Születés történet - befejező rész


"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Az "oroszlán barlangjában" kedden jártam, az orvosomnál szerdán, CTG után. Aznap beutalt engem a kórházba és mondta, másnap jelentkezzek az illetékes kórház szülészeténél és vetessem fel magam. Hulla fáradt voltam. És amikor belegondoltam abba, mi minden történik velünk, ha ezt az utat választom, akkor belesajdult minden tagom.
Megbeszéltem a férjemmel és kollektív engedetlenséget követtem el. Otthon maradtam csütörtökön, és pihentem. Valahogy éreztem, hogy másnap pénteken lesz a nagy nap. Tudtam, a péntek sem véletlen, hogy kegyelem az, hogy Jézus szenvedésének napján történik a dolog. (Arról sejtelmem sem volt, hogy aznap lesz Boldog Salkaházi Sára emléknapja, a védőszenté, akit születendő babánknak választottunk. Erről a kegyelemről csak később értesültünk. :D )
Valami érdekes is történt aznap. Addig voltak jóslófájásaim. Csütörtökön azonban teljesen elmúltak rejtélyes módon. Megvontam a vállam, a baba eléggé "elcsendesedett", tudtam, hogy készül kifelé.
Másnap kora reggel mentem CTG-re, mintha mi se történt volna. A CTG-s asszisztensnő olyan kerek szemekkel nézