Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.
Mielőtt belekezdenék a várva várt témába, hadd ajánljam figyelmetekbe Márti és Bence csodálatos együttjárásának történetét. Ők távkapcsolattal kezdtek, és lassan haladtak előre. Tanúságtételük lelkesítő és megható, egyszersmind jó példa is arra, hogy milyen a kapcsolatidő egy távkapcsolatnál és mi alakulhat másképp, ha hagy időt magának a pár. Igazából tematikailag előző témánkhoz és kommentjeihez kapcsolódik.
És most belevágunk:
Rózsaszín szemüvegen át nehéz megismerni...
Bármennyire furcsa kijelentés lesz, igaz: a szerelem, természeténél fogva nehezíti a szerelem tárgyának, a másiknak a megismerését. A szerelem ugyanis - mint írtam - két dolgot tesz: leszűkíti a tudatot egy emberre, a másikra, ill. projektál, azaz kivetít dolgokat a másikra. A projekció az, ami miatt feltételezünk előre a másikról olyat is, ami pedig nem igaz rá - később emiatt érezzük magunkat csalódottnak, mikor kiderült, mégsem rendelkezik a rávetített tulajdonsággal. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy az emberben tudatosan (átgondolja az ember, mit tart fontosnak az ellenkező nemben) és/vagy tudattalanul (a gyermekkorában látott szülői példa mentén) kialakul egy kép arról, milyen számunkra az ideális társ. Ha szerelemre gyulladunk valaki iránt, szerelmünk heve csak fokozódik, ha kiderül, hogy néhány ideális tulajdonság megvan a választottunkban. És aztán valamiféle árukapcsolásos módszerrel hozzárendeljük rögtön a többi ideált is. De ez nem a valóság. Ez csak a tudatunk játéka. Amit előbb utóbb mi is észre fogunk venni.
Minél előbb tudatosítjuk, hogy a szerelem projektáló hatása nem segíti, hanem inkább hátráltatja a másik megismerését, annál hamarabb tudunk teret adni annak, hogy tudatosan törekedjünk a másikról megfigyelni, megtudni, megélni dolgokat. Olyanokat, amelyek valóban ő, azaz őrá jellemzőek.
A másik dolog, ami nehezítheti a megismerést, az szintén a szerelem rovására írható. Mivel szerelmesek vagyunk, ezért szeretnénk a másiknak a legjobb oldalunkat mutatni. Ilyenkor a szerelem olyan dolgokra is rávesz bennünket, ami alapjáraton nehezen, vagy egyáltalán nem jöhetne szóba. Épp emiatt nehezünkre esik igazán önmagunkat adni, hiszen a másik (esetleg csak általunk képzelt) elvárásainak akarunk megfelelni, az ő elismerését akarjuk kivívni. De gondoljunk bele, hogy így a másik számára megismerhetetlenné tesszük magunkat, hiszen nem önmagunkat adjuk, hanem mássá válunk ilyenkor. Arról nem is beszélve mekkora csalódást jelent majd, amikor oszladozni kezd a rózsaszín köd, és kiderül, nem is szoktunk általában olyanok lenni, mint amilyennek mutattuk magunkat.
Ezért a legjobb és legegyenesebb út az, ha igyekszünk a szerelem viharos erejű vágyakozásában is önmagunkat hozni és adni a másiknak. Ő ránk kíváncsi, nem egy tökéletes valakire. Olyan nincs. Ha félrevezetjük, nem lesz szabadsága arra, hogy eldöntse, tetszik-e, amit lát, tapasztal, együtt tud-e élni vele.
Ami Tökéletes urat illeti, jó, ha őróla is ejtünk néhány szót. Nekem volt az életemben egy Tökéletes úr. És mondhatom, a Tökéletes urak, bármennyire tökéletesnek tűnnek, egy megvalósult álomnak, belőlük nagyon rossz az ébredés. Az én Tökéletes uram, a férjem előtti barátom volt. És a szakításunkkor a legmélyebb lelki sebet hagyta, amit csak lehetett. Később kellett rájönnöm arra, hogy igaza van annak, aki azt mondja, nem a tökéletest kell megtalálni, hanem a megfelelőt, vagy más néven Igazit. Az Igazi az a megfelelő személy, akit Isten rendelt el nekünk. Nem lesz valószínűleg tökéletes, és talán meg sem közelíti Tökéletes úr talmi fényét, de az biztos, sokkal értékesebb ő bárki másnál! Ő nem a ragyogásával fog kitűnni, hanem a szeretetével. :)
Az eddig elhangzottak alapján azt hihetnék néhányan, hogy nem tartom sokra a szerelmet. Vagy hogy ellenségnek tekintem.
Ez nem igaz. A szerelemre szükség van. Mert a szerelem a kapcsolat felhajtó ereje, egy rakéta, mely segít később pályára állnia a kapcsolatnak. Csodálatos lelki élmény, kár kihagyni. :) A szerelem azonban, úgy ahogy a rakéta teste, leválik előbb vagy utóbb. Felfokozottságánál fogva nem lehet hosszú életű. Teljesen akkor van vége, amikor megköttetik a házasság. Legalábbis a Spielhózni írója, Varga Péter szerint így áll a dolog. És azzal indokolja, ami mély igazság: a szerelem a vágyakozásról szól és az emberek nem képesek az után vágyódni, ami már az övék. Tapasztalatból mondom, ebben van egy nagy adag igazság. Az a fajta felfokozottság, amivel indul, pár év alatt redukálódik fokozatosan. És valóban megszűnni látszik a házasságban.
Ám szeretnék egy másik idézetet is hozni Simone Weiltől. "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." Nagyon fontos lenne, hogy az a fajta érdeklődés és másikra figyelés, ami a szerelem kezdetén megvolt, ne múljon el nyomtalanul. A másik és mi magunk is folyamatosan változunk. Így újabb és újabb megismerésre lehet szükség később, a házasságban is.
A szerelem nem mindig múlik el nyomtalanul. Néha lesznek bolondos, álmodozó, szerelmes napok, órák, pillanatok a házasságban is. De nem állandóan. A házasság nem a szerelem konzerválása. A szerelem nem tűnik el, de átalakul. Valami más lesz belőle: szeretet.
Ezért jó, ha mi vezetjük a szívünket, és tudatosan törekszünk megismerni szerelmünket újra és újra, a kapcsolat legelejétől a legvégéig.
Folytatása:
XX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.
Előzménye:
XVIII. Az együttjárás anatómiája 3.
És most belevágunk:
Rózsaszín szemüvegen át nehéz megismerni...
Bármennyire furcsa kijelentés lesz, igaz: a szerelem, természeténél fogva nehezíti a szerelem tárgyának, a másiknak a megismerését. A szerelem ugyanis - mint írtam - két dolgot tesz: leszűkíti a tudatot egy emberre, a másikra, ill. projektál, azaz kivetít dolgokat a másikra. A projekció az, ami miatt feltételezünk előre a másikról olyat is, ami pedig nem igaz rá - később emiatt érezzük magunkat csalódottnak, mikor kiderült, mégsem rendelkezik a rávetített tulajdonsággal. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy az emberben tudatosan (átgondolja az ember, mit tart fontosnak az ellenkező nemben) és/vagy tudattalanul (a gyermekkorában látott szülői példa mentén) kialakul egy kép arról, milyen számunkra az ideális társ. Ha szerelemre gyulladunk valaki iránt, szerelmünk heve csak fokozódik, ha kiderül, hogy néhány ideális tulajdonság megvan a választottunkban. És aztán valamiféle árukapcsolásos módszerrel hozzárendeljük rögtön a többi ideált is. De ez nem a valóság. Ez csak a tudatunk játéka. Amit előbb utóbb mi is észre fogunk venni.Minél előbb tudatosítjuk, hogy a szerelem projektáló hatása nem segíti, hanem inkább hátráltatja a másik megismerését, annál hamarabb tudunk teret adni annak, hogy tudatosan törekedjünk a másikról megfigyelni, megtudni, megélni dolgokat. Olyanokat, amelyek valóban ő, azaz őrá jellemzőek.
A másik dolog, ami nehezítheti a megismerést, az szintén a szerelem rovására írható. Mivel szerelmesek vagyunk, ezért szeretnénk a másiknak a legjobb oldalunkat mutatni. Ilyenkor a szerelem olyan dolgokra is rávesz bennünket, ami alapjáraton nehezen, vagy egyáltalán nem jöhetne szóba. Épp emiatt nehezünkre esik igazán önmagunkat adni, hiszen a másik (esetleg csak általunk képzelt) elvárásainak akarunk megfelelni, az ő elismerését akarjuk kivívni. De gondoljunk bele, hogy így a másik számára megismerhetetlenné tesszük magunkat, hiszen nem önmagunkat adjuk, hanem mássá válunk ilyenkor. Arról nem is beszélve mekkora csalódást jelent majd, amikor oszladozni kezd a rózsaszín köd, és kiderül, nem is szoktunk általában olyanok lenni, mint amilyennek mutattuk magunkat.
Ezért a legjobb és legegyenesebb út az, ha igyekszünk a szerelem viharos erejű vágyakozásában is önmagunkat hozni és adni a másiknak. Ő ránk kíváncsi, nem egy tökéletes valakire. Olyan nincs. Ha félrevezetjük, nem lesz szabadsága arra, hogy eldöntse, tetszik-e, amit lát, tapasztal, együtt tud-e élni vele.
Ami Tökéletes urat illeti, jó, ha őróla is ejtünk néhány szót. Nekem volt az életemben egy Tökéletes úr. És mondhatom, a Tökéletes urak, bármennyire tökéletesnek tűnnek, egy megvalósult álomnak, belőlük nagyon rossz az ébredés. Az én Tökéletes uram, a férjem előtti barátom volt. És a szakításunkkor a legmélyebb lelki sebet hagyta, amit csak lehetett. Később kellett rájönnöm arra, hogy igaza van annak, aki azt mondja, nem a tökéletest kell megtalálni, hanem a megfelelőt, vagy más néven Igazit. Az Igazi az a megfelelő személy, akit Isten rendelt el nekünk. Nem lesz valószínűleg tökéletes, és talán meg sem közelíti Tökéletes úr talmi fényét, de az biztos, sokkal értékesebb ő bárki másnál! Ő nem a ragyogásával fog kitűnni, hanem a szeretetével. :)
Az eddig elhangzottak alapján azt hihetnék néhányan, hogy nem tartom sokra a szerelmet. Vagy hogy ellenségnek tekintem.
Ez nem igaz. A szerelemre szükség van. Mert a szerelem a kapcsolat felhajtó ereje, egy rakéta, mely segít később pályára állnia a kapcsolatnak. Csodálatos lelki élmény, kár kihagyni. :) A szerelem azonban, úgy ahogy a rakéta teste, leválik előbb vagy utóbb. Felfokozottságánál fogva nem lehet hosszú életű. Teljesen akkor van vége, amikor megköttetik a házasság. Legalábbis a Spielhózni írója, Varga Péter szerint így áll a dolog. És azzal indokolja, ami mély igazság: a szerelem a vágyakozásról szól és az emberek nem képesek az után vágyódni, ami már az övék. Tapasztalatból mondom, ebben van egy nagy adag igazság. Az a fajta felfokozottság, amivel indul, pár év alatt redukálódik fokozatosan. És valóban megszűnni látszik a házasságban.
Ám szeretnék egy másik idézetet is hozni Simone Weiltől. "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." Nagyon fontos lenne, hogy az a fajta érdeklődés és másikra figyelés, ami a szerelem kezdetén megvolt, ne múljon el nyomtalanul. A másik és mi magunk is folyamatosan változunk. Így újabb és újabb megismerésre lehet szükség később, a házasságban is.
A szerelem nem mindig múlik el nyomtalanul. Néha lesznek bolondos, álmodozó, szerelmes napok, órák, pillanatok a házasságban is. De nem állandóan. A házasság nem a szerelem konzerválása. A szerelem nem tűnik el, de átalakul. Valami más lesz belőle: szeretet.
Ezért jó, ha mi vezetjük a szívünket, és tudatosan törekszünk megismerni szerelmünket újra és újra, a kapcsolat legelejétől a legvégéig.
Folytatása:
XX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.
Előzménye:
XVIII. Az együttjárás anatómiája 3.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése