magához inti tanítványait, és közli velük utolsó utasításait. Lótuszülésbe helyezkedik, visszavonul a Nirvánába, arcán a jellegzetes kis mosollyal. Annyira visszavonul, hogy meghal, vagyis kilép a testéből. Kimondhatjuk, kissé technikai dolog, hogy az energiák irányítottsága a lótuszülés testhelyzetében valamennyire megfelel a magzati póznak, ahogyan egy gyermek anyja méhében elhelyezkedik. Tehát önmagára összpontosít, bezárkózik. Ezzel szemben Krisztus úgy hal meg, hogy teljesen kiadja magát egy nagy kiáltással, széttárt karokkal önmagát tökéletesen átadva. Azt mondhatnám, hogy az egyik oldalon az önmagába fordulás centripetális mozdulata, míg a másik oldalon a szeretet centrifugális mozdulata, mely önmagát adja, és aki kitárt karjai közt minden embert arra hív, hogy csatlakozzon az átszúrt szíven keresztül az Atya útjához."

Most jöjjön a szemezgetés a riportból.

Joseph-Marie atya a jóga és a buddhizmus megtapasztalásáról, mibenlétéről:
"Két szóban arról van szó, hogy mivel abban a keleti tradícióban, amely felé a nyugat fordult azokban az években, ezen tradíció számára nem létezik személyes, transzcendens Isten, éppen Őt próbálták meg eltávolítani. Tehát egy immanens istenségről, egy személytelen isteni energiáról van szó. Természetéből adódóan így minden isteni tehát. Minden létezőnek isteni természete lenne. Ha minden isteni, egy személytelen energiába kell bemártóznom, belefojtanom a személyes énemet, hogy eljussak a nagy Mindenségbe való beolvadás megtapasztalásáig. Ez valóban egy lebilincselő élmény, és már én is többször átéltem, miben  olyan lebilincselő ez az élmény.
Különböző technikák összességén keresztül valósul meg. Fizikai, légzési, pszichikai, a mentális és vizuális koncentráció technikáin, melynek célja, hogy az alany minden aktivitását fölszámolják. Értsük jól: bármilyen igéről is beszélünk, nincsen alanya. Mozgok. Igen, elég ha többet nem mozgok, egy olyan testhelyzetet fölvéve, mint a lótuszülés, tökéletes mozdulatlanságban maradhatok. Már nem mozgok, igen, de még lélegzem. Igen, elég, ha uralkodom a lélegzésemen, míg egy szellővé nem válik, szinte semmivé a pranayama segítségével. De ez nem gátol meg a gondolkodásban. És igen, szabályozni kell a gondolkodást, hogy kiiktassuk egy transzállapottal, mantrák ismételgetésén vagy vizuális koncentráción keresztül, egészen addig, míg az én eltűnik. S ami tényleg lebilincselő ebben az élményben, hogy nincs többé lehetőség a szenvedésre, hiszen nincs többé én."

Joseph-Marie atya ezen megtapasztalások hátulütőjéről:
"... a szenvedésről való lemondás bizonyára nagyon csábító, de azzal is jár, hogy közben lemondunk a szeretni ige ragozásáról. Mert ha én már nem tudok többé szenvedni, akkor én már szeretni sem tudok többé. Nincs többé én a szeretni igéhez. És az az igazság, hogy ez nagyon zavart. És szeretném ezt a pontot kiemelni, mert szerintem becsapós, mikor nyugaton a keleti tradíciókat mutatjuk be, mert itt kissé elfelejtettük az én eltűnésének ezen radikalitását, ami azt is magával hozza, hogy bizony, a szeretet illúzió. A kelet számára Buddha azt mondja, hogy a szeretet illúzió, amit ugyanúgy meg kell semmisíteni, mint a gyűlöletet, mert a szeretet - mint a gyűlölet - a különbözőség, a másik illúzióját tartja fenn. De a nyugat nem megy ilyen messzire. Azt állítja, hogy megtapasztalhatjuk a nagy energiába, a nagy mindenségbe történő merítkezést azt állítva, hogy ez az energia szeretetként jelenik meg. Beborít a szeretet, a szeretet melege... "

Joseph-Marie atya arról, mit jelent a szeretet:
"... ha megtapasztalom, milyen szeretve lenni, akkor valaki más szeret, egy különböző valóság. A szeretet két ember közötti kapcsolat tökéletessége, akik szabadon választják egymás kölcsönös elfogadását. És itt egy másik nyelvre találunk rá, a zsidó-keresztény nyelvezetre, ahol egy Atya végtelenül szeret minket. És ez a fennmaradó szeretet ez a Szentlélek, aki egy személy. Egyébként nem beszélhetek szeretetről. Ketten kell lenni ahhoz, hogy szeressünk."

Joseph-Marie atya a kereszténységről és a jóga kapcsolatáról:
"Azt mondanám, hogy keresztény jóga nem létezik, de vannak keresztények, akik jógáznak. Kizárólag jóga és jóga létezik. A jóga, ahogyan gyakoroltuk, részét képezte egy nagy liturgiának. Ezzel szemben nálunk sok nyugati úgy jógázik, mintha relaxációs gyakorlatokat végezne. Amikor egy németországi út közben elmondtam azt a gurunak, hogy az európaiak azért jógáznak, hogy pihenjenek, hatalmasat nevetett. Aztán elgondolkodott egy pillanatra és azt mondta: ez nem fogja meggátolni a jógát abban, hogy kifejtse a hatását - és ez nagyon jelentős! A jóga hatása ugyanis szemben áll a keresztény magatartással, ami a másik befogadása, megengedni a másiknak, hogy megismerjen, hogy személyessé váljak számára a vele való találkozásban."

Joseph-Marie atya az ezoterika ill. New Age és az okkultizmus útvesztőiről (annak kapcsán, hogy maga is bekerült egy ilyen közösségbe Krisztus-keresése közben, és maga is alkalmazott okkult praktikákat):
"Ezek az emberek többnyire valamilyen a hinduizmus által terjesztett elképzelést közvetítettek, miközben mindegyre az evangéliumra hivatkoztak. Lassanként így kezdtem megbarátkozni egy magát kereszténynek mondó csoporttal. Ez elég érdekes volt, mert egyrészt a kereszténységről beszéltek - egyébként csak az evangéliumok magyarázatáról volt szó. Most aztán megkaptam, gondoltam. És aztán, íme, energiákról is beszéltek, ami Indiára emlékeztetett. Többek között a reinkarnációról is. Remek, gondoltam. Nem tudtam róla, de betévedtem egy ezoterikus, magát krisztusinak mondó, de egyáltalán nem keresztény iskolába. Tehát eleinte ezoterikus tanokkal foglalkoztunk, gondosan ügyelve arra, nehogy azok kimutassák a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenséget, majd átfordultunk az okkultizmusba. [...] És íme, okkult praktikáknál kötöttem ki, ma úgy mondanánk, az energiaterápiánál, mely okkult energiákat felhasználva próbálja elérni a testi gyógyulást."
"Nagyon látványos eredményeknek voltam szemtanúja. Még távolból is különböző beavatkozásokat végeztünk el, például az orrpolip eltávolítása bármiféle érintés nélkül, pusztán okkult módszereket alkalmazva. [...] Hogy valóban meggyógyultak-e a betegek a efféle gyakorlatoknak köszönhetően? A válasz: nem. Csak a tünetek áthelyezéséről volt szó, és ezt is csak jóval később tudtam meg. Egy okkult gyógyítás után mindig észrevesszük, hogy a tünet eltűnt, de két hét múlva felbukkan egy másik tünet, és hogy ez is eltűnjön, az illető visszamegy még egy szeánszra, és a tünet előtűnik újra, és így tovább. Ahelyett, hogy a józan ésszel azt mondaná, nézd csak, ez azért furcsa. Ha kénytelen vagyok kéthetente orvoshoz fordulni, valami baj van és normális esetben lecserélem az orvosomat. De nem. Az ember fokozatosan elidegenedik a szabadságától és kialakul egy kötődés."

Joseph-Marie atya az okkultizmusban jelen levő szellemi erőkről:
"Az embernek semmi hatalma nem volna a természetfölötti síkok felett az azokat irányító entitásokkal való együttműködés nélkül. Azt mondom, entitás, ami a latin entitas=létező szóból ered, hagyományosan tisztátalan lelkekről beszélünk. Ezek intelligens szellemek, akik képesek gondolkodni, együttműködni az emberrel, vagy megszólítani, mégha nem is úgy, ahogy mi beszélünk. És mindenféle keresztény vagy más hagyomány óva int bármiféle szövetségkötéstől, együttműködéstől ezekkel a lényekkel. És ez az a pont, ahol az okkult vagy mágikus módszerek veszélyessé válnak. Nem az energiák, hanem az együttműködés miatt."

Joseph-Marie atya az okkult gyógyítás működéséről:
"Pillanatok alatt meggyógyítani egy égési sérülést lehetetlen, de lehetséges az okkult síkokon működő lelkeknek, és itt nem a Szentlélekre gondolok, hanem a tisztátalan lelkekre. A varázsige kimondásával tehát a lélek közbeavatkozását kérjük. Így már érthető, hogy miért nem működne ez a varázsige bárkinek, hiszen nem mindenki kötött szövetséget a szellemekkel. Viszont ha az ön nagymamája egyszer azt mondja: én hatalommal rendelkezem a tűz fölött, de megöregedtem, elfogadod hát tőlem? És ön azt válaszolja: persze nagymama, elvégre én jót akarok cselekedni. Ennyi már elég is, már el is fogadja ezt az idézőjeles "adományt", hatalmat, vagyis a szellem ezután felismeri önt. És innentől kezdve, noha a varázsige öt perce még nem működött, amikor kimondta, de most, hogy megkapta a hatalmat a nagymamájától, ön is részese lett egy hagyománynak és használhatja a hatalmat. Most már jól látható, hogy nem a varázsige magában, hanem be kell állni a beavatottak nemzetségébe, ez egy implicit beavatás, beleegyezés a hatalom befogadásába."

Joseph-Marie atya arról, hogyan ütközött meg benne az okkult az evangéliumi emberrel:
"Csak lassanként fedeztem fel, egy agyafúrt elidegenedést ezekkel az entitásokkal való munka során, főleg, amikor egy nap ezek világosan megmutatkoztak. [...] Gyakran dolgoztunk csoportban azon manipulációk során, amit kollektív mágnesességnek nevezünk, és a mély csöndben valaki megszólít és azt mondja, igen, noha senki sem szólt hozzám. Ez többször is megismétlődött és azt gondoltam: most bajban vagyok. Itt senki sincsen, és ez nem a belső hang. A különbséget jól ismerjük, így nagyon aggódtam. Így hát beszéltem a csoport vezetőivel, akik mosolyra fakadtak és azt mondták: nem, hát nem mondtuk? Hiszen világos, hogy nem gyakorolhatsz ilyen hatalmat a lelkek segítsége nélkül. Egy tudatlannak sok mindent el lehet mesélni. Ők Tóbiás könyvére hivatkoztak, arra az angyalra, aki Tóbiást kíséri. Ez többé-kevésbé megnyugtatott. Továbbra is űztem ezeket a praktikákat az állítólagos gyógyító angyalok segítségével.  Míg egy nap Párizs környékére kellett utaznom, ahol - mint minden nap - részt vettem a déli szentmisén. És akkor hallottam a szentmise során az Úrfelmutatás pillanatában - "Őáltala, Ővele és Őbenne" - ezeket a gyógyító angyalokat, ahogy botrányosan káromolják a szentségben jelen lévő Krisztust. Egy pillanat alatt megértettem, hogy engem megértettem, hogy engem félrevezettek és megtévesztettek. A mise végén a sekrestyében megkerestem a papot és elmeséltem neki a történetem, mire azt válaszolta: ez nem lep meg, én vagyok az egyházmegye ördögűzője. És ez nagyon fontos. Minden nap mentem misére, de nem történt semmi. A szellemek, entitások elrejtőztek. Nagyon jól tudták hogy ott jobb, ha csöndben maradnak. De a tekintély, ami ebben a papban nyugodott, arra kényszerítette őket, hogy leleplezzék magukat, hogy eljöhessen a nagytakarítás."

Joseph-Marie atya arról, hogyan lehet letenni ezeket az okkult dolgokat, és meddig tart a szabadulás:
"Épp csak le tudtam tenni mindazt a hatalmat Krisztus keresztjének tövébe, és kértem, hogy megszabaduljak, szabad legyek. Ez hathatós imák sorozatával és egy hosszú lábadozási időszakkal történt, ami nagyon fontosnak bizonyult."

Hogy személyes tanúságtételét és megtérésének történetét megismerhessétek, nézzétek meg a filmet! Érdemes!

További érdekes buddhizmussal kapcsolatos tanúságtételeket töltöttem fel ide. Az apologia.hu-ról származnak, amit szimonetta ajánlott figyelmembe megjegyzésében, de nem tudtam őket megnyitni, ezért a biztonság kedvéért letölthetővé tettem. Különösen ajánlom Stephen Short tanúságát, aki zen buddhistaként tért meg. :-)


2011. április 26., kedd

Véres torokkal

Illusztráció innen.
Agyonhajszoltam magam a húsvét-váráskor. Éreztem a torkom, de nem vettem róla tudomást. 5 órákat aludtam, és Nagycsütörtöktől kezdve szinte pihenőt sem engedtem magamnak. Mégsem készült el még a fele sem annak, amit terveztem. Helyette most fáj a torkom, meg van dagadva a nyirokcsomó a nyakam jobb oldalán, és berekedtem. Mostanra már szinte nincs is hangom. Hát, van mit átértékelni.
Jövőre nem a sütemények és egyéb étkek sokaságán, a díszítésen lesz a hangsúly. Legfontosabb a rend lesz, és utána egy-két sütemény. A fonott kalácsról nem mondok le. Azt minden évben megsütöm, hátha sikerül. Idén meg is lehetett enni, annak ellenére, hogy néhol kissé jobban megpirult a kelleténél. Tavaly nem sült át rendesen. Igaz, tavaly nem ezzel a recepttel próbálkoztam. Egy jótanács: ha látjátok, hogy a kalács teteje túl hamar pirul, rögtön fedjük be, különben szénné ég, mire megsül. :-)
Tehát utólag is Boldog Húsvétot mindenkinek!
És drukkoljatok, hogy hamar meggyógyuljak. :-)

Krisztus feltámadt, Alleluja!

2011. április 2., szombat

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Keresztény lányok, nők és a világi divat
Régi közhely az, hogy egy hithű keresztény lányt így lehet megismerni az öltözködéséről: XX(X)L-es pólót hord, zsákruhát vagy hosszú szoknyát, ami majdnem a földig ér, hozzá sarut, a haja hosszú, és a nyakában fából vagy tűzzománcból készült keresztet. Ha megnézzük, ez az öltözet tökéletesen eltakarja, de nem is túl vonzó benne. Legalább is vagyunk egy páran, akik nem akarunk jellegtelennek, nem nélkülinek tűnni, hiszen Isten nőnek teremtett bennünket. Ha az illető azonban szerzetesi hivatást kapott, az öltözéke teljesen összhangban van azzal, ami a célja. Nem vonzani a másik nemet. És ez így rögtön a helyén is van. De mi van, ha a hivatásunk családos? Nos, akkor nem a legmegfelelőbb sátorban járnunk. De azért túlzásokba sem szabad esni.
Én részemről tipikus példája voltam tini és fiatal felnőtt koromban annak, "hogy ne öltözzünk keresztény módon", mert az én ruháim a világi divatot tükrözték. Emlékszem, mennyit feszengtem egy-egy ruhámban, amit nem jól választottam meg a misére, ifjúsági találkozóra. Persze ehhez el kell mondanom, hogy kirakatrendező anyám bár meg van keresztelve, egyáltalán nem Egyházpárti, így aztán mivel eléggé nagy befolyással bírt öltözködésemre, sokszor kerültem emiatt kellemetlen helyzetbe. (A hibás én voltam, én hagytam...) Emlékszem pl. arra, hogy egyik barátnőm esküvőjén egész végig feszengtem, ugyanis hagytam, hogy anyám rábeszéljen egy bizonyos farmerszoknyára. (Persze most az is felmerülhetne, illik-e esküvőre farmerszoknyát felvenni... Bingó! Neeeeeeeeeeeem!) A szoknya hosszával még nem feltétlenül lett volna baj. Azzal viszont igen, hogy a fazonja szűk volt, s emiatt elöl-hátul fel volt sliccelve. Ha leültem a padba, összeszorítottam a combjaim, és állandóan  össze kellett húzogatnom a szoknyám két szárát, hogy ne látsszon ki a combom annyira, amennyire nem szeretném. Úgy kellett nekem, nem igaz? Vagy amikor lelkigyakorlatra fiatalasszonyként piros feszülős halásznadrágot és feszülős-virágmintás poliészter topot vettem föl...
Hát néha nem is szeretek ezekben az emlékekben fürdeni, mert annyira ciki így visszagondolva rá.
De azért volt remény számomra. Voltak a környezetemben olyanok, akik jószándékkal figyelmeztettek. Pl. egy keresztény ifjúsági találkozóra feszülős zöld poliészter pólót vittem magammal, V nyakú volt és a vállai kivágottak voltak (Hála az égnek, hogy nem hordok soha többé poliésztert... Most határozottan pamutpárti vagyok). Egyik nőismerősöm, akit kedveltem, de nem sokra becsültem öltözködését, megkérdezte: nem lehetett volna inkább egy nagy, rendes pólót felvennem? Így magamra irányítom a figyelmet. Persze ez akkor belül rosszul esett, még ha el is fogadtam, amit mondott. De amikor körbenéztem, és láttam tipikus példáját azoknak a zsákruhás lányoknak, akikről fentebb írtam, nem tudtam azt mondani, igen, én is úgy fogok öltözni.
Szerintem a szépség keresztény szempontból is fontos dolog. A nők pedig azért nők, hogy a szépséget, amit Istentől kaptak, sugározzák a világban. Persze itt nem arról van szó, hogy kihívóan kellene ezt tenni. De lehetséges csinosan öltözködni anélkül, hogy szexuális felhízást küldenék szét vele. Egy nőies nő nem takarja el a szépségét leplekkel, jelmezekkel, de nem is öltözik úgy, hogy másokat kísértésbe vigyen.
Csakhogy amikor egy keresztény lány, nő szembesül a divattal, ami a világot uralja, jogosan kérdi: hogy feleljek meg ennek a kettős mércének, hogy legyek csinos, de ne legyek szexi? Mert hát valljuk be, a divatos öltözködés lényeges eleme a szexualitás hangsúlyozása.
Egy egészen alapvető példája a most dívó ún. skinny jeans, vagyis a csőnaci, vagy testhez álló farmer. Irtó jól mutat természetesen azoknak, akiknek jól áll: a sovány, modell alkatú lányoknak. (És persze a divatos fiúk is hordják.... brrrrrrr.) És  teljesen kiadják a lábuk, combjuk, fenekük, csípőjük alakját. Ezzel azonban le is lövik a poént. Ha megmutatják már most, mi vár a ruha alatt, akkor mi ebben az élvezet, a titokzatosság? Merthogy az igazán vonzó nők mindig is azok voltak, akikben volt valami titokzatos, amitől a férfiak izgalomba jöttek, ami miatt vonzotta őket az, hogy megoldjanak egy rejtélyt. Olvassunk csak szépirodalmat és jó regényeket, s meglátjuk, mennyire vonzásban tartja a férfiszíveket a női titokzatosság. Régen épp emiatt "szexibb" volt az, ha valami takarásban van, mintha ki van takarva, közszemlére van téve.
Keleten is, ha megfigyeljük pl. a gésák öltözködését (divatos téma őket venni alapul, ha csábosak akarunk lenni), az volt a szexi, ha kivillantották a nyakszirtet, vagy elővillant a bokájuk, a csuklójuk (ez egyébként a koreai gisaengeknél is így volt...). A testük többi részét kimonó, azaz laza köntös fedi, obijuk eltakarja a derekukat, de a csípő vonalát kiemeli. És mai napig gyönyörűnek tartjuk őket művészi mintás köntösükben, nem? Persze egy keresztény lány ne vegyen alapul öltözködéséhez olyanokat, akik a szórakoztatóiparban dolgoznak... :D De azért ne vegyünk példát a viktoriánus módiról se. A viktoriánus időkben volt szokás ugyanis az asztallábakra harisnyát húzni. Miért? Mert nehogy a férfiakat a női lábra emlékeztesse és felizgassa. No, ettől az egyszerű szokástól azonban ha a férfiak nem is a nők lábára asszociáltak volna (akkoriban nem mutogatták a nők a lábukat, ezért volt szexi...), akkor a harisnya rögtön arra emlékeztette őket... Ilyen az, amikor valami a visszájára fordul. (Bevallom, nekem tetszik a viktoriánus kori öltözködés. Az azonban nem, ahogy jelmezesdit játszva visszahozzák az ún. loliták.)
Manapság persze a nagy bőrfelületek korszaka van. Kivillan a mell, a lábak, sokszor szinte teljes hosszúságban, a karok, a hát, vagy a derék a csípőig... Ezzel mindössze csak annyi a baj, hogy a titokzatosságnak rögtön lőttek, mihelyst az ember kidobja az alakját a húspiacra. Merthogy bizony, ez már a húsbolti kirakatok világa. Az a nő, aki így öltözik, az bizony azon nőtt fel, hogy el kell adnia magát. S hogy eladható legyen, tárgyiasítania kell saját magát. Azaz azt kell híresztelnie a ruhájával, hogy szexjátékszer. És ezt már írtam. Aki így öltözik, azt "professzionális" szinten - finoman szólva - örömlánynak szoktuk nevezni. Azaz a mai nő bizony prostituálttá alacsonyítja saját magát. Amit a ma asszonyai megengednek az öltözködésükkel, azt régen csak a színésznők és más feslett erkölcsű nőszemélyek tették. Hát hozzájuk akarunk mi hasonlítani? Valóban a prostituáltak, a kokottok, a kánkán lányok, a bárnők és kéjnők lennének a példaképeink?! Valóban jó dolog, hogy annyi celebnek hívott nő vetkőzik férfimagazinoknak? És vajon a férfiaknak is jó így? Vagy csak mi hisszük el, hogy értük tesszük?


Folytatása:
VIII. Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 2. - Emberi méltóság

Előzménye:
VI. Önbizalom, helyes önszeretet, önnevelés 2. - Önbizalom, önszeretet, önnevelés