Intimitás a keresztény kapcsolatban 2. - Az önátadás vágya

Az önátadás vágya bennünk sokkal mélyebb, elemibb és lényegünket érintőbb, mint sem azt gondolnánk. Nem csak az önmegvalósítás, a "kimondom magam" fontos, hanem az, hogy ez a kijelentés egy másiknak szóljon, személyesen. Hadd idézzem költőnket, Ady Endrét, aki ezt az égető elemi vágyat így írta le Sem utódja, sem boldog őse... kezdetű versében:

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces messze fény,
Lidérces messze fény.


De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak, 
Hogy látva lássanak.


Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié,
Lennék valakié.


A vers ritmusa és szépsége mellett hátpihe borzolóan igaz az, amit Ady ír, ami mindannyiunk sajátja: az, hogy szeretnénk, ha szeretnének, és ha mi is szerethetnénk. Igen, nem csak az a fontos, hogy mi a szeretet tárgyává - szeretett személlyé - váljunk, bár sokszor csak úgy tűnik nekünk, hiszen először önmagunkra szeretünk gondolni... hanem az is, hogy mi magunk is találjunk valakit, aki a mi szeretetünk tárgyává válik - a mi szeretett személyünkké. (Itt meg lehet idézni a Queen Somebody to love c. számát: "Everybody needs somebody to love... - azaz: Mindenkinek szüksége van valakire, akit szerethet..." Ti is bírjátok a Queent? :D ) Olyasvalakire, akinek felfedhetjük magunkat, akivel mindent megoszthatunk kölcsönösen, aki ismer bennünket, és akit mi is ismerünk. Aki előtt merünk testileg-lelkileg lemeztelenedni, aki nem fog gyengeségeink miatt bántani, aki képes minket hordozni, s akit mi is hordozhatunk. Akivel együtt haladhatunk az úton, mert a cél közös - az örökkévalóság. És ez a valaki alapvetően - a legtisztább forrásában ennek az érzésnek - nem valaki, hanem Valaki. Igen, bizony, úgy van. Ő az. Isten maga, a Szeretet maga...


Miért van mindez? Mi ez a határtalan vágy bennünk, és miként nyilvánul meg? Miként talál magának Istenen kívüli tárgyakat?
A válasz az: így lettünk teremtve. Isten eleve ilyennek alkotott meg minket. Az istenképiségünk fontos része ez a vágy, az élettel együtt kaptuk és a boldogságra való vágyódásunk fontos része. Valójában az Istenre való vágyakozásunk ez, nem más. Az Istennel való egyesülés, a boldog Istennek való átadottság mérhetetlen kívánása. Ez a tiszta forrás, mely más csatornákat is talál magának, hiszen a szeretet nem korlátozható. Szent Ágoston szavai nagyon szépen fejezik ki ezt a csodálatos összetartozási vágyat: "Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned!" 
Isten szeretetre teremtett bennünket. Kapcsolatra, kommunikációra. Arra, hogy egyszer részesei lehessünk a Szentháromság boldog szeretetközösségének. Nem mi tettük és tesszük meg az első lépést Isten felé. Vágyakozásunk csak válasz Isten szerető hívására. Ahogy az Énekek Énekében a vőlegény hívja a menyasszonyt, úgy hívja az Isten is az embert erre a szeretetkapcsolatra: "Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem! Te galambom a sziklaüregben, a kőszál rejtekében, hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat. Mert a te szavad édes, és oly bájos a te orcád!" (Én 2, 13b-14) Igen, Isten kizárólagosan és személyesen szólít meg és szeret egyenként mindannyiunkat, és arra hív, hogy vele legyünk. Ha átfutjuk a fentebb leírt sorokat még egyszer az önátadási vágy megfogalmazott érzéseiről, akkor sejtjük, érezzük és tudjuk, hogy ez az önátadás legteljesebben és legvalóságosabban Istenben, Istennel valósulhat meg. Mert Ő az egyedüli, aki a legteljesebben szeret bennünket, a szeretet kifejezését gátló hibák nélkül.
Most már megérthetjük, miért írja annyi (szerzetes) szentünk azt, mennyivel tökéletesebb az Istennek teljesen átadott állapot, mint az ami egy emberen keresztül valósul meg. Persze teszem hozzá, azért már beszéltünk arról, hogy Isten adta nekünk a hivatásunkat, és pontosan azért, mert tudja mi válik javunkra. Egyeseknek a cölibátust, egyedülálló hivatást, másoknak a házasságot, mert tudja ki-ki hogyan jut el hozzá legtökéletesebben. A házas hivatásúak a házastárson keresztül jutnak el erre a boldog önátadásra. Úgy, hogy megtapasztalják azt embertársukkal, és rajtuk keresztül Istennel egyaránt. Sőt, sejthető, hogy maga a házastársi önátadás is abból az átadottságból táplálkozik legjobban, ami a személyes Istennek való átadottságunk. (Remélem érthető, világos és tiszta mindez...)


Az önátadási vágy azaz a szeretet vágya nem csak egy Valaki, vagy egy valaki felé nyilvánul meg. Hanem a szeretet természete szerint a körülöttünk lévő emberek felé is, első sorban szeretteink, családunk, rokonaink, barátaink és ismerőseink felé. Mindegyikük felé a kapcsolat mélységének mértékében megtörténik az önátadás: megajándékozzuk őket figyelmünkkel, időnkkel, törődésünkkel, segítségünkkel, gesztusokkal (ajándékok), és ezekben mind magunkat adjuk a másiknak. És a másikban Istennek. Emlékezzünk csak vissza Jézus példabeszédére az végső ítéletről: amit tesztek egynek is ezek közül a kicsinyek közül, nekem teszitek azt.

Tehát a fentebb leírtak miatt jelentkezik egyre intenzívebben az együttjárás alatt - a kapcsolat mélységének megfelelően - az önátadás vágya. Természetesen ez sokféleképpen nyilvánul meg, de ennek az egyik legszembetűnőbb aspektusa más kapcsolatokhoz képest, hogy elkezdünk egyre inkább vágyakozni az egyre teljesebb és a teljes testi átadottság után is. Szeretnénk önmagunkat testesül-lelkestül odaadni szerelmünknek, akit a szeretett személyként definiálunk. Ez a vágyakozás egyre sürgetőbb és mélyebb lesz a kapcsolat előrehaladtával. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy a felek, mikor és hogyan adják át önmagukat egymásnak.
A legigazabb önátadás ugyanis nem véletlenül csak a házasságban jöhet létre. Akkor, amikor a két fél kizárólagosságot, teljes elkötelezettséget és hűséget fogadott egymásnak, és teszem hozzá: tette ezt mind Isten kegyelmét kérve (mert ez tart meg az úton). Ez az állapot a legmegfelelőbb az ember lelke és teste számára, hogy sérülés nélkül, a legteljesebben, legvalóságosabban és legigazabbul megvalósulhasson az önátadás és a másik teljes befogadása. Érezzük ugye, hogy itt egy nagy és szent titok, a szeretet mélységes titka tárul ki előttünk... Épp ezért tisztelettel kell közelednünk hozzá, és nem szabad semmit sem sürgetni és siettetni, mert aközben mind a két fél megsérülhet, méghozzá mélyen.

Egy kisfiú talált a mezőn egy lepke bábot. Nagyon megörült neki és elkezdte türelmetlenségében kezében melengetni, lehelgetni. Végül is sikerült neki, mert a báb elkezdett megrepedezni, és kibújt belőle az új teremtmény. A fiú azonban elborzadva látta hogy egyáltalán nem hasonlított arra a csodálatos pillangóra, amit már szinte látott előre lelki szemeivel: a lény csak roncsa volt egy pillangónak. 
(Ezt a nagyszerű történetet annak idején a Megismerkedéstől a házasságig c. könyvben olvastam, és nagyon szemléletesnek érzem mai napig.)


Ugyanúgy, ahogy nem feszegetjük a rózsabimbó szirmait, hogy nyíljon ki minél előbb, mert tudjuk, előbb szakítjuk el és tesszük tönkre a szép virágot, ugyanúgy nem szabad feszegetni és sürgetni a testi önátadást sem. Ugye egyre érthetőbb, miért kéri tőlünk Isten azt, hogy a szexualitás megélésével várjunk a házasságig? És az is egyre világosabb miért fontos őriznünk a tisztaságunkat - vagyis az érintetlenség kincsét.

A következő részben a testi önátadásról és a tisztaság őrzéséről lesz szó bővebben a keresztény együttjárás alatt. Utána pedig arról fogunk beszélni, hogy mégis hogyan valósulhat meg az önátadás, a testi oldal sürgető vágyának hamari kiélése nélkül.

Ha úgy érzitek, valami kimaradt, valami még kívánkozik ide, kérlek, jelezzétek alább megjegyzésben!


Folytatása:
XXIV. Intimitás a keresztény kapcsolatban 3. - A testi önátadás és a tisztaság őrzése

Előzménye:
XXII. Intimitás a keresztény kapcsolatban 1.

Megjegyzések

  1. Nagyon jó és szép (és szent és igaz) bejegyzés lett! Mondanom sem kell, hogy várom a folytatást! Pont ugyanezt élem át én is, csak tanúsítani tudom. Szép dolog egyre jobban vágyni az önátadásra... És nem csak testi, hanem főképp lelki értelemben!

    Szerintem aki oda tudja magát Istennek, az oda tudja magát adni a házastársának, és fordítva. Az egyik megkönnyíti a másikat, a másik az egyiket. Nem? :-) Legalábbis én így képzelem el.

    De nem akarom lelőni véletlen se a következő bejegyzések "poénját"...

    A "hátpihe borzolóért" külön jár a pont. :D Ki is találtam a férfiverziót: "Hátszőr berzengető". :D

    VálaszTörlés
  2. Nagyon Szentlélektől ihletettnek érzetem magam írás közben, gondolom ennek köszönhető az eredmény. Én is átéltem ugyanezt, és milyen jó volt most gondolati síkon ismét átélni!!!

    Természetesen ez a lényeg, amit írtál. Valóban az egyik önátadás a másikat segíti. Ám azt is megjegyezném, hogy míg a házastársunk, bár nagyon szeret, mégis követhet el szeretetlen dolgokat, mert nem tökéletes. Isten azonban tökéletes.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Manka

    Tegnap délután tévedtem először erre a blogra és azóta már majdnem az összes bejegyzést elolvastam. Fiatal házas, önmagát és Istent kereső nőként nekem már most nagyon sokat adott a bolgod. Köszönöm :)
    Szeretettel: Noémi

    VálaszTörlés
  4. Hűha! Köszönöm szépen! :)
    Nem semmi, hogy ennyire nagy dózisnyi blogolvasás után még életben vagy... :D

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.