Rólam

Saját fotó
Címszavakban... ...ami vagyok: feleség, négyszeres édesanya, macskatulajdonos, hitoktató, alkotó személyiség. ...amit szívesen csinálok: rajz, ének, zene, horgolás (soook-sok horgolás), főzés, tanítás... Akinek mindezért hálás vagyok: Isten

Keresés ebben a blogban

"Blogház" üzenetek

Kedves Olvasóm!

Hiánypótló bejegyzés triót indítottam útjára. Önkielégítés témakörében lányokat érintő módon. Remélem, tetszeni fog, és hogy sok nőtársunknak segítséget fog jelenteni.

Üdvözlettel:

Manka :-)

2011. december 23., péntek

Hálaadás - 29 - 33. nap (hétfőtől péntekig)

Kissé le vagyok maradva hálaadásaimmal. Az a helyzet, hogy közeledvén az ünnep, egyre kevesebb az időm, amit gép előtt tölthetek. De azért az utolsó hálaadásokat még képernyőre vetem. És utána holnaptól karácsonyi szünetet tartok a blogolásban, hogy minél több időt tölthessek a családommal. Hogy mikor fogok legközelebb jelentkezni? Még nem tudom.
Nos, íme a hálaadó lista, erről a hétről.

Hálát adok:
azért, hogy Isten meghallgatja az imáinkat,
a megaláztatásokért,
a jó ötletekért,
a gyónás szentségéért,
és a várakozás izgalmáért.

Nos, akkor sorban a magyarázatok is.

Hálát adok azért, hogy Isten meghallgatta az imánkat. Valami rejtélyes pénzügyi malőr következtében (ami nem igazán rajtunk múlt) úgy tűnt, idén tényleg át fogjuk élni, mi a lényege az igazi ünnepnek - mert bizony úgy tűnt, még karácsonyfát sem biztos, hogy tudunk venni, nemhogy ajándékot a gyerekeknek. Nagyon érdekes élmény volt azon töprengeni, hogyan adunk mégis valamit a gyerekeknek, és hogy mi is a valódi lényege ennek az ünnepnek. A végén már komolyan nem is bántam volna, ha így marad a dolog. Tanulságos lett volna.
Azért imádkoztam Istenhez, hogy legalább annyi legyen, hogy a gyerekeket megajándékozhassuk. (Ők még kevésbé értik meg, miért nem kapnak ajándékot. És itt érzem, meg kellene tanítanom nekik azt is, a karácsony egyáltalán nem erről szól - ez a jövő feladata!) És Isten meghallgatott minket. Ő, akinek születése a legnagyobb szükségben történt meg, megadta, hogy mi gazdagon ünnepelhessük meg az ő születését. Mert került pénz a karácsonyi ételekre, fára, és ajándékokra is. És nem csak a gyerekekére, hanem a család többi szorosabb tagjának is tudtunk venni valami apróságot, amivel kifejezhetjük: gondoltunk rájuk.
Mi ez, ha nem mennyei bőkezűség! Isten mindig felülmúl! :D

Kedden nagyon megalázó élményben volt részem egy nőgyógyász által, akinek kiderült később, csak ilyen nyers a stílusa, de egyébként jó szakember. Bajban lévén fordultam hozzá. Az előző orvosom annyira el volt havazva, hogy nem tudott odafigyelni rám, így olyan leleteim sem voltak meg, amik pedig már réginek számítanak. Nyugtalanító, nem?
Szóval orvosváltás, elmentem ahhoz, akihez tartozom. Nos, és ő pedig olyan megjegyzéseket tett a történetemhez, amik nagyon rosszul estek. Úgy éreztem, nem szabadna így visszaélnie a helyzetével. De a "legjobb" mégis a vége volt. Javasolta orvosilag a harmadik császár után (eleve leírta a természetes úton szülés lehetőségét a drága) a művi meddővé tételt. Hát, mosolyogva mondtam neki, hogy ezt szinte 100%, hogy nem fogom választani. Persze arra nem volt idő, hogy elmondjam, miért. De azért tudtam, az az egy mondat is kiállás volt a keresztény értékrend és Isten ajándéka, a termékenység mellett. A doki rám mosolygott és azt mondta: "Ön már meghozta a maga döntéseit. Legfeljebb hoz még egyet, ami megkérdőjelezhető. A többit meg azért nem mondom, mert azt már magánemberként tudnám mondani." Kedves, mi? A világ bolondnak néz minket. Mint ahogy ez a doki engem. Sőt, inkább az volt az érzésem, hülyének néz. :-)
Aznap nagyon bántott a dolog. Az Embert meg még jobban, amikor elmeséltem neki a dolgokat. De aztán az jutott eszembe, amit anyukám és a kereszténység tanított nekem: én attól nem leszek kevesebb, ha türelemmel eltűröm a megaláztatást. Inkább szánnom kellene ezt az orvost, aki hamar megítél, és visszaél orvosi "hatalmával" - amit nem magától kapott. Mit mondjak, kihevertem. :D

Nagyon örültem, amikor megszállt az ihlet szerdán, és végre tök jó ötletek jutottak eszembe, mit is adhatnék a családomnak. A legmeglepőbb inkább az volt - hogy a történetet folytassam - hogy minden gondolkodás nélkül az Embernek is jó ötleteket tudtam adni. Szentlélek... Erre nincs más magyarázat.

Tegnap végre eljutottam, és elvégeztem a karácsonyi gyónásomat. Örömmel és beletörődéssel vettem tudomásul, milyen hosszú sornak kell a végére állnom. De azt hiszem, holnap még hosszabb lett volna... A legjobb mégis azok a gondolatok voltak, amelyeket a gyóntató atya mondott nekem a kis fülkében, végig a szemembe nézve. Igazi ajándék volt minden egyes szava. Annyira úgy éreztem, hogy a szívemet most öltözteti igazán aranyhímes ünneplőbe, hogy méltón várhassam a Gyermek arcú Vőlegényt... Hála Uram, neked a kiengesztelődés csodájáért!!!

És végül, ma előre adok hálát. Azért, hogy ma van a legutolsó nap, és holnap már Szenteste napjára ébredünk. Fenyőfát díszítünk, a gyerekek legnagyobb gyönyörűséggel fognak segíteni benne, halat eszünk, és hideg krumplisalátát (amit még ma elkészítek, hogy jól összeérjenek az ízek...), és mindent megteszünk azért, hogy mindenkinek a lehető legszebb legyen az ünnep.
Én azzal kezdtem ezt, hogy szigorú beosztást készítettem arról, mit készítek el előre, hogy ne az utolsó pillanatban legyen sok a dolgom, és az ekkor bennem felgyülemlő feszültség ne tegye tönkre az ünneplést. Jól állok, s ezt ismét Istennek köszönöm. Szinte csak az van hátra, amit beterveztem. Ma még húslevest főzök a krumpli salátán kívül és ajándékokat készítek el, illetve csomagolok és talán még díszítgetem a lakást.
Nem kell a holnapnak tökéletesnek lennie. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, bármilyen lesz is. :D

Boldog Karácsonyt, kedves Olvasóm!

2011. december 19., hétfő

Hálaadás - 27., 28. nap (hétvége)

A hétvégére már nem csak Cicuka, hanem a szülői gárda, azaz mi, az Emberrel is beálltunk a betegek seregébe (csoda, hogy Huncutka eddig még nem...). Cefetül voltunk, és tudtuk, vagy csinálunk valamit azért, hogy levegyük a vállunkról egy kicsit a terheket, vagy hosszabb ideig fogunk az ágyban ill. környékén dekkolni. Így megkértük a nagyszülőket, hogy vállalják át egy kicsit a gyerekeket. És ők szívesen segítettek nekünk. Egyik az egyikhez, másik a másikhoz került. Az Ember meg én pedig a pihenőidő és lazaság hatására - no meg a sok hektoliternyi citromos tea is közrejátszott - villámgyorsan meggyógyultunk.
Mára már én is elég jól vagyok ahhoz, hogy megtartsam az utolsó hittanomat, egy karácsonyra készülő lelki napot, és elbúcsúzzak a tanítványaimtól - nem csak az ünnepekre.

Tehát:
Hálát adok...
azért, hogy pihenhettem.

És hálát adok...
hogy végre elkészült az ajtódísz!

Az első karácsonyi díszítés elkészült. :-) Lassan az egész lakás és mindannyiunk szíve ünnepi örömbe öltözik. Hiszen már csak - a mai nappal együtt - 5 nap van a mi Urunk születésnapjáig! Hála legyen a legnagyobb ajándékért, amit az emberiség kapott: Isten Fiáért!

2011. december 17., szombat

Hálaadás - 25. és 26. nap (csütörtök, péntek)

Hálát adok:
a nehéz döntésekért.

A nehéz döntések életünk mérföldkövei. Nem mindegyik teljesen pozitív kicsengésű.
Én ha jól döntök, általában érzek egy nagy békességet a szívemben - megnyugszom a döntésben, és érzem, Isten ezzel a békével jelzi: helyesen tettem. Most is ezt érzem, de közben ezt a döntést az emberségem is megsínyli. Nem csak győzelemként, hanem vereségként is élem meg egyszerre. A béke mellett gyászoltam is pár napig, míg a lelkem megnyugodott mostanra. Nagyon érdekes, felnőtt tapasztalat volt ez.
A győzelem másképp is lemérhető. Még ha kudarc is ért engem ezzel a döntéssel és megmérettem, nagyon sokat tanultam belőle a jövőre nézve. A tanulság bizony nekem egyértelmű nyereség. Így vészelem át minden kudarc helyzetemet. De ez csak az én emberségem kudarca, nem az isteni küldetésé.
Most a lényegre térek: a családomat választom, és abbahagyom januártól a hitoktatást - egy időre (persze, hogy nem örökre ;-) ). Cicukám, amikor bejelentettem neki a nagy hírt, üdvözült mosollyal fogadta. Rögtön úgy érezte, végre több időm lesz rá. Hát ezért már megérte! :D

Hálát adok:
a kibékülésekért.

Legyen az csak a civakodó gyerekek kibékülése, akár hosszú évtizedeken át tartó haragból való ébredés, és újrakezdés, és a skála két vége között bármilyen variáció, a béke kötése a legszebb élmények egyike.
Kibékülni: meghozza a szív enyhülését és szeretetét, békét ad a léleknek és friss levegőt, távlatot a kapcsolatnak. A kibékülés az egyik legszebb és legfelemelőbb része a szentmisének is.
Hálát adok ezért a hétköznapi csodáért!

2011. december 15., csütörtök

Hálaadás - 23. és 24. nap (kedd és szerda)

Hát, be kell valljam, az utóbbi napok eseményei kissé megtörték hálás lendületem. Valahogy minden összejött. És nagyon nehéz időket éltem át, amikor nehéz volt arra gondolnom, miért vagyok hálás.
Mégis, megpróbálok találni valamit, amiért hálás lehetek.

Hálát adok:
Ezt a gyönyörű háttérképet innen töltheted le.
a téli napsütésért.

Kedden gyönyörű napsütésben mentünk az oviba reggel. Amikor ennyire általánosan szürkék és fénytelenek a nappalok, igazán jól esik az ember lelkének a gyenge, de meleg napsütés...

Hálát adok:
a doki néninkért.

Cicuka és Huncutka nagyon jó kezekben van, amikor betegek. Doki néninkhez ugyan messzebbre kell járnunk, mégis nem mennék sehová máshová. Hamar elnyerte a gyerekek és a mi bizalmunkat. Nagy szakértelemmel rendelkezik, és eddig soha nem volt vele gondunk. Hosszú ideje megfigyelte, hogy Cicukának hogyan fejlődik a mandulája, és hogy ne terheljen fölösleges aggodalmakkal, csak akkor szólt, amikor biztos volt benne, hogy szükség lesz beavatkozásra (azt figyelte, kinövi-e a kislányom a dolgot vagy sem). Sőt, azt a doktor bácsit is ő ajánlotta, aki kivette Cicuka manduláját. Azóta Cicukánk sokkal kevesebbszer beteg. No, most azonban középfül gyulladása van... De már kezelgetjük.
Mikor Huncutkát hazahoztam szülés után a kórházból, ő volt az, aki elsőként szólt nekem, hogy eltört a kulcscsontja. Lelkiismeretes és határozott. Nem beszél rá felesleges dolgokra, és ha megkérdezem, mi a véleménye bizonyos betegségek ellen védő oltásokról, őszinte választ ad.
Az Emberrel együtt nagyon hálásak vagyunk érte!

2011. december 14., szerda

Megismerkedni egy másik személyiséggel 3.


Most pedig folytatjuk és mélyebb, fontosabb megismerési vizekre evezünk.
Tehát megismerhetjük még a másikat:


A családja szemén keresztül.
Nagyon nagy horderejű dolog, amikor párunk bemutat a családjának. Fontos találkozás és a későbbi találkozások is meghatározóak lesznek. Fontos az is, a család mennyire fogad el/be minket, illetve fontosnak tartjuk-e, hogy a családjával közösen is töltsünk el időt.
A párunk családját, annak felépítését és viszonyait megfigyelni nagyon bölcs dolog több okból is. De ugyanennyire fontos a családtagokkal való beszélgetés.
Az utóbbi bepillantást enged abba, a családja hogyan látja párodat, milyennek ismeri, milyen a kapcsolatuk vele. Mivel ők vannak a legközelebb hozzá, olyan dolgokat tudhatsz meg róla, amikhez több évtized kell. Persze elképzelhető, hogy pont a közelség miatt nem vesznek észre dolgokat, amiket te igen. De ez nem baj feltétlenül.
A családi viszonyok felmérése még ennél is tanulságosabb eljövendő házasságotok szempontjából. Mert amint saját családotok lesz, mindketten a saját családotokban lévő viszonyokat veszitek alapul - zsigerből. De mivel a családjaitok eltérőek lehetnek, ez lehet sok konfliktus forrása is, de az már a házasság feladatába tartozik megoldani.
Amit lányként/nőként meg kell mindenképp nézned, az az, hogy párod hogyan viszonyul az édesanyjához, milyen a kapcsolatuk. És itt szó sincs az eljövendő anyósnehézségek felméréséről. Inkább arról, hogy a párod a házasságkötés után alapvetően úgy kezd és fog majd viselkedni veled, mint az édesanyjával. Ez nem jelenti azt, hogy anyjának tekint! Ne ess abba a hibába, hogy ezt hiszed. Inkább arról van szó, hogy a család legfontosabb női tagjához való viszonyulását fogja másolni a hozzád való viszonyában, mert a ti családotokban te leszel a legfontosabb női tag. :-)
Ha kedvesed kedvesen bánik anyjával, kapcsolatuk bennsőséges és kiegyensúlyozott, nyert ügyed van (feltéve, ha az elszakadás is megtörténik rendben kettejük között). Ám ha ez másként van, jó, ha már most odafigyelsz, mi vár rád. Ha párod tiszteletlen anyjával, vagy egyszerűen ambivalens vele a kapcsolata, lassan ösztönösen ilyen kapcsolatot fog veled is kialakítani a házasságában - hacsak tudatosan oda nem figyel arra, hogy ez ne így legyen.
Egy ismerősömnek a barátja fiús családban nevelkedett. Anyukájuk arra szocializálódott, hogy elnyomják őt, nem sok szava van, és kiszolgálja az őt körülvevő férfiakat. De a fiú nagyon szerette és becsülte édesanyját - alkalmankénti durva megnyilvánulásai ellenére is - és különleges kapcsolata volt vele. Miután összeházasodtak, felesége - az ismerősöm - is ezt tapasztalta. Sokszor érezte magát "háztartási alkalmazottnak", sőt, el kellett szenvednie azt is, hogy néha bizony keményen leintette őt a férje, de abban sosem kételkedhetett, hogy a férjének fontos és különleges. Fura, mi? De ez itt nem áll meg. Mert ez fejlődik. Nem marad feltétlenül ezen a vonalon, csak ha az illető nem ismeri fel, hogy a tanult viselkedési minta esetlegesen hosszútávon a házasság megromlásához vezethet.
A másik, amit érdemes megfigyelni, de nem biztos, hogy alapvető mintává válik, az az, hogy az édesapja hogyan bánik az édesanyjával.
Persze a többi rokoni szál is fontos. Illetve, hogy egymás tisztelete és a szeretetteljes viselkedésformák mennyire játszanak nagy szerepet a család életében. Erre a tudásra mind később, a házasságban lesz szükséged, de jobb előre tudni.

A családi környezetén keresztül.
Ajánlom még azt is, hogy bizony nézz körül a család otthonában is. Sok dolog kiderül. Pl. mennyire nőtt fel rendszeretetben a párod, mennyire igényli maga körül a rendet. Milyen dolgokat végez a háztartásban ő, és a rokonainak milyen szerep jut. Rendkívül fontos, mennyire szokott hozzá, hogy részt kell vennie az otthoni dolgok karbantartásában, intézésében, besegít-e a háztartás körüli dolgokban. Amennyire most hajlandó ezekre, annyira lesz hajlandó később is. Ennél többre pedig csak nagy erőfeszítések árán...

A váratlanul adódott helyzetek során.
Ezek lehetnek a legtanulságosabbak. A váratlan helyzetekben való helytállás vagy épp rossz reagálás az egyik legjobb ismeretet mutatja. Mire, hogyan reagál a párunk. Talpraesett-e, vagy bepánikol. Hogyan reagálja le: egész végig ideges, és azt másra hárítja, vagy igyekszik megőrizni a nyugalmát és hideg fejjel megoldást keresni. Ilyen helyzetekből lehet lemérni, mire számíthatunk a házasságban előforduló nehéz pillanatokban. Azonban ne feledjük el: párunk ebben is változhat az évek során.

Mit kezdjünk a megismerésből szerzett tapasztalatokkal?
Ez az információgyűjtés szintén fontos része a kapcsolatunknak, és a kapcsolat céljára, a házasságra irányul. Ezek alapján tudunk mindig mérlegelni. Mit mérlegelünk?
Elsősorban azt: összevalóak vagyunk-e.
Vannak-e közös tulajdonságaink, közös érdeklődési körünk. Mik az ettől eltérő tulajdonságok? Mik azok az eltérő tulajdonságok közül, amelyek színesítik kapcsolatunkat? Amik kiegészítik egymást, és ezért képesek leszünk csapatban dolgozni (egy család irányítása bizony csapatmunka!)? Melyek azok a tulajdonságok, amiket nehezen tudok elfogadni a másikban és próbára tesznek? Ha nincs ilyen, akkor bizony még nem elég jól ismered a párod. Ilyen mindig van. És jobb most tudni, mint később. Vannak-e olyan tulajdonságai, amelyek elfogadhatatlanok számomra a leendő házastársamban?
Ezekre azért kell választ adni, hogy meglássuk, mennyire kell még összecsiszolódnunk, összeillünk-e és lehetőséget kapunk arra, hogyha valami a házasság lehetőségét erősen befolyásoló tényező derül ki, mérlegeljünk, tudunk-e, akarunk-e együttélni vele. (Arról később még lesz szó, hogy nem azt az illetőt kell választani, akivel úgy érezzük, együtt tudunk élni, hanem azt, aki nélkül nem tudunk élni. :-) )
Magyarán abban segít ez a felhalmozott tudás, hogy kellő időben érett döntést tudjak hozni. Ez lehet egy életre szóló igen is, de egy megalapozott nem is - és még szerencse, ha ez az együttjárás alatt történik meg.
Az érett döntésre pedig szükségünk van. Ne csak a szívünkre hallgassunk. Arra nem lehet házasságot építeni. Egy fejjel alaposan átgondolt, átimádkozott döntés mindenképpen jó alap a házassághoz, amihez később is vissza lehet nyúlni, a vihar idején. Miért is épp őt választottam?

Mit tehetek és mit ne tegyek, hogy megismerhetővé váljak a másik számára?
A legfontosabb, amit tehetek a másikért, hogy érett döntést hozzon: hogy őszinte vagyok, vele és önmagammal. Törekszem arra, hogy állandóan azonos legyek önmagammal, azaz nem tüntetem fel magam direkt más színben.
Ez az őszinteség azonban nem jelent egyet a túlzott nyíltsággal, azzal, hogy hamar kitárulkozom a másik előtt. Az elhamarkodott, túlzott őszinteség romboló hatású. Akkor, amikor még nincs a kapcsolat olyan bensőségességi szinten, még nem kész a kapcsolat egy bizonyos közlésre, akkor kiteregetni dolgokat nem bölcs és nagyon kockázatos. Egyrészt, ha hamar nyitott könyvvé válunk a másik számára, oda a titokzatosság izgalma. A másik elveszítheti érdeklődését.
Másrészt megterheli a kapcsolatot, és kényszerű szakításhoz, egymás életre szóló megbántásához vezethet.
Nagyon okosan kell adagolni a dolgokat, mindig megvárva a megfelelő légkört a közlésekhez.
Az viszont nem jó, ha fontos dolgok csak nagyon későn, házasságkötés után kerülnek elő. Tehát tegyük lehetővé a másik számára, hogy érett döntést tudjon hozni. Ne ejtsük csapdába.

Nos, mostanra ennyi. A következő témának még érnie kell. A sorozatot tartalmazó menüben feltüntettem a bennem felmerülő, tervezett témákat.
De természetesen ti is javasolhattok témát, alább megjegyzésben.


Folytatása:
Intimitás az együttjárás alatt

Előzménye:
XX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

2011. december 12., hétfő

Hálaadás - 22. nap (hétfő)

Hálát adok:
a tanári hivatásokért, különösen a saját hitoktatói hivatásomért.

A tanárság sokkal fantasztikusabb dolog annál, semhogy hamar leírjam, milyen. Nem fenékig tejfel. Nem mindig felemelő. Sok akadályba ütközik az ember. Sok küzdelem, készület, és önnevelés. De mégis, olyan, mint a Magvető munkája. Lehet, nem is látja, milyen a termés, amit elvetett picinyke mag formájában. Van néha azonnali jutalma is az embernek. Néhány különleges gyerek. Maroknyi.
Kezdő tanárként - mert szerintem hitoktatónak lenni is tanári munka - nekem még sok a lelkesedésem, és tovább visz a nehézségeken, amelyek akadnak szép számmal. Minden tanítványom lelki gyermekem - én így tekintek rájuk.
De most nem csak a saját hivatásomért adok hálát, hanem más elkötelezett tanárokért is. Isten áldja meg őket és adjon nekik kitartást a fásulás és belefáradás évei alatt, hogy hamvaiból támadó főnixként álljanak az ifjúság elé! Adj kérlek, Uram, befogadó szívet tanítványaiknak! És imádkozom azokért a tanárokért is, akik nem elhívatásból választották a pedagógusi pályát: adj nekik gyermekszerető szívet!

Lehet, nem mindenki jár úgy közülük, mint Glenn Holland a Csendszimfónia című filmből (eredeti címe: Mr. Holland's Opus). Hadd állítsak ennek a hivatásnak emléket ezzel a csodálatos - és nem eléggé elismert - filmmel.
Sajnos csak angol nyelven sikerült megtalálnom. Felirat nincs hozzá. De ha tehetitek, nézzétek meg. Aki pedig nem ért angolul, kérem, keresse meg valahogy a filmet magyarul és feltétlenül nézze meg, legalább egyszer életében. Életre szóló élmény, az biztos.




Glenn Holland arra vágyik, hogy híres és gazdag legyen, mint befutott, nagynevű zeneszerző. Ahhoz, hogy több ideje legyen komponálni, tanári állást vállal, mert azt reméli így elég ideje lesz zenéjére és szép feleségére is. Ám mikor tanítani kezd, teljesen más világba csöppen. Először küzd a tanársággal. Legszívesebben sikítva menekülne az érdektelen és bamba tekintetek elől, a látszólag üres fejű tinédzserektől, akikben semmi nem marad meg abból, amit addig megpróbált átadni. Ám rájön, a hiba abban van, ahogy azt teszi. Elkezd igazán, valóban tanítani, felhasználva nem csak a klasszikus, hanem a modern zenét (rock 'n' roll), hogy diákjai ne csak száraz tudást, hanem valódi zeneszeretetet tanuljanak. És sikerül. Harminc év tanítás alatt legfontosabb része életének a diákjai. Igen, sajnos sokszor a családja kárára. Mert nehéz azzal megbirkóznia, hogy kisfiáról kiderül, siket. Lehetetlennek érzi a zene örömének megosztását vele, és ez nagyon sokáig falat von közéjük. Szeretett felesége fia felé fordul, mert őneki is kevés jut férjéből. Mr. Holland bizony még egy fiatal, új szerelem kísértését is megtapasztalja, de állhatatos és hű marad önmagához és szeretteihez. A legcsodálatosabb film arról, mit jelent tanárrá válni, tanár lenni. És hogy mi a tanári pálya jutalma? A film végén kiderül...

Hálaadás - 20. és 21. nap (szombat, vasárnap)

Hálát adok:
a beteg gyerekekért.

Furcsa kijelentés, mi?
De tényleg, ti nem szerettetek gyerekkorotokban beteg lenni? Olyankor otthon maradhattatok, olvashattatok és tévézhettetek, amennyi belétek fért, anya pedig ágyba hozta a finomságokat ("Gyógyulj meg levest", finom citromos teát)... Gondold csak el, milyen klassz volt Cicukának most betegeskedni! Csütörtök éjjel vettem észre, hogy rosszat álmodik és ahogy megsimiztem a homlokát (ha megsimogatom mindig elmúlik a rossz álom :-) ), éreztem, hogy láza van. Megmértük, és csakugyan. No, jól betakargattuk és figyeltük egész éjjel. Mivel a láza sose ment fel 39 fokig, ezért én úgy gondoltam, a láz első napján hagyom a szervezetét természetes úton védekezni, azaz nem nyomom le mesterségesen a lázat, inkább figyelek, nem emelkedik-e a kritikus magasabb értékig. De nem emelkedett, sőt, Cicuka szépen megizzadt reggelre, mikorra a láza lement. Kiizzadta magából a betegséget. Csodás módon angyal szállhatta meg aznap, mert nagyon engedelmes volt és józan, nem ugrált, és sokat tartózkodott az ágyában, szépen lefoglalta magát játékkal és könyvvel, rajzfilmmel. Ennek köszönhető-e, nem tudom, de estére se ment fel a láza. Másnapra kicsit fújta az orrát, de jó volt a közérzete. Sok időt tölthettünk együtt, és mivel hamar jobban lett, ezért mindenféle ülős programot is csináltunk. Készült karácsonyfa dísz, mézeskalács, néztünk rajfilmeket közösen, segített töltött káposztába tölteléket osztani.
Ilyen sótészta karácsonyfa díszek születtek.
Írjatok megjegyzést, ha szeretnétek tudni, hogy készül.
Láttam rajta, élvezi a közösen eltöltött időt.
Szóval, most ő élhette át azt, amit én gyerekkoromban. A betegség = rossz közérzet (eleinte) = jó szórakozás és sok törődés = sok közös idő anyával. Most én voltam a túlsó felén, én voltam az anyuka. De nekem is nagyon jó volt, hogy együtt lehettünk. :-)
Ja, és amióta Cicuka manduláját kivették, azóta ez volt max. a második betegsége! Külön hálát kell ezért is adni!!!


Hálát adok:
a karácsonyi kézműveskedésért.

Nagyon élvezem a mostani karácsonyi készülődést. Tele vagyok ötletekkel, találok klassz inspirációt és alig akarom abbahagyni a díszkészítést. Megszállt a kreativitás. És mivel időben vagyok, és igyekszem abban is maradni ill. nem túlterhelni magam, erre a hétre 2 süti (Lajcsi szelet és Cantuccini) van és még folyamatosan a díszkészítés. Jövő héten a karácsonyi menü előre elkészíthető, hűthető-fagyasztható darabjai (töltött káposzta, göngyölt hús, pénteken ecetes krumplisaláta) és a takarítás van hátra, meg még egy süti (ami akár ki is maradhat). Meg no persze a díszítés, takarítás után.

Megmutassam, mi minden ötletet sikerült összeszednem idén belső és külső filléres, de mutatós dekorációnak? Hátha ti is szárnyra kaptok...

Talán már ti is láttatok ilyet (3D-s csillag/hópehely):
Kép és készítési leírás
a Tiffany-Andi kreatívon















Papírszalagból hajtogatott 3D-s csillagok (nagy gyerek kedvenc csak tálkában kitéve az asztalra is!):
Kép az Urban Eve-ről, "hogyan készül" videó itt.














Csillagfűzér bentre és kintre:
A kép Csillagos blogjáról származik.
















Origami hópehely (angolul van a magyarázat, de minden mozzanat jól látható):



Ez csak néhány, amit kiválogattam.

De még mutatnék nektek egy két dolgot a Tweety Atelier blogról. Sajnos az oldal koreaiul van, de ez nem jelenthet gondot, ha használod a Google Fordítót (főleg, ha Google Chrome-ban nyitod meg...). Ha tudsz angolul, akkor inkább arra fordítsd, mert az jobb (helyesebb)...

Origami képkeret hajtogatása - ajándékkiegészítő (ha képet adsz ajándékba)
Origami karácsonyfa mécses és/vagy 3D-s dísz - hangulat(világítás) a lakásba
Pauszvirággal díszített karácsonyi gyertya (ügyes kezűeknek) - ajándéknak sem utolsó
Origami masni - csomagdíszítő ötlet

Nézzetek körül, mert rengeteg csomagolási ötlet, csomagolás, és kézi készítésű papírdoboz van fenn! Személyes kedvencem a hanbokos táska. De még nem jutottam el a kipróbálásáig...

2011. december 11., vasárnap

Válasz Vikinek avagy tanúságtétel a megtérésemről

Kedves Olvasóm!
Viki nagyon érdekes kérdéseket tett fel nekem megjegyzésében. Nagyon fontos és komoly kérdéseket. Olyanokat, amire nagyon fontosnak tartom a válasz megadását. Lehet, ezzel másnak is hasznára leszek, de ha ezzel egy picit is segítek neked, kedves Viki, akkor már megérte. Az egész blogírás dolog is.

Ide másolom a megjegyzést, hogy aztán ténylegesen tudjak mindenre válaszolni, legyen helyem kifejteni.

"Kedves Manka!

Pár hete olvasom a blogodat, és nagyon örülök, hogy ilyenek is vannak, épp jókor jött...
Néhány kis kérdés is megfogalmazódott bennem, és mivel írtad, hogy te sem vallásos családból származol (én sem, de ennek ellenére csodálatos szüleim vannak), és mégis megtaláltad Isten, vagy ő talált meg téged, hitoktató is vagy, hát ideírom őket.
Az első, ami általában kiborítja a legtöbb hívőt, de mentségemre szóljon, hogy „keresem az utam”: Te mikor és hogyan jutottál el a hitedben odáig, hogy biztosan hidd, és tudd, hogy ami a Szentírásban le van írva, az úgy is volt, Jézus élt, létező személy, a róla szóló történetek igazak? Van erre más bizonyíték. Sokszor szembesülök vele, hogy én magam sem tudok megfelelni erre a kérdésre, ha valaki fölteszi…
A másik: hogyan érezted Isten hívását? Ezt azért kérdezem, mert feltételezem, te sem a neveltetésből adódóan kerültél ilyen közösségbe.
A harmadik, legszemélyesebb: Te mit tapasztaltál, ha egyáltalán tapasztaltál ilyet, hogyan lehet behozni azt a lemaradást, ami katolikus közösségekben ér/ért azokkal szemben, akik gyerekkoruk óta vallásos környezetben nevelkedtek? Hogyan lehet felnőttként áttérni erre az útra? Hogyan lehet az ember igazán szerethető, és szeretni tudó?
Én sokszor érzem ezt a hátrányt, hogy alapjában nincs meg bennem az a keresztényi elfogadás, mosolygás, jó kedély, mint a társaság többi (gyerekkora óta katolikus) tagjában. Sőt, nehéz így fiatal felnőttként belecsöppenni egy ilyen közösségbe, hiszen a nem hívő közösségben nem érzem magam jól, mert más értékrendre vágyon, viszont a katolikus közösségekből mindig ki fogok lógni, pont azért, mert én nem úgy indultam.
Előre is köszönöm a válaszodat, további sok sikert, kreativitást a hivatásaidhoz!
Viki"



Sorrendben válaszolok a kérdésekre.


1. Mikor jutottam el odáig, hogy elhittem azt, hogy igaz, amit a Szentírás tanúsít, hogy Jézus élő személy?


A válasz, hosszú ideig tartott, és fokozatosan alakult ki, egyik meggyőződés a másikra épült. Isten akkor lépett be először az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá: a szüleim válásakor. De nem úgy, hogy megszólított volna konkrét, kézzel fogható módon. :-) Akkor már járogattam hittanra, már rendelkeztem némi ismerettel. A töri órákon persze a "jó" kommunista rendszer hozadékaként úgy tanítottak minket, Jézus egy kitalált személy volt. Csak sokkal később döbbentem rá, hogy egészen érdekes, hogy eszerint egy történelmileg nem létező személy születésétől számítjuk az emberi történelmet... Ez az egyik stabil érv. Jézus dokumentált történeti személyiség. (És itt nem csak a Szentírásra gondolok, mint történeti írásos forrás, hanem más korabeli művekre, mint amilyen Jozefusz Fláviusz könyve, aki korabeli zsidó történetíró volt és Rómában élt.)
A szüleim válásakor éreztem, szükségem van egy lelki kapaszkodóra, ami átsegít a krízisen. Ez volt a hit. Valóban úgy gondoltam - gyerekfejjel - ez egy mankó, amit később, a baj múltával majd eldobok. De ahogy egyre jobban belemélyedtem, megkeresztelkedtem, elsőáldoztam, jártam hittanra, templomba (először öcsémmel, később barátaimmal, de szinte sose a szüleimmel) valahogy kezdett az egész mélyre hatolni. Sok ajándékot kaptam a kereszténységtől. Mint amilyen az önnevelés. Ez eszközt adott a kezembe. Nem éreztem magam tehetetlennek.
Amikor 14 éves lettem, egy alkalommal elmentem az osztálytársaimmal "zülleni". Leültünk egy parkban, és beszélgettünk, a többiek pedig cigarettáztak. Egyik fiú, aki akkor tetszegetett nekem, megkérdezte: "Az, hogy te keresztény vagy, azt jelenti, hogy szűzen fogsz házasságot kötni?" És én azt feleltem: á, dehogy.
És utána rögtön megszólalt a lelkiismeretem, nagyon nehézzé vált a szívem. Úgy éreztem, elárultam Istent. Igen. Mivel imádkoztam hozzá, már éreztem néha jelenlétét életemben. Különösen a lelkiismeretemen keresztül szólított meg.
Ekkor fedeztem fel, hogy a hitem több mankónál: az életem fontos része.
Ezután úgy kezdtem el gondolkodni és viselkedni, hogy ezt erősítsem. De kamasz voltam. Önző, magamba zárt. Mégis nagyszerű közösség és barátok vettek körül. Nekik sokat köszönhetek. Megtartottak. Kisközösségbe jártam, ahol sokat tanultam és éltem meg a hitből. Fiúztam. És tapasztaltam, a világ mennyire lehúz. Marcangoltam magam. Szinte állandóan.
A Szentírás igazságára egyre fokozatosabban ébredtem rá, de még kamasz koromban. Viszont, mikor a hitoktatóira jártam, akkor világosodott meg előttem és kristályosodott ki sok minden. Történetileg és értelmezés szerint foglalkozni a Bibliával nagyon érdekes, és elmélyülésre vezethet.
A hitoktatóira úgy kerültem, hogy azt ajánlották a tanáraim, tanuljak tovább, szerezzek diplomát, mert van eszem hozzá. Úgy gondoltam, diplomával jobb állást szerezhetek magamnak. De feltétlenül olyan szakot akartam tanulni, ami nagyon érdekelt. A hit pedig nagyon is érdekelt, ezért választottam a hitoktatóit. Csodálatos módon, pótfelvételivel kerültem a főiskolára. És bizony, akkor jöttem rá, hogy erre hívott Isten, amikor a második évben először tartottam órát gyerekeknek. Addig nem értettem, miért adott Isten annyi féle tehetséget: kézügyesség, rajztudás, énekhang, jó beszélő és elbeszélőképesség és némi excentrikus hajlam. Ekkor összeállt: mind a hitoktatói pályához kellettek. Addig mindig tartottam attól, számon kérik rajtam, és nem tudom megadni kamatosan talentumaimat. Most tudtam, ez az útja-módja ennek.
De Isten, azon kívül, hogy Gondviselését, csodáit, imáim meghallgatását tapasztaltam, nem szólított meg. A kereszténység nem vált még életemmé. 
Azt kell hogy mondjam, mégis felnőtt koromban jutottam el a legnagyobb megtérésemig. Akkor, amikor felismertem, istenkép (egy elképzelés Róla, milyen) foglalja el Isten helyét. Imádkoztam, hogy megismerhessem Őt személyesen. És Ő meghallgatta az imámat. Éreztem a jelenlétét ima közben. És azóta is folytatódik ez a személyes kapcsolat.
Amíg nem jutottam el erre a személyességre, sok minden megkérdőjelezhető volt. De amikor megtapasztaltam Isten személyes jelenlétét: ez volt számomra a legerősebb bizonyíték. Ekkor kelt minden életre, amit addig tudtam és megtudtam.
Így azt mondom, te is légy türelmes magadhoz, és hagyd, hogy Isten fokozatosan felépítse életedben azt a meggyőződést, amit már nem lehet tőled elvenni többé. 


2. Hogyan éreztem Isten hívását?


Azt hiszem, erre megfeleltem az előző részben. Nem mindig éreztem konkrét hívást, de hittem abban: véletlenek nincsenek. Felismertem Isten tetteit életemben. És megtanultam a szívemben azokat megőrizni és emlékezni rájuk. Ez segít a nehéz és száraz időszakokban, amikor Isten távolinak tűnik.
A személyes találkozáskor vált számomra a hívása konkréttá. 
Sokszor segít nekem azzal, hogy a Szentírás olvasásakor "kiszól" nekem egy-egy mondat. Ezzel Ő üzen. Mindig megérzem a szívemen a koppanást olyankor...


3. Hogyan lehet behozni a lemaradást a kereszténységben gyerekkoruk óta élőkhöz képest?


Szívem mélyéig átérzem a helyzetedet. Mai napig küzdök én is ezzel.
Egy dolgot azonban elmondok neked. Rád is szüksége van azoknak, akik "tenyésztett" keresztények (bocsánat a csúnya kifejezésért azoktól, akik olyan szerencsések, hogy ebbe a csoportba tartoznak). Nekik sokszor nem nagy horderejű a megtérésük és Isten mellett való döntésük. De létező és valódi. Néha csak vasárnapi keresztények, és megszokásból járnak templomba. Vannak persze mély hitűek is köztük, akik számunkra különlegesen csodálatosak. Amikor látnak téged a keresztény családban növekedettek, emlékezteted őket arra, nekik is meg kell térni, minden egyes nap. Keresniük kell nekik is. Hogy minden egyes nap Jézus mellett döntsenek. Szóval: így is hasznos tagja vagy a közösségnek, még ha el is ütsz a többiektől!
A másik: az egész közösségben képviselni tudsz egy másik szemszöget és tapasztalatvilágot, amire szintén szükség van. Ez egy érdekes hivatás. Szóval ne úgy lásd, mid nincs, hanem hogy mid van.
Nem mondom, nem könnyű a véredbe ivódott keresztény hagyományok nélkül megteremteni azokat a családodban, vagy saját életedben. Ez elsősorban a hitbeli elmélyülésedből is táplálkozik. Minél mélyebb kapcsolatra jutsz Istennel, annál jobban megy majd a mosolygás, elfogadás és jó kedély. Ez elsősorban számodra mindig az Isten-kapcsolatodból fog kiindulni, nem tanult cselekvési forma lesz. De ezzel semmi baj sincsen! 
Nekem az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy nekem másképp kell nevelnem a gyerekeimet, mert ők már "beleszülettek" a kereszténységbe. Én igyekszem olyan embereket találni, akik tanácsot és útmutatást tudnak nekem ebben adni. És szerencsére nem is egy van ilyen. 
Hidd el, nem fogod örökké kívülállónak érezni magad. Mert ha felismered, hogy te így is értékes tagja vagy az Egyháznak, akkor könnyebb lesz elfogadni késői megtérésed minden előnyét és hátrányát. 
Én úgy fogalmaztam ezt meg magamnak, Isten nekem más utat adott. És elfogadtam ezt, bár nekem is sok fejtörést, néha szenvedést okoz a dolog. Ez azonban komoly áldássá is válhat. Ne becsüld le magadat, se Isten művét életedben. A szőlős gazda a példabeszédben azoknak is egy tallért fizetett, akik nem reggel, vagy délben, hanem este álltak be a munkába - és átélték a nélkülözöttség szenvedését... 


Utoljára pedig sok kitartást kívánok és Isten kegyelmét kérem, hogy téged is megtartson és megerősítsen hitedben!
Isten áldjon!

2011. december 10., szombat

Hálaadás - 19. nap (péntek)

Hálát adok:
a zenéért.

A zene nagyon fontos az életünkben. Inspirációt, erőt, ritmust és keretet ad. Lehet destruktív is, ahogyan manapság használják: kizárva másokat az életünkből mindenhol hallgatjuk dübörgését. De lehet a transzcendentalitás eszköze is. És itt nekem elsősorban Bach jut az eszembe, Mozart, Charpentier, Beethoven... és még folytathatnám a klasszikus kedvenceimet.... aztán pl. a Taizéi dalok, de sok más csodás dicsőítő ének is (elvégre iskolás koromtól énekkaros voltam, később pedig benne voltam a templomi gitáros énekkarban...). Nekem mindig jobban ment a főzés, a mosogatás és az unalmas munkák, ha közben legalább énekeltem. Persze legtöbbször a gitáros énekkari repertoárból jutnak eszembe dalok...
De ezeken túl nagyon szeretek más zenéket is. A modernek közül is. A férjemmel egy '80-as évek bulin jöttünk össze. És azóta is vannak közös kedvenceink a '80-as, de a '90-es évek évekből is, amikor fiatalok (én inkább még gyerek) voltunk. A modern "tánczenéért" nem feltétlenül lelkesedem maradéktalanul (diszkóba való tucc-tuccokért főleg), még ha nagyon is szeretem a streetdance filmeket... és ezért sok kivétel akad. :-) De a dallamosabb, isnstrumentálisabb zenék mindig hamarabb megfognak. Pl. a latin ritmusúak... És van sok populáris zene, amely természetesen nekem is belopta magát a szívembe.

Ma Joe Cocker egyik számával álmodtam délután (lepihentem a lánykámmal), az Unchain my heart-tal. Joe Cocker a gyerekkoromat idézi, amikor édesanyám, öcsém, meg én sokat néztük a zenecsatornák klipjeit. Ez a karcos hangú énekes hamar belopta magát a szívünkbe.

Most mégis inkább egy másik számát osztanám meg veletek. Egy olyat, ami mindig meghat a szépségével. Amit az egyik legszebb szerelmes dalnak tartanak. Nekem mégis a kicsi lányaim jutnak róla eszembe... :D


2011. december 9., péntek

Hálaadás - 16., 17., és 18. nap (kedd, szerda, csütörtök))

Bocsánatot kérek a lemaradásért. De most aztán pótolom...

Hálát adok:
a gyermekek hitéért.

Csodálatos látni, milyen mélyről jövő, természetes hite van egy kis óvodáskorú gyereknek. Cicuka lányom hittanon (mert járunk ovis hittanra) és otthon is könnyekig megható kijelentéseket tud tenni, amelyek egy kisgyerek ébredező és mélyülő hitéről tesznek tanúságot.
Itt külön szeretnék még hálát adni G. néniért, aki Cicukám hitoktatója. Micsoda kaliberű ember! A mi közös evangelizációs munkánknak hála lánykám egyre inkább ismeri és szereti a Jóistent! :D

Hálát adok:
a petrezselyem illatáért.

Nem tudom, te szoktad-e csinálni, Kedves Olvasóm, én piacnapkor mindig begyűjtök egy-két csokor friss petrezselymet és nem sajnálom azt a 10 perc megfeszített munkát, amíg lecsipkedem a szárról a leveleket, megmosom, és nagy konyhakéssel finomra aprítom. Ha kész a művelet, akkor jégkocka tartóba adagolom, és folpakkal lefedve lefagyasztom. Így mindig van itthon ha kell friss petrezselyem. Mert sajnos a szárított egyáltalán nem adja vissza a friss aromáját. A frisset szívesebben teszi bele az ember a borsófőzibe, meg a zöldbabba is, ill. más ételekbe, salátába. Míg a szárított... nos vannak fűszerek, amelyek szárítva nem kevésbé jók, de állítom, a petrezselyemnél ez nem így van.
Csütörtökön a finom petrezselyem illatnak köszönhetem az inspirációt, hogy készítsek egy jó kis tavaszi borsólevest, petrezselymes-vajas galuskával. Hát mondhatom, nagy sikere lett. :-)

Hálát adok:
a legszeretetreméltóbb anyatársért, a Szűzanyáért.

Az ő örök emlékű igenje Isten tervére és fiára, Jézusra, sokunk számára bátorítás egész életünkön keresztül. Mária a legkiválóbb anyatárs, akihez lehet fordulni tanácsért, és akinek élete példa és útmutatás. Én sokszor szoktam erőt meríteni az őhozzá fordulásból, amikor nevelési vagy épp házassági gondokkal küzdök.
Nagyon szeretem imádkozni - különösen várandósan - az Úr angyalát. Ilyenkor érzem, egy lelki ráhangolódás, egyfajta közösség alakul ki közöttem és Égi Édesanyám között. Átélni és imádkozni az ő helyzetét és sorsát - más színbe helyezi a mi életünket és problémáinkat.
Hálát adok Uram, hogy a Szűzanyát választottad ki édesanyjául Egyszülött Fiadnak, s az ő tündöklő életével példát állítottál sok millió nő és férfi elé. Köszönjük azt a szerető anyai szívet, amely ott fenn értünk dobog!

2011. december 6., kedd

Hálaadás - 15. nap (hétfő)

Hálát adok:
a fáradtságért.

Mostanság szinte mindig fáradt vagyok. Rekord idő alatt képes vagyok az ágyba hullástól a mély alvásig eljutni. De hálát adok érte. Mert ez amolyan "ma is tettem valami hasznosat" fáradtság. :-)

2011. december 4., vasárnap

Hálaadás - 13. és 14. nap (szombat, vasárnap)

Hálát adok:
a gyermekeimért.

A kép idén nyáron készült, Vácott
Mostanság elég sokat küszködök velük. Főleg Cicukával. De attól, hogy néha fájdalamas vele az élet - mert nem kispiskóta egy 4 éves, dackorszakban lévő, makacs, öntudatos, határozott és hisztis óvodás - attól még nagyon nagy örömünk van a gyermekeinkben. Csodálatos egyéniségek már most. Kedvesek, huncutok, akaratosak, segítőkészek. Velük az élet sosem unalmas. Mindig van valami, ami történik épp. Jó kis élénk gyerekek. Igazi virgoncok. És nagy fantáziájuk van.
És annyira de annyira megéri azt a sok erőt, energiát, időt beléjük fektetni. Igaz, sok dolognak még nem kelt ki a hajtása, igaz, most még csak vetek-vetek, de tudom, előbb utóbb ki fog hajtani bennük a nevelésünk. És meg van mindkettőnek az esélye arra, hogy csodálatos ember válik belőlük. Hiszen már most gyerekként csodálatosak.
Köszönöm, Uram, a gyermekeimet! Igazi áldások ők a mi családunkon. Nem tudok elég hálás lenni értük. És nem tudnék nélkülük élni. Köszönöm, hogy vannak és ismerhetem őket. Köszönöm, hogy láthatom a fejlődésüket. Köszönöm, hogy én lehetek az édesanyjuk. Dicsőség neked gyönyörű alkotásaidért!

Hálát adok:
az örömért, amelyet másoknak szerzünk.

A Mikulás-ünnepség nagyon jól sikerült tegnap. Mindenki beletette a magáét, és nagyon jó kis műsort sikerült összehozni. Akitől csak elköszöntünk, szuperlatívuszokban beszélt róla. Sokan megdicsérték a mi kis darabunkat is. És ennek annyira örülök! Persze meg kell említenem, hogy semmi nem lett volna belőle, ha Isten nem segít meg engem. A gyerekek-fiatalok szívesen csinálták, az egyik hitoktatótársam beszállt a családja néhány tagjával, így meglett az összes szereplőnk. És barátnőm, a gitáros énekkarral remek zenei aláfestést és keretet biztosított nekünk, ez által kelt életre a kis játék igazi lelki értelme. Ha a többiek nem tették volna bele szívüket és lelküket, bizony nem lett volna ekkora sikere.
Volt olyan szülő, aki azt mondta búcsúzóban: az idei volt az eddigi legjobb Mikulás-ünnep. Én is így éreztem.
És a legnagyobb öröm az, hogy láthatjuk, mennyi örömet sikerült szereznünk vele a plébánia családjainak, elsősorban a gyerekeknek.
Biztos vagyok benne, hogy Szent Miklós püspök is mosolygott fenn az égben. :)

2011. december 3., szombat

Hálaadás - 11. és 12. nap (csütörtök, péntek)

Hálát adok:
a hálaadásért
és az imaközösségért.

Amióta hálát adok, minden vidámabb, mert minden egyes napban meglátom a jót. És amióta hála tölti el a szívemet, érzem, kezd ünnepi díszbe öltözni. Örömöm fokozódik. Azt hiszem, Isten nem véletlenül súgta a szívembe ezt az ötletet.

Régen, amikor tinédzser voltam, volt egy imaközösség, ahova jártam hetente. Legszebb éveim voltak azok. A közi segített, és sokat tanultam az idősebbektől, mert bizony én voltam a legfiatalabb. Megtiszteltetés volt, hogy meghívtak. A közös éneklés és ima pedig mindig nagyon nagy hatással volt rám.
Miután kiváltam a köziből, azóta hiányérzetem volt. Jelenleg ismét benne vagyok egy imaközösségben. Mindenki idősebb nálam, ismét. Én meg lubickolok. Olyan ismerős érzés vesz erőt rajtam olyankor. Sokat tanulok, és a közösségi ima megtart és erőt ad. Nem utolsó anya-kimenőnek sem. És csak két hetente van. :)
Köszönöm a közös imát, a közös elmélkedést!

2011. december 1., csütörtök

Hálaadás - 9. és 10. nap (kedd és szerda)

Hálát adok:
a gyerekeimmel eltöltött időért,
és a barátnőkért.

Tudom, vissza nem hozhatom azt az időt, amit most nem a lányokkal töltök. Így igyekszem velük lenni, jelen lenni. Kedden például csodás mézeskalács sütésben volt részünk. Nekem nem sok dolgom volt azon kívül, hogy kinyújtottam a tésztát, a kész figurákat a tepsibe, majd a tepsit a sütőbe tettem... A lányok már egész szuperül szúrják ki a mézes-fűszeres lapból a csillagokat, szíveket, fenyőfákat, virágokat. Különösen Cicuka ügyes. Ő már olyan profi, hogy egymás mellett szúrja ki a formákat, így nem pazarol el semmit. :D Persze meggyűlik néha a bajuk azzal, hogy nem elég erősen nyomják a fém ill. műanyag formákat a tésztába, így az megvicceli őket...
Mindent egybevetve klassz mulatság velük együtt sütni. És a hűtőben lapul még egy adag mézeskalács massza... :D

A barátnős beszélgetésekért nem lehetek elég hálás. Olyan jó, hogy vannak. És jelenleg újra egyre többen. A legjobb aktív kikapcsolódást biztosító program anyukáknak, ha végre leülhetnek egy bögre meleg vagy hideg itallal beszélgetni a barátnővel/barátnőkkel. Hiába, a lányok egymásközt hangulatot nem lehet megunni! Csak ne szaladna olyankor olyan gyorsan az idő!
Köszönöm a látogatásodat, kedves Reina Nicolasa! Élmény volt ismét veled lenni! ;-)

2011. november 29., kedd

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Hogyan lehet feltérképezni egy teljesen külön univerzumot - a másikat?


Sokféle útja és módja van annak, hogy felderítsük a másik ember tulajdonságait.
Ebben a bejegyzésben számba veszem, mik a lehetőségeink.

Beszélgetéssel.
A beszélgetés az egyik legalapvetőbb információszerző módszer ilyenkor, amikor szerelmesek vagyunk. Általában spontán kerülnek elő dolgok, de lehetséges néha egy-egy irányított beszélgetés is, főleg, amikor krízishelyzet áll be.
Amit viszont nem árt figyelembe vennünk beszélgetés közben, az az, hogy a másik szubjektív dolgokat közöl. Azaz a saját szemszögéből láttat dolgokat. Ebben nincs semmi hiba. Legalább megismerkedünk a látásmódjával. Ám nem árt tudni: közlései magáról és másokról egyoldalúak. Bizony össze kell vetni más megismerési módszerekkel nyert információkkal, hogy igazságtartalmuk és hitelességük igazolást nyerjen.
Mire is gondolok itt.
Először is: messziről jött ember mondhat bármit. Nem árt, ha néha óvatosak is vagyunk. Nehogy úgy járjunk, hogy a másik közlései alapján építjük fel a kapcsolatot, és kiderül, valami nem állja meg a helyét. Nehogy utolsó pillanatban, vagy utána ébredjünk rá, hogy az, amit igaznak hittünk, hazugság. Nem biztos, hogy ez azért van, mert a másik szándékosan be akart csapni, hanem inkább azért, mert mi váltunk más jelekre vakokká azzal, hogy a közléseire fektettük a hangsúlyt. Teljes képet sokféle módon nyert információkkal könnyebb alkotni.
Másodszor: attól is függ a magáról elmondottak igaza, mennyire ismeri jól magát. Ha jó az önismerete, képes jól leírni önmagát nekünk is. Ám ne feledjük el, mindig lesz olyan, amit egy ember nem tud magáról, amire vak. Ezt csak máshogy tudjuk megismerni.

Kettesben töltött idővel.
A közösen eltöltött minőségi idő nagyon fontos alapköve egy kapcsolat fejlődésének. Ez viszi ugyanis előre. És azért írtam külön, mert bár lehet alkalom a beszélgetésre is közben, mégis nem azon van a hangsúly. Sőt. Néha érdemes kipróbálni a hallgatást is. Pl. egy jó séta során. Tudunk-e közösen hallgatni és úgy figyelni egymásra és a környezetünkre? Kínos-e nekünk a csend? Úgy érezzük, hogy feltétlenül ki kell töltenünk valami közléssel? Vagy beszédes a hallgatásunk is?
Persze egyáltalán nem jó, ha nem tudunk közösen hallgatni, azaz kínosnak érezzük a beállt csendet. Olyankor mindig lappang valami rejtett vagy elnyomott anomália a kapcsolatban, aminek jobb, ha felszínre kerül és krízist robbant ki. Még mindig jobb, ha emiatt szétmegyünk, és ismét egyedülállókká válunk, mert így lehetőségünk van megtalálni az Igazit. Megrekedni a középszerűségnél félelmeink miatt - ez időpocsékolás.

Hadd szúrjak ide be egy saját élményt. Egyszer - nem tudom milyen őrületnek köszönhetően - összejöttem ismét fiatal felnőttként tinédzserkorom legelső fiújával. Eltelt két hét lanyha kellemességgel. Éreztem, valami nem stimmel. Aztán felhívtam őt, és elmondtam, mire jöttem rá. Megmondtam neki, vannak baráti érzéseim, vannak vágyaim, de nem vagyok belé szerelmes. Ő azt mondta, ugyanígy érez. Megkérdeztem: akkor most mi legyen? És visszakérdezett: miért, ez nekem nem felel meg így? És akkor megszólalt bennem valami, amiért nagyon hálás vagyok, amit neki is elmondtam: nem, nem felel meg. Amíg vele kellemesen eltöltöm az időt, addig elmehetek amellett, akit Isten nekem szánt. És ezt a kockázatot nem akarom vállalni. És ezzel már szakítottam is. És mondhatom, azóta sem bántam meg a döntésemet.
Sokan azonban félnek az egyedülléttől, és nem merik megtenni ezt a lépést, mert szerintük a biztos középszerű, vagy rossz még mindig jobb, mint egy bizonytalan ígéret. Hiába ismerik fel esetleg azt, hogy elpocsékolják az idejüket olyasvalakire, aki visszatartja őket, mégsem mernek lépni. Isten adjon erőt és határozottságot minden ilyen megalkuvó léleknek, hogy kitörjön önnön építette börtönéből! Isten igenis vár tőlünk radikális döntéseket. És bízhatunk benne.

A közös programokra visszatérve, azért is szükség van rájuk, hogy feltérképezzük vele a másik ill. közös érdeklődési köreinket. Azaz, szervezzünk olyan programokat, amelyek erősítik a közös érdeklődési körben való kapcsolódást. Később ez a házasságban is jól fog jönni, erős kapoccsá válhat.
A másik pedig, igenis csináljunk olyan programot is, ami csak az egyik fél érdeklődési köréhez tartozik, a másikéhoz nem. Tanúságos lehet, és új oldalról ismerhetjük meg egymást, olyan tevékenységben, amit egyikünk szeret, a másikunk nem igazán.
Mondok hozzá egy példát. Lehet, hogy mindketten szeretitek a természetet járni, és könnyen összehoztok egy jó kis kirándulást. Ám míg egyikőtök a fociért van oda és meccsekre szokott kijárni, addig a másikotok táncolni szeret eljárni. Persze, nem állítom, milyen nagy móka lesz részt venni a focimeccsen úgy, hogy még a szabályokat sem ismered, vagy belépni egy táncos helyre úgy, hogy eleinte csak csetlesz-botlasz, de legalább a másik szeretetén keresztül mi is kissé megismerhetjük és megszerethetjük a dolgot. Megosztjuk a másikkal azt, ami számára fontos, és ez neki is sokat fog jelenteni. Úgy értékeli majd, hogy fontos ő a számunkra. Nem kizárt, hogy később ezeket is meg tudjuk majd osztani egymással. De ha nem, hát az sem tragédia. Legalább tudjuk, mire számíthatunk. Lehet, hogy házas korotokban a gyerekeitekkel jártok majd kirándulni, míg egyikőtök néhanapján kinéz a meccsre a barátaival, a másik meg zenés helyre ül be a barátnőivel trécselni. Mert a házasságban - de már előtte a stabil kapcsolatban is - majd a külön eltöltött töltődős programokra is nagy szükség lesz, nem csak a közös időre.

Közös(ségi) programokkal.
Ez az egyik legtanulságosabb megismerési módszer. Itt nem csak egyes emberként, hanem párként is megmérettettek.
A közösségi program itt jelenthet plébániai közösséget, imacsoportot, közös baráti kört - bármilyen olyan közösséget, ahova mindketten tartoztok. (Arról később esik szó, mi a helyzet csak az egyik fél baráti körével.)
Bármennyire furcsa, rengeteget számít, hogy ebben a baráti közösségben mennyire veszitek ki a részeteket a közösségi munkából, akárcsak úgy is, hogy a közösség többi tagjára figyeltek és nem egymásra. Nagyon érdekes jelenség, hogy sok fiatal pár (értsd: nem régóta vannak együtt) a közösségben is a szerelmüket szeretik demonstrálni és elvonulnak a közösségből (igazából ott vannak, de csak egymással foglalkoznak). Ez a közösség életében nagy zavart jelent, mert a többiek is szeretnének együtt lenni a párral, és nem eshet jól nekik a pár félrehúzódása, még ha először megértőek is.
Azok a párok, akik kezdeti demonstrációjukat rövid időn belül nem hagyják abba a közösségben, lassan a közösség peremére fognak kerülni, és aztán talán még ki is a közösségből. És most egy nagyon fura, de igaz kijelentés következik arról, hogy miért: állandó demonstrálásra való késztetésük igazából annak szól, hogy bizonytalan a kapcsolatuk. Azért szorítják egymás kezét olyan görcsösen, bizonygatva összetartozásukat, mert bizonytalanok a kapcsolat stabilitásában és ezzel akarják visszafelé ható módon megerősíteni. Azaz, ha kívülről erősnek mutatják magukat, belül is megerősödnek. Ám ez visszafelé hat. Tökéletesen "levágják" a többiek azt, hogy probléma van.
Azok a párok, akik kezdettől, vagy egy kicsit későbbtől fogva megtartják összetartozásuk jeleit (mint amilyen a kézfogás, csók, ölelés) többnyire maguknak, nem érzik úgy, hogy összetartozásukat lépten-nyomon hangoztatni kell, és feltett szándékuk a közösséggel foglalkozni, úgy is mint egyes ember és mint pár, azok hosszútávon sokkal többet nyernek. A közösség egyes emberekként és párként is megtartják őket. Hozzáállásuk szimpátiát vált ki, a többiek nem érzik magukat kirekesztve az ő külön világukból.
Ennek érzékeltetésére egy nagyon alapvető példát mondok egy nagyobb közösségbe, a társadalomba tartozó emberek köréből. Felszállunk a metróra, és leülünk. Velünk szemben pedig egy fiatal pár ül. Mit ül, egymásba fonódik, egymás felé fordul és hevesen csókolózik. Még ha rendkívül romantikusnak is találjuk, zavarral pillantunk másfelé, mert úgy érezzük, belecsöppentünk az ő intim közös világukba, akaratlanul. Ők most épp demonstrálnak - azt, hogy ők bizony összetartoznak. De közben úgy érezzük, milyen tolakodó dolog ez, mert ránk erőltetik azt az érzést, hogy ki vagyunk zárva, mégis nézőközönségnek kell lennünk az ő játékukhoz. De pl. mennyivel szívesebben vesszük észre azt, ha egy középkorú vagy idős pár stikában megfogja egymás kezét. Vagy csak lopva egymásra pillantanak, és látszik rajtuk, egy hullámhosszon vannak. Ők nem érzik fontosnak, hogy a világ tudja, mit éreznek egymás iránt, de mégis meglátszik rajtuk, mennyire egybe tartoznak.

Ami pedig a másik baráti körét illeti, nos, nagyon jó alkalom megismerni a másikat abban a  körben is. Érdemes persze kivárni, amíg a másik szeretne bemutatni nekik. De az is jel lehet, ha nem akar nekik bemutatni.
Mindenképpen számítsunk arra, hogy a barátai között el fogja engedni magát, és nehezen egyezteti majd össze, hogy velük a megszokott oldott légkörben legyen és veled is foglalkozzon. De ez is egy jó próba lehet, hogy mégis hogyan oldja meg élete két fontos területének összehangolását. Sokak számára nagy csalódás megismerni a másik baráti körét. Csalódást jelenthet az, ahogyan a másik viselkedik a körükben. Hiszen idáig ezt az oldalát nem biztos, hogy megmutatta nekünk. Vagy az jelent csalódást, ha szinte el is feledkezik rólunk. De gondoljunk bele, neki ez nagyon nehéz helyzet. Ne nehezítsük meg azzal, hogy azt várjuk tőle: olyan legyen, mint kettesben. Az a legjobb hozzáállás, ha mi is megpróbálunk a körre koncentrálni, őket megismerni, lehetőség szerint bekapcsolódni a beszélgetésbe. Ezzel mindannyiunk helyzetét megkönnyítjük. És közben pedig figyeljünk. Nem véletlen a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról.

A maradék három megismerési módot a következő részre hagyom. Szerintem ennyi egyszerre épp elég.
Legközelebb a családi körben való megismerésről lesz szó ill. néhány még a megismerkedési témával kapcsolatos dologról.


Folytatása:
XXI. Megismerkedni egy másik személyiséggel 3.

Előzménye:
XIX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.

Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.

Mielőtt belekezdenék a várva várt témába, hadd ajánljam figyelmetekbe Márti és Bence csodálatos együttjárásának történetét. Ők távkapcsolattal kezdtek, és lassan haladtak előre. Tanúságtételük lelkesítő és megható, egyszersmind jó példa is arra, hogy milyen a kapcsolatidő egy távkapcsolatnál és mi alakulhat másképp, ha hagy időt magának a pár. Igazából tematikailag előző témánkhoz és kommentjeihez kapcsolódik.

És most belevágunk:


Rózsaszín szemüvegen át nehéz megismerni...

Bármennyire furcsa kijelentés lesz, igaz: a szerelem, természeténél fogva nehezíti a szerelem tárgyának, a másiknak a megismerését. A szerelem ugyanis - mint írtam - két dolgot tesz: leszűkíti a tudatot egy emberre, a másikra, ill. projektál, azaz kivetít dolgokat a másikra. A projekció az, ami miatt feltételezünk előre a másikról olyat is, ami pedig nem igaz rá - később emiatt érezzük magunkat csalódottnak, mikor kiderült, mégsem rendelkezik a rávetített tulajdonsággal. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy az emberben tudatosan (átgondolja az ember, mit tart fontosnak az ellenkező nemben) és/vagy tudattalanul (a gyermekkorában látott szülői példa mentén) kialakul egy kép arról, milyen számunkra az ideális társ. Ha szerelemre gyulladunk valaki iránt, szerelmünk heve csak fokozódik, ha kiderül, hogy néhány ideális tulajdonság megvan a választottunkban. És aztán valamiféle árukapcsolásos módszerrel hozzárendeljük rögtön a többi ideált is. De ez nem a valóság. Ez csak a tudatunk játéka. Amit előbb utóbb mi is észre fogunk venni.
Minél előbb tudatosítjuk, hogy a szerelem projektáló hatása nem segíti, hanem inkább hátráltatja a másik megismerését, annál hamarabb tudunk teret adni annak, hogy tudatosan törekedjünk a másikról megfigyelni, megtudni, megélni dolgokat. Olyanokat, amelyek valóban ő, azaz őrá jellemzőek.
A másik dolog, ami nehezítheti a megismerést, az szintén a szerelem rovására írható. Mivel szerelmesek vagyunk, ezért szeretnénk a másiknak a legjobb oldalunkat mutatni. Ilyenkor a szerelem olyan dolgokra is rávesz bennünket, ami alapjáraton nehezen, vagy egyáltalán nem jöhetne szóba. Épp emiatt nehezünkre esik igazán önmagunkat adni, hiszen a másik (esetleg csak általunk képzelt) elvárásainak akarunk megfelelni, az ő elismerését akarjuk kivívni. De gondoljunk bele, hogy így a másik számára megismerhetetlenné tesszük magunkat, hiszen nem önmagunkat adjuk, hanem mássá válunk ilyenkor. Arról nem is beszélve mekkora csalódást jelent majd, amikor oszladozni kezd a rózsaszín köd, és kiderül, nem is szoktunk általában olyanok lenni, mint amilyennek mutattuk magunkat.
Ezért a legjobb és legegyenesebb út az, ha igyekszünk a szerelem viharos erejű vágyakozásában is önmagunkat hozni és adni a másiknak. Ő ránk kíváncsi, nem egy tökéletes valakire. Olyan nincs. Ha félrevezetjük, nem lesz szabadsága arra, hogy eldöntse, tetszik-e, amit lát, tapasztal, együtt tud-e élni vele.
Ami Tökéletes urat illeti, jó, ha őróla is ejtünk néhány szót. Nekem volt az életemben egy Tökéletes úr. És mondhatom, a Tökéletes urak, bármennyire tökéletesnek tűnnek, egy megvalósult álomnak, belőlük nagyon rossz az ébredés. Az én Tökéletes uram, a férjem előtti barátom volt. És a szakításunkkor a legmélyebb lelki sebet hagyta, amit csak lehetett. Később kellett rájönnöm arra, hogy igaza van annak, aki azt mondja, nem a tökéletest kell megtalálni, hanem a megfelelőt, vagy más néven Igazit. Az Igazi az a megfelelő személy, akit Isten rendelt el nekünk. Nem lesz valószínűleg tökéletes, és talán meg sem közelíti Tökéletes úr talmi fényét, de az biztos, sokkal értékesebb ő bárki másnál! Ő nem a ragyogásával fog kitűnni, hanem a szeretetével. :)

Az eddig elhangzottak alapján azt hihetnék néhányan, hogy nem tartom sokra a szerelmet. Vagy hogy ellenségnek tekintem.
Ez nem igaz. A szerelemre szükség van. Mert a szerelem a kapcsolat felhajtó ereje, egy rakéta, mely segít később pályára állnia a kapcsolatnak. Csodálatos lelki élmény, kár kihagyni. :) A szerelem azonban, úgy ahogy a rakéta teste, leválik előbb vagy utóbb. Felfokozottságánál fogva nem lehet hosszú életű. Teljesen akkor van vége, amikor megköttetik a házasság. Legalábbis a Spielhózni írója, Varga Péter szerint így áll a dolog. És azzal indokolja, ami mély igazság: a szerelem a vágyakozásról szól és az emberek nem képesek az után vágyódni, ami már az övék. Tapasztalatból mondom, ebben van egy nagy adag igazság. Az a fajta felfokozottság, amivel indul, pár év alatt redukálódik fokozatosan. És valóban megszűnni látszik a házasságban.
Ám szeretnék egy másik idézetet is hozni Simone Weiltől. "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." Nagyon fontos lenne, hogy az a fajta érdeklődés és másikra figyelés, ami a szerelem kezdetén megvolt, ne múljon el nyomtalanul. A másik és mi magunk is folyamatosan változunk. Így újabb és újabb megismerésre lehet szükség később, a házasságban is.
A szerelem nem mindig múlik el nyomtalanul. Néha lesznek bolondos, álmodozó, szerelmes napok, órák, pillanatok a házasságban is. De nem állandóan. A házasság nem a szerelem konzerválása. A szerelem nem tűnik el, de átalakul. Valami más lesz belőle: szeretet.
Ezért jó, ha mi vezetjük a szívünket, és tudatosan törekszünk megismerni szerelmünket újra és újra, a kapcsolat legelejétől a legvégéig.


Folytatása:
XX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Előzménye:
XVIII. Az együttjárás anatómiája 3.


Hálaadás - 8.nap (hétfő)

Hálát adok:
a találkozásokért.

Időnként az ember a váróban, a buszon, az utcán, a sorban, a munkahelyén vagy valahol találkozik egy kedves idegennel, akivel szóba elegyedik. Általában csodálatos beszélgetéssé növi ki magát ez a váratlan találkozás. Egy olyan élménnyé, ami bearanyozza a napot, talán az egész hetet is. Nem régen - bár időben jócskán eltolva - nekem két ilyen élményben is volt részem.
Ezekért az apró fénylő, vidám élményekért adok ma hálát.

2011. november 28., hétfő

Hálaadás - 7. nap (vasárnap)

Hálát adok:
a megértő férjekért.

Van, hogy az ember nem tudja hozni a maximumot. Vagy pátyolgatásra szorul, annyira elárvult vagy elkeseredett. Vagy egyszerűen annyira megfáradt, hogy szüksége van lelki töltekezésre. Ilyenkor csak Istenbe tud temetkezni az ember. Ő az, aki képes felüdíteni minket és új reményt adni. De ezen túl nagyon jól esik elmondani ezeket egy megértő férjnek, aki kész néha tehermentesíteni az embert, hogy levegőhöz jusson.
Hála az áldozatkész férjekért!

Hálaadás - 6. nap (szombat)

Ismét egy bejegyzés visszamenőleg. :D

Hálát adok:
a nagyszülőkért (igazából szülőkért).


És itt most nem csak arról van szó, hogy felneveltek minket, meg hogy (el)kényeztetik az unokáikat (egy kicsi kényeztetés azért mindenkinek jár, nem?). Hanem arról az áldozatos segítőkészségről, amikor a gyerekekre kellene vigyázni. Tudom én, hogy egyrészt öröm ez nekik. De azért ők nem a mi fiatal csontjainkkal rendelkeznek, nekik is megterhelő lehet.
Sok családban nem tudják megoldani nagyszülők (fizikai vagy lelki közelsége) híján, hogy a házaspárnak legyen ideje egymásra. Áldottnak érzem magam, hogy nálunk ez másképp van.
Szóval hálát adok azért, hogy a nagyszülők segítségének köszönhetően taníthatok, és hogy időnként jut egy-egy randi nekünk az Emberrel, szintén nekik hála!
A kép innen van.
Isten éltessen sokáig minden édesapát, édesanyát, nagymamát és nagypapát! Ja és ne feledjük el a segítőkész rokonokat (nagynénik, nagybácsik, unokatesók, keresztanyuk és keresztapuk, és talán még dédik is) és barátokat sem!

2011. november 26., szombat

Hálaadás - 5.nap (péntek)

Ma rendhagyó módon két dologért is hálát adok.

Hálát adok először is:
a Jane Austen regényekből készült filmfeldolgozásokért. :-)

A kép a Wikipediáról származik.
Bármilyen furcsa is legyen, ezek a filmek az én életemben roppant hasznosak. :-) Mivel nagyon kevésszer tudok könyvet venni a kezembe, nagyon jól jön vasalás közben néhány jó film. De Jane Austen kiemelt helyen szerepel azok között is.
Van olyan nap mindenki életében, amikor kutyarossz a kedve, emészthetetlen mások számára és borzasztó rosszul érzi magát - sokszor számára is megmagyarázhatatlan okból - a bőrében. Nekem tegnap volt épp ilyen napom, pont tegnap. De hát az ember nem lehet ennyire érdes egész nap! Én attól is rosszabbul érzem magam ilyenkor, amikor ezt a feszült lelkiállapotot önkéntelenül is másokon kezdem levezetni. Így az ördögi spirál nem szűnik meg. Csak fokozódik a rossz hangulat.
Na ilyenkor elő a legromantikusabb Jane Austen filmekkel!
Büszkeség és Balítélet (Jennifer Ehle és Colin Firth), Értelem és érzelem (mind a régi film Kate Winslettel és Emma Thompsonnal, mind az újabb minisorozat Lucy Boyntonnal és Hattie Morahannel jó), Tartózkodó érzelmek (Sally Hawkins és Rupert Penry-Jones), Emma (inkább Romola Garai, mint Gwyneth Paltrow, bár a Knightlyja mindkettőnek jó...) Mansfield park (Billie Piperrel vagy Frances O'Connorral, mint Fanny Price), A klastrom titka (Felicity Jones és JJ Field).  És láss csodát, egy-két óra múlva egy mosolygós, kedves emberrel van dolga mindenkinek, aki körülöttem megfordul... :-)
Azt hiszem, Jane Austen tudhatott valamit... És a filmesek is, akik igyekeztek őt minél hűbben tolmácsolni...

Hálát adok másodszor:
a mézeskalács illatáért.

Minden évben én látom el a családjainkat mézeskaláccsal. Egy régi, jól bevált receptet használok. Nagyon szeretem, amikor összegyúrom a tésztáját, és az egész konyhát betölti a mézeskalács fűszeres illata. Nekem ez amolyan karácsony-illat. Mint amilyen a fenyőfa illata... A recept szerint 2 napig (vagy tovább) pihentetni kell. Ilyenkor ha kinyitom a hűtő ajtaját, akkor is mézes illat száll a levegőben... Alig várom, hogy a kicsikkel kiszaggassuk, és megsüssük... :-)

Hálaadás - 4.nap (csütörtök)

Ez egy hiánypótló bejegyzés, mivel kihagytam egyet. (Írtam, nem mindig fog menni, hogy minden nap írjak egy bejegyzést...)

Szóval, most utólag - de nem utoljára - hálát adok:
a hit ajándékáért.


Egy dolgot rögtön leszögeznék: bár a hit valóban ajándék, Isten legnagyobb és legcsodálatosabb ajándéka - Önmagán kívül - mégis, nekünk kell az ajándékba kapott hitet megőrizni. Ez a mi felelősségünk. Őrizni, felszítani, ápolni. Ez már komoly feladat. De ha mindezt megtesszük, számíthatunk arra, hogy a hitünk ott lesz kapaszkodónak, amikor minden megrázkódik, életünk összeomlik, vagy épp még magasabbra emel - egészen az egekig -, mikor a völgyből kiérve hullámhegyre érkezünk.

Köszönöm a hitemet, mert megtart, megvéd, és minden helyzetben megadja egy magasabb szemszög látképét. A bajok során van mibe belekapaszkodnom, s az örömöm mindig teljesebb benne. A hit ajándéka csodálatos. Felnagyítja az apró örömöket, csodákat, lekicsinyíti a bajokat és megpróbáltatásokat. A várakozás alatt erősíti a kitartást, a lehetetlen helyzetekben pedig lehetőséget ad.
Köszönöm, Istenem azt, hogy ezt az ajándékot bárki megkaphatja!

2011. november 24., csütörtök

Hálaadás - 3. nap (szerda)

Hálát adok:
a többi anyukáért, akikkel egy klubba járok a Plébánián.


Néha olyan megnyugtató tudni azt, hogy más is küzd ugyanazokkal a problémákkal, amikkel én. Hogy néha olyan tanácsot tudnak adni, amivel ismét lelket öntenek beléd. Hogy amikor eszköztelenné válsz a gyermekeid nevelése során, ők a saját módszereikkel emlékeztetnek arra, mi vált be, mi maradt el, mit lehet még csinálni.
Köszönöm, Istenem, hogy léteznek anyatársak!

2011. november 23., szerda

Hálaadás - 2. nap (kedd)

Hálát adok:
a nehézségekért.


Persze ezt így leírni nagyon egyszerű, de amikor jönnek, az ember csöppet sem szokott hálás lenni, hanem inkább feldúlt vagy elkeseredett. Nekem is az utóbbi szokott ösztönös reakcióm lenni, amikor akadályokkal találkozom utam során. Ám a nehézségekre szükségünk van. Nem attól leszünk boldogabbak, ha nincsenek. Általuk ugyanis többek lehetünk.
Hadd magyarázzam ezt meg az elhunyt (de továbbra is élő) Skrabski Árpád és a még (köztünk) élő Kopp Mária szavaival, akik tudós házaspárként megírták A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatban c. remek tanulmány könyvüket:
A kép innen származik.
"...a személyiségfejlődés minden egyes szakasza krízishelyzettel kezdődik. A krízishelyzettel való megbirkózás új képességekkel ruházza fel a személyt. A kudarcok viszont személyiségtorzuláshoz is vezethetnek, amelyek gyógyítása speciális terápiát igényel. Aki elkerüli a fejlődést jelentő krízishelyzetet, könnyen válik patológiás fokban önérdekűvé, személyiségzavarban szenvedővé, alkalmatlanná intim kapcsolatokra, boldog párkapcsolatra és családi életre.
A szenvedés tehát a fejlődés feltétele. A fejlett személyiséget úgy is meghatározhatjuk, hogy majd minden jelenséggel szeretetteljes kapcsolatban áll, és majd minden életfeltétel között képes létezni integritását meg tudja őrizni." (44. old., A boldogságkeresés útjai c. fejezet - A szenvedés elkerülése vagy vállalása c. alfejezet.)
Nem sokkal ezek után a szavak után arról is írnak, hogy a házasságban is ugyanez érvényes. A házasság is a krízishelyzetek révén jut magasabb szintre. S ezzel csak egyet tudok érteni - mert tapasztaltam. A házasságban a közös döntések és következményeik nagyon sokat fejlesztenek a kapcsolaton. Egy közösen megélt nehézség erőt ad későbbiekben a párnak az újabb akadályokkal való megküzdéshez.
És aztán a keresztre feszített Krisztus képét tárja elénk a könyv. A kereszténységben központi helyet foglal el a szenvedés. És a szenvedés elfogadása. Megváltónk értünk vállalta a szenvedést. Mert szeret mindnyájunkat!
De tegnap megélt szenvedéseim közepette milyen bátorító volt azt olvasni ebben a könyvben, hogy Isten szeretete abban is megnyilvánul, hogy nem kímél meg minket a szenvedéstől, mert akarja, hogy többek és nagyobbak legyünk általa. Hogy az Egyház tanítása a szenvedésről, mely Krisztus tanítása az apostolok kora óta, nem más, mint Isten kinyilatkoztatásának - szeretet-üzenetének - része, mely teljesen egybecseng azzal, ahogyan megalkotott minket!
Az ember boldogságra született, de ehhez szüksége van arra is, hogy a szenvedést elfogadja. Paradox, de igaz.
És én ezért adok hálát ma. :D

2011. november 22., kedd

Hálaadás - 1. nap (hétfő)

Hálát adok:
a tanítványaimért.

Talán fura, hogy elsőként nem a családomat említem, de úgyis sokszor fel fognak bukkanni szerintem ezekben a bejegyzésekben. És mivel pont tegnap tartottam hittant, ezért valahogy annyira adja magát, hogy az én hűséges és fantasztikus gyerekeimért hálát adjak.
Nincsenek sokan. Sajnos pont abban a korosztályban tanítok, ahol a gyerekek kezdenek kikopni. Mert sok a különóra, mert kevés a kitartás, mert az értékrendjükben (de néha még a szüleikében) sem szerepel egyenlő vagy fontosabb helyen. Igyekszem megtartani a rám bízottakat. És nagy szívfájdalom, amikor nem sikerül.
Azonban mégis vannak hűségesek, akik kitartóan jönnek és vannak, akik briliánsan okosak vagy szerényen visszahúzódók, mégis kitartanak. Isten áldja meg őket. Ők az én reménységeim, őértük teszem a dolgom még akkor is, amikor úgy érzem, sok kudarc ér.
Tegnap pedig külön öröm ért: egyik tanítványom kishúgaival és édesanyjukkal, egy hitoktatótársammal kiegészülve készülhettünk első ízben a Mikulás ünnepségre, december 4-e délutánra. Egy rövid kis dramatizációt adunk elő egyik Szent Miklós legendából. :)
Remélem, nagy örömet szerezhetünk vele a gyerekeknek.
Pont ezt a gabona szállító hajós legendát fogjuk előadni. :D

Hálaadás - Karácsonyig

Íme Nikki, akiről nagyon sok fotó készül
ilyen föld fölött lebegő állapotban... :D
A kép innen származik.
WhiMSy love egy kedves anyuka blogger játszótere, egy hóbortos, kézműves csudabogár, és hűséges családszerető-függő ember blogja. Nagy öröm olvasni rövidke blogbejegyzéseit. Mindig jobb kedvre derítenek. Mivel Nikki (a WhiMSy love blog írónője) amerikai, ezért jellemző rá nemzete könnyedsége. Most, hogy a Hálaadás ünnepe közeleg, minden nap ír egy bejegyzést arról, miért ad hálát az életében. Érdemes megfigyelni, mi mindent képes jó szívvel és örömmel említeni... :D

Be kell valljam, már hosszú ideje inspirálnak hálás bejegyzései. És úgy érzem, nekem is írnom kell arról, miért adok hálát az életemben.
Egyrészt azért, mert közeleg az Advent, vagyis az Úr eljövetele, s a legnagyobb Ajándékot - hogy Isten önmagát ajándékozta nekünk abban a betlehemi kis csecsemőben - hálás és megtisztult szívvel szeretném fogadni majd Szenteste éjjelén. A másik, az, hogy hajlamosak vagyunk életünk apró, vagy épp nagyobb csodáit nem észre venni, mert az orrunk előtt vannak. Márpedig ha kinyitjuk a szemünket, megláthatjuk, hogy Isten mennyi-mennyi csodálatos emberrel, dologgal vesz körbe bennünket, hogy imáinkból és környezetünkből is érezhessük az Ő sugárzó jelenlétét, ölelő Atyai karját.
Miért épp most kezdem? Miért nem várok vele vasárnapig (mert akkor lesz Advent I. vasárnapja) vagy mondjuk decemberig (mint az adventi csokinaptárak)? Mert már túlcsordul bennem a "hála-adhatnék". És nem szeretném ezt a jó indíttatást elnyomni. Inkább írok többet, egy pár bejegyzéssel...

Innentől kezdve tehát rajta leszek, hogy minden nap írjak egy rövid bejegyzést (azért nem teszek konkrét ígéretet, mert azért nem biztos, hogy családanyaként meg tudom tartani, hisz első a család), ha kell visszamenőlegesen is fogok írni. A lényeg, hogy minden napra jusson egy hálaadás, amely illatos tömjénfüstként száll fel az égbe. Ma kezdem.

2011. november 12., szombat

Az együttjárás anatómiája 3.

Az együttjárás célja és lényege


Az együttjárás célja a házasság. Az is kell, hogy legyen. Onnantól, hogy két ember kimondta - vagy nem mondta ki, de érezteti - hogy együtt van, onnantól csak úgy fair, ha azt is kimondják: komolyak a szándékaim. Kapcsolatba csak komolyan lehet belépni. Máshogy nem működik. Ám ez nem jelenti azt, hogy már összejövetelkor kilátásba kell helyezni a lánykérést. A lényeg az, hogy tudatosítjuk magunkban és tudatjuk a másikkal is alkalmas időben, hogy szándékaink szerint lehet ennek az együttjárásnak a vége házasság. Vagyis a komoly szándék azt jelenti: a kapcsolat nyitott arra, hogy később örökre elköteleződjek a másik mellett.

Ha valaki így megy bele egy kapcsolatba, az törekedni fog arra, hogy jól megismerje a másikat, hogy jó döntést hozhasson később, amikor már élesben kell megfontolnia döntését Isten és ember előtt a jegyesség ideje alatt.
Mert az együttjárás lényege tulajdonképpen ez, vagyis az, hogy megismerjük érdemileg a másikat, hogy felelősen dönthessünk egy életre - mellette.
Már csak emiatt is fontos a kapcsolat lelki oldalára koncentrálni, és a testi oldalát pedig visszafogni, mivel a testiség a bizalom és kötődés érzetének túl hamari kiépítésével elnyomja a másik személyiségének megismerése utáni vágyainkat. A Biztos Út Blog nagyon jó bejegyzésekkel szolgál erre a témára, így én ezt nem fejteném ki ennél bővebben. Visszautalnék továbbá ennek a dolognak a hit felőli megközelítésére is. Isten nem véletlenül kéri tőlünk tisztaságunk megőrzését a házasságig. Ez lehetőséget ad ugyanis arra, hogy szabadon dönthessünk később, minden befolyásoló tényezőtől mentesen. Csak így lehet érett és felelős döntést hozni. És még egy: mennyire fontos, hogy párunkat azzal is megerősítsük, hogy tudhatja, felelős döntéssel vállaltuk őt egy életre, jóban-rosszban. Micsoda bizalmi alap ez egy házassághoz...

Az együttjárás a személyes találkozásokkal fejlődik, mozdul előre igazán. Persze a levelezés (akár manuális, akár virtuális), telefonbeszélgetés is számít valamicskét, de annyit egyáltalán nem, mint amikor ketten együtt töltik el minőségileg az idejüket. Itt fontos a minőségi idő említése. Az a találka, amely semmit nem nyújt minőségileg, halott idő inkább, mintsem a kapcsolat erősítője. Persze nem lehet minden randi csúcs, és néha kifogy belőlünk is a szusz. A lényeg mégis a tartalom. A tartalom, amivel megtöltjük együttléteinket.
Egyáltalán nem mindegy, hogy mikor milyen sűrűségű a találkozások száma.
Addig, amíg csak az elején tartunk a kapcsolatnak, nem tesz jót, ha sokszor - vagyis hetente többször - vagyunk együtt. Olyan, mintha pörgetnénk, sürgetnénk előre a kapcsolatot, hogyha mégis sűrűn, vagy minden nap találkozunk. Meg van az eshetősége ugyanis annak, hogy a gyors tempó gyorsan véget is vet kapcsolatunknak. Mert nincs ideje a kapcsolatnak külön-külön érnie a személyekben. Illetve okot adhat arra, hogy hamarabb kiterüljenek kártyák, amik később, egy bizalmasabb légkörben alkalmasabbak lennének, így viszont megpróbálják a kapcsolatot. Végül: persze úgy érezzük a kapcsolat elején a szerelem rózsaszín ködében, hogy folyton vele lennénk, de igazából szükségünk van a távolságra is. Ahhoz, hogy ne unjunk hamar egymásra.
Tehát bőven elég a kapcsolat elején a kétheti, heti találkozó. Később, amikor a kapcsolat már mélyült, lehet sűríteni heti kettőre, és a jegyesség előtt valamivel, vagy közvetlenül, vagy utána lehet még sűríteni. Fontos próba időszakok lehetnek a szünetek, amikor a pár nem tud találkozni hosszabb ideig. És természetesen azok is, amikor több napot egymás után is együtt töltenek (bár nem biztos, hogy csak édes kettesben).
Ilyen formán fontos a fokozatosság. Mindennek hagyjunk időt.
A testiség szempontjából azonban egy keresztény együttjárás alatt nincs szó igazi fokozatosságról, hiszen eléggé alacsony szinten meg kell állni, hogy elkerüljük a kísértést és egymás megkísértését is. Az együttjárás alatt ugyanis felelősek vagyunk egymás tisztaságának őrzéséért. Mert komolyak a szándékaink.

A következő téma most már ennek tükrében tényleg arról fog szólni, hogyan tudjuk az együttjárás alatt minél jobban megismerni a másikat.


Folytatása:
XIX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.

Előzménye:
XVII. Az együttjárás anatómiája 2.