Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.
Hogyan lehet feltérképezni egy teljesen külön univerzumot - a másikat?
Sokféle útja és módja van annak, hogy felderítsük a másik ember tulajdonságait.
Ebben a bejegyzésben számba veszem, mik a lehetőségeink.
Beszélgetéssel.
A beszélgetés az egyik legalapvetőbb információszerző módszer ilyenkor, amikor szerelmesek vagyunk. Általában spontán kerülnek elő dolgok, de lehetséges néha egy-egy irányított beszélgetés is, főleg, amikor krízishelyzet áll be.
Amit viszont nem árt figyelembe vennünk beszélgetés közben, az az, hogy a másik szubjektív dolgokat közöl. Azaz a saját szemszögéből láttat dolgokat. Ebben nincs semmi hiba. Legalább megismerkedünk a látásmódjával. Ám nem árt tudni: közlései magáról és másokról egyoldalúak. Bizony össze kell vetni más megismerési módszerekkel nyert információkkal, hogy igazságtartalmuk és hitelességük igazolást nyerjen.
Mire is gondolok itt.
Először is: messziről jött ember mondhat bármit. Nem árt, ha néha óvatosak is vagyunk. Nehogy úgy járjunk, hogy a másik közlései alapján építjük fel a kapcsolatot, és kiderül, valami nem állja meg a helyét. Nehogy utolsó pillanatban, vagy utána ébredjünk rá, hogy az, amit igaznak hittünk, hazugság. Nem biztos, hogy ez azért van, mert a másik szándékosan be akart csapni, hanem inkább azért, mert mi váltunk más jelekre vakokká azzal, hogy a közléseire fektettük a hangsúlyt. Teljes képet sokféle módon nyert információkkal könnyebb alkotni.
Másodszor: attól is függ a magáról elmondottak igaza, mennyire ismeri jól magát. Ha jó az önismerete, képes jól leírni önmagát nekünk is. Ám ne feledjük el, mindig lesz olyan, amit egy ember nem tud magáról, amire vak. Ezt csak máshogy tudjuk megismerni.
Kettesben töltött idővel.
A közösen eltöltött minőségi idő nagyon fontos alapköve egy kapcsolat fejlődésének. Ez viszi ugyanis előre. És azért írtam külön, mert bár lehet alkalom a beszélgetésre is közben, mégis nem azon van a hangsúly. Sőt. Néha érdemes kipróbálni a hallgatást is. Pl. egy jó séta során. Tudunk-e közösen hallgatni és úgy figyelni egymásra és a környezetünkre? Kínos-e nekünk a csend? Úgy érezzük, hogy feltétlenül ki kell töltenünk valami közléssel? Vagy beszédes a hallgatásunk is?
Persze egyáltalán nem jó, ha nem tudunk közösen hallgatni, azaz kínosnak érezzük a beállt csendet. Olyankor mindig lappang valami rejtett vagy elnyomott anomália a kapcsolatban, aminek jobb, ha felszínre kerül és krízist robbant ki. Még mindig jobb, ha emiatt szétmegyünk, és ismét egyedülállókká válunk, mert így lehetőségünk van megtalálni az Igazit. Megrekedni a középszerűségnél félelmeink miatt - ez időpocsékolás.
Hadd szúrjak ide be egy saját élményt. Egyszer - nem tudom milyen őrületnek köszönhetően - összejöttem ismét fiatal felnőttként tinédzserkorom legelső fiújával. Eltelt két hét lanyha kellemességgel. Éreztem, valami nem stimmel. Aztán felhívtam őt, és elmondtam, mire jöttem rá. Megmondtam neki, vannak baráti érzéseim, vannak vágyaim, de nem vagyok belé szerelmes. Ő azt mondta, ugyanígy érez. Megkérdeztem: akkor most mi legyen? És visszakérdezett: miért, ez nekem nem felel meg így? És akkor megszólalt bennem valami, amiért nagyon hálás vagyok, amit neki is elmondtam: nem, nem felel meg. Amíg vele kellemesen eltöltöm az időt, addig elmehetek amellett, akit Isten nekem szánt. És ezt a kockázatot nem akarom vállalni. És ezzel már szakítottam is. És mondhatom, azóta sem bántam meg a döntésemet.
Sokan azonban félnek az egyedülléttől, és nem merik megtenni ezt a lépést, mert szerintük a biztos középszerű, vagy rossz még mindig jobb, mint egy bizonytalan ígéret. Hiába ismerik fel esetleg azt, hogy elpocsékolják az idejüket olyasvalakire, aki visszatartja őket, mégsem mernek lépni. Isten adjon erőt és határozottságot minden ilyen megalkuvó léleknek, hogy kitörjön önnön építette börtönéből! Isten igenis vár tőlünk radikális döntéseket. És bízhatunk benne.
A közös programokra visszatérve, azért is szükség van rájuk, hogy feltérképezzük vele a másik ill. közös érdeklődési köreinket. Azaz, szervezzünk olyan programokat, amelyek erősítik a közös érdeklődési körben való kapcsolódást. Később ez a házasságban is jól fog jönni, erős kapoccsá válhat.
A másik pedig, igenis csináljunk olyan programot is, ami csak az egyik fél érdeklődési köréhez tartozik, a másikéhoz nem. Tanúságos lehet, és új oldalról ismerhetjük meg egymást, olyan tevékenységben, amit egyikünk szeret, a másikunk nem igazán.
Mondok hozzá egy példát. Lehet, hogy mindketten szeretitek a természetet járni, és könnyen összehoztok egy jó kis kirándulást. Ám míg egyikőtök a fociért van oda és meccsekre szokott kijárni, addig a másikotok táncolni szeret eljárni. Persze, nem állítom, milyen nagy móka lesz részt venni a focimeccsen úgy, hogy még a szabályokat sem ismered, vagy belépni egy táncos helyre úgy, hogy eleinte csak csetlesz-botlasz, de legalább a másik szeretetén keresztül mi is kissé megismerhetjük és megszerethetjük a dolgot. Megosztjuk a másikkal azt, ami számára fontos, és ez neki is sokat fog jelenteni. Úgy értékeli majd, hogy fontos ő a számunkra. Nem kizárt, hogy később ezeket is meg tudjuk majd osztani egymással. De ha nem, hát az sem tragédia. Legalább tudjuk, mire számíthatunk. Lehet, hogy házas korotokban a gyerekeitekkel jártok majd kirándulni, míg egyikőtök néhanapján kinéz a meccsre a barátaival, a másik meg zenés helyre ül be a barátnőivel trécselni. Mert a házasságban - de már előtte a stabil kapcsolatban is - majd a külön eltöltött töltődős programokra is nagy szükség lesz, nem csak a közös időre.
Közös(ségi) programokkal.
Ez az egyik legtanulságosabb megismerési módszer. Itt nem csak egyes emberként, hanem párként is megmérettettek.
A közösségi program itt jelenthet plébániai közösséget, imacsoportot, közös baráti kört - bármilyen olyan közösséget, ahova mindketten tartoztok. (Arról később esik szó, mi a helyzet csak az egyik fél baráti körével.)
Bármennyire furcsa, rengeteget számít, hogy ebben a baráti közösségben mennyire veszitek ki a részeteket a közösségi munkából, akárcsak úgy is, hogy a közösség többi tagjára figyeltek és nem egymásra. Nagyon érdekes jelenség, hogy sok fiatal pár (értsd: nem régóta vannak együtt) a közösségben is a szerelmüket szeretik demonstrálni és elvonulnak a közösségből (igazából ott vannak, de csak egymással foglalkoznak). Ez a közösség életében nagy zavart jelent, mert a többiek is szeretnének együtt lenni a párral, és nem eshet jól nekik a pár félrehúzódása, még ha először megértőek is.
Azok a párok, akik kezdeti demonstrációjukat rövid időn belül nem hagyják abba a közösségben, lassan a közösség peremére fognak kerülni, és aztán talán még ki is a közösségből. És most egy nagyon fura, de igaz kijelentés következik arról, hogy miért: állandó demonstrálásra való késztetésük igazából annak szól, hogy bizonytalan a kapcsolatuk. Azért szorítják egymás kezét olyan görcsösen, bizonygatva összetartozásukat, mert bizonytalanok a kapcsolat stabilitásában és ezzel akarják visszafelé ható módon megerősíteni. Azaz, ha kívülről erősnek mutatják magukat, belül is megerősödnek. Ám ez visszafelé hat. Tökéletesen "levágják" a többiek azt, hogy probléma van.
Azok a párok, akik kezdettől, vagy egy kicsit későbbtől fogva megtartják összetartozásuk jeleit (mint amilyen a kézfogás, csók, ölelés) többnyire maguknak, nem érzik úgy, hogy összetartozásukat lépten-nyomon hangoztatni kell, és feltett szándékuk a közösséggel foglalkozni, úgy is mint egyes ember és mint pár, azok hosszútávon sokkal többet nyernek. A közösség egyes emberekként és párként is megtartják őket. Hozzáállásuk szimpátiát vált ki, a többiek nem érzik magukat kirekesztve az ő külön világukból.
Ennek érzékeltetésére egy nagyon alapvető példát mondok egy nagyobb közösségbe, a társadalomba tartozó emberek köréből. Felszállunk a metróra, és leülünk. Velünk szemben pedig egy fiatal pár ül. Mit ül, egymásba fonódik, egymás felé fordul és hevesen csókolózik. Még ha rendkívül romantikusnak is találjuk, zavarral pillantunk másfelé, mert úgy érezzük, belecsöppentünk az ő intim közös világukba, akaratlanul. Ők most épp demonstrálnak - azt, hogy ők bizony összetartoznak. De közben úgy érezzük, milyen tolakodó dolog ez, mert ránk erőltetik azt az érzést, hogy ki vagyunk zárva, mégis nézőközönségnek kell lennünk az ő játékukhoz. De pl. mennyivel szívesebben vesszük észre azt, ha egy középkorú vagy idős pár stikában megfogja egymás kezét. Vagy csak lopva egymásra pillantanak, és látszik rajtuk, egy hullámhosszon vannak. Ők nem érzik fontosnak, hogy a világ tudja, mit éreznek egymás iránt, de mégis meglátszik rajtuk, mennyire egybe tartoznak.
Ami pedig a másik baráti körét illeti, nos, nagyon jó alkalom megismerni a másikat abban a körben is. Érdemes persze kivárni, amíg a másik szeretne bemutatni nekik. De az is jel lehet, ha nem akar nekik bemutatni.
Mindenképpen számítsunk arra, hogy a barátai között el fogja engedni magát, és nehezen egyezteti majd össze, hogy velük a megszokott oldott légkörben legyen és veled is foglalkozzon. De ez is egy jó próba lehet, hogy mégis hogyan oldja meg élete két fontos területének összehangolását. Sokak számára nagy csalódás megismerni a másik baráti körét. Csalódást jelenthet az, ahogyan a másik viselkedik a körükben. Hiszen idáig ezt az oldalát nem biztos, hogy megmutatta nekünk. Vagy az jelent csalódást, ha szinte el is feledkezik rólunk. De gondoljunk bele, neki ez nagyon nehéz helyzet. Ne nehezítsük meg azzal, hogy azt várjuk tőle: olyan legyen, mint kettesben. Az a legjobb hozzáállás, ha mi is megpróbálunk a körre koncentrálni, őket megismerni, lehetőség szerint bekapcsolódni a beszélgetésbe. Ezzel mindannyiunk helyzetét megkönnyítjük. És közben pedig figyeljünk. Nem véletlen a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról.
A maradék három megismerési módot a következő részre hagyom. Szerintem ennyi egyszerre épp elég.
Legközelebb a családi körben való megismerésről lesz szó ill. néhány még a megismerkedési témával kapcsolatos dologról.
Folytatása:
XXI. Megismerkedni egy másik személyiséggel 3.
Előzménye:
XIX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.
Sokféle útja és módja van annak, hogy felderítsük a másik ember tulajdonságait.
Ebben a bejegyzésben számba veszem, mik a lehetőségeink.
Beszélgetéssel.
A beszélgetés az egyik legalapvetőbb információszerző módszer ilyenkor, amikor szerelmesek vagyunk. Általában spontán kerülnek elő dolgok, de lehetséges néha egy-egy irányított beszélgetés is, főleg, amikor krízishelyzet áll be.
Amit viszont nem árt figyelembe vennünk beszélgetés közben, az az, hogy a másik szubjektív dolgokat közöl. Azaz a saját szemszögéből láttat dolgokat. Ebben nincs semmi hiba. Legalább megismerkedünk a látásmódjával. Ám nem árt tudni: közlései magáról és másokról egyoldalúak. Bizony össze kell vetni más megismerési módszerekkel nyert információkkal, hogy igazságtartalmuk és hitelességük igazolást nyerjen.
Mire is gondolok itt.
Először is: messziről jött ember mondhat bármit. Nem árt, ha néha óvatosak is vagyunk. Nehogy úgy járjunk, hogy a másik közlései alapján építjük fel a kapcsolatot, és kiderül, valami nem állja meg a helyét. Nehogy utolsó pillanatban, vagy utána ébredjünk rá, hogy az, amit igaznak hittünk, hazugság. Nem biztos, hogy ez azért van, mert a másik szándékosan be akart csapni, hanem inkább azért, mert mi váltunk más jelekre vakokká azzal, hogy a közléseire fektettük a hangsúlyt. Teljes képet sokféle módon nyert információkkal könnyebb alkotni.
Másodszor: attól is függ a magáról elmondottak igaza, mennyire ismeri jól magát. Ha jó az önismerete, képes jól leírni önmagát nekünk is. Ám ne feledjük el, mindig lesz olyan, amit egy ember nem tud magáról, amire vak. Ezt csak máshogy tudjuk megismerni.
Kettesben töltött idővel.
A közösen eltöltött minőségi idő nagyon fontos alapköve egy kapcsolat fejlődésének. Ez viszi ugyanis előre. És azért írtam külön, mert bár lehet alkalom a beszélgetésre is közben, mégis nem azon van a hangsúly. Sőt. Néha érdemes kipróbálni a hallgatást is. Pl. egy jó séta során. Tudunk-e közösen hallgatni és úgy figyelni egymásra és a környezetünkre? Kínos-e nekünk a csend? Úgy érezzük, hogy feltétlenül ki kell töltenünk valami közléssel? Vagy beszédes a hallgatásunk is?
Persze egyáltalán nem jó, ha nem tudunk közösen hallgatni, azaz kínosnak érezzük a beállt csendet. Olyankor mindig lappang valami rejtett vagy elnyomott anomália a kapcsolatban, aminek jobb, ha felszínre kerül és krízist robbant ki. Még mindig jobb, ha emiatt szétmegyünk, és ismét egyedülállókká válunk, mert így lehetőségünk van megtalálni az Igazit. Megrekedni a középszerűségnél félelmeink miatt - ez időpocsékolás.
Hadd szúrjak ide be egy saját élményt. Egyszer - nem tudom milyen őrületnek köszönhetően - összejöttem ismét fiatal felnőttként tinédzserkorom legelső fiújával. Eltelt két hét lanyha kellemességgel. Éreztem, valami nem stimmel. Aztán felhívtam őt, és elmondtam, mire jöttem rá. Megmondtam neki, vannak baráti érzéseim, vannak vágyaim, de nem vagyok belé szerelmes. Ő azt mondta, ugyanígy érez. Megkérdeztem: akkor most mi legyen? És visszakérdezett: miért, ez nekem nem felel meg így? És akkor megszólalt bennem valami, amiért nagyon hálás vagyok, amit neki is elmondtam: nem, nem felel meg. Amíg vele kellemesen eltöltöm az időt, addig elmehetek amellett, akit Isten nekem szánt. És ezt a kockázatot nem akarom vállalni. És ezzel már szakítottam is. És mondhatom, azóta sem bántam meg a döntésemet.
Sokan azonban félnek az egyedülléttől, és nem merik megtenni ezt a lépést, mert szerintük a biztos középszerű, vagy rossz még mindig jobb, mint egy bizonytalan ígéret. Hiába ismerik fel esetleg azt, hogy elpocsékolják az idejüket olyasvalakire, aki visszatartja őket, mégsem mernek lépni. Isten adjon erőt és határozottságot minden ilyen megalkuvó léleknek, hogy kitörjön önnön építette börtönéből! Isten igenis vár tőlünk radikális döntéseket. És bízhatunk benne.
A közös programokra visszatérve, azért is szükség van rájuk, hogy feltérképezzük vele a másik ill. közös érdeklődési köreinket. Azaz, szervezzünk olyan programokat, amelyek erősítik a közös érdeklődési körben való kapcsolódást. Később ez a házasságban is jól fog jönni, erős kapoccsá válhat.
A másik pedig, igenis csináljunk olyan programot is, ami csak az egyik fél érdeklődési köréhez tartozik, a másikéhoz nem. Tanúságos lehet, és új oldalról ismerhetjük meg egymást, olyan tevékenységben, amit egyikünk szeret, a másikunk nem igazán.
Mondok hozzá egy példát. Lehet, hogy mindketten szeretitek a természetet járni, és könnyen összehoztok egy jó kis kirándulást. Ám míg egyikőtök a fociért van oda és meccsekre szokott kijárni, addig a másikotok táncolni szeret eljárni. Persze, nem állítom, milyen nagy móka lesz részt venni a focimeccsen úgy, hogy még a szabályokat sem ismered, vagy belépni egy táncos helyre úgy, hogy eleinte csak csetlesz-botlasz, de legalább a másik szeretetén keresztül mi is kissé megismerhetjük és megszerethetjük a dolgot. Megosztjuk a másikkal azt, ami számára fontos, és ez neki is sokat fog jelenteni. Úgy értékeli majd, hogy fontos ő a számunkra. Nem kizárt, hogy később ezeket is meg tudjuk majd osztani egymással. De ha nem, hát az sem tragédia. Legalább tudjuk, mire számíthatunk. Lehet, hogy házas korotokban a gyerekeitekkel jártok majd kirándulni, míg egyikőtök néhanapján kinéz a meccsre a barátaival, a másik meg zenés helyre ül be a barátnőivel trécselni. Mert a házasságban - de már előtte a stabil kapcsolatban is - majd a külön eltöltött töltődős programokra is nagy szükség lesz, nem csak a közös időre.
Közös(ségi) programokkal.
Ez az egyik legtanulságosabb megismerési módszer. Itt nem csak egyes emberként, hanem párként is megmérettettek.
A közösségi program itt jelenthet plébániai közösséget, imacsoportot, közös baráti kört - bármilyen olyan közösséget, ahova mindketten tartoztok. (Arról később esik szó, mi a helyzet csak az egyik fél baráti körével.)
Bármennyire furcsa, rengeteget számít, hogy ebben a baráti közösségben mennyire veszitek ki a részeteket a közösségi munkából, akárcsak úgy is, hogy a közösség többi tagjára figyeltek és nem egymásra. Nagyon érdekes jelenség, hogy sok fiatal pár (értsd: nem régóta vannak együtt) a közösségben is a szerelmüket szeretik demonstrálni és elvonulnak a közösségből (igazából ott vannak, de csak egymással foglalkoznak). Ez a közösség életében nagy zavart jelent, mert a többiek is szeretnének együtt lenni a párral, és nem eshet jól nekik a pár félrehúzódása, még ha először megértőek is.
Azok a párok, akik kezdeti demonstrációjukat rövid időn belül nem hagyják abba a közösségben, lassan a közösség peremére fognak kerülni, és aztán talán még ki is a közösségből. És most egy nagyon fura, de igaz kijelentés következik arról, hogy miért: állandó demonstrálásra való késztetésük igazából annak szól, hogy bizonytalan a kapcsolatuk. Azért szorítják egymás kezét olyan görcsösen, bizonygatva összetartozásukat, mert bizonytalanok a kapcsolat stabilitásában és ezzel akarják visszafelé ható módon megerősíteni. Azaz, ha kívülről erősnek mutatják magukat, belül is megerősödnek. Ám ez visszafelé hat. Tökéletesen "levágják" a többiek azt, hogy probléma van.
Azok a párok, akik kezdettől, vagy egy kicsit későbbtől fogva megtartják összetartozásuk jeleit (mint amilyen a kézfogás, csók, ölelés) többnyire maguknak, nem érzik úgy, hogy összetartozásukat lépten-nyomon hangoztatni kell, és feltett szándékuk a közösséggel foglalkozni, úgy is mint egyes ember és mint pár, azok hosszútávon sokkal többet nyernek. A közösség egyes emberekként és párként is megtartják őket. Hozzáállásuk szimpátiát vált ki, a többiek nem érzik magukat kirekesztve az ő külön világukból.
Ennek érzékeltetésére egy nagyon alapvető példát mondok egy nagyobb közösségbe, a társadalomba tartozó emberek köréből. Felszállunk a metróra, és leülünk. Velünk szemben pedig egy fiatal pár ül. Mit ül, egymásba fonódik, egymás felé fordul és hevesen csókolózik. Még ha rendkívül romantikusnak is találjuk, zavarral pillantunk másfelé, mert úgy érezzük, belecsöppentünk az ő intim közös világukba, akaratlanul. Ők most épp demonstrálnak - azt, hogy ők bizony összetartoznak. De közben úgy érezzük, milyen tolakodó dolog ez, mert ránk erőltetik azt az érzést, hogy ki vagyunk zárva, mégis nézőközönségnek kell lennünk az ő játékukhoz. De pl. mennyivel szívesebben vesszük észre azt, ha egy középkorú vagy idős pár stikában megfogja egymás kezét. Vagy csak lopva egymásra pillantanak, és látszik rajtuk, egy hullámhosszon vannak. Ők nem érzik fontosnak, hogy a világ tudja, mit éreznek egymás iránt, de mégis meglátszik rajtuk, mennyire egybe tartoznak.
Ami pedig a másik baráti körét illeti, nos, nagyon jó alkalom megismerni a másikat abban a körben is. Érdemes persze kivárni, amíg a másik szeretne bemutatni nekik. De az is jel lehet, ha nem akar nekik bemutatni.
Mindenképpen számítsunk arra, hogy a barátai között el fogja engedni magát, és nehezen egyezteti majd össze, hogy velük a megszokott oldott légkörben legyen és veled is foglalkozzon. De ez is egy jó próba lehet, hogy mégis hogyan oldja meg élete két fontos területének összehangolását. Sokak számára nagy csalódás megismerni a másik baráti körét. Csalódást jelenthet az, ahogyan a másik viselkedik a körükben. Hiszen idáig ezt az oldalát nem biztos, hogy megmutatta nekünk. Vagy az jelent csalódást, ha szinte el is feledkezik rólunk. De gondoljunk bele, neki ez nagyon nehéz helyzet. Ne nehezítsük meg azzal, hogy azt várjuk tőle: olyan legyen, mint kettesben. Az a legjobb hozzáállás, ha mi is megpróbálunk a körre koncentrálni, őket megismerni, lehetőség szerint bekapcsolódni a beszélgetésbe. Ezzel mindannyiunk helyzetét megkönnyítjük. És közben pedig figyeljünk. Nem véletlen a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról.
A maradék három megismerési módot a következő részre hagyom. Szerintem ennyi egyszerre épp elég.
Legközelebb a családi körben való megismerésről lesz szó ill. néhány még a megismerkedési témával kapcsolatos dologról.
Folytatása:
XXI. Megismerkedni egy másik személyiséggel 3.
Előzménye:
XIX. Megismerkedni egy másik személyiséggel 1.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése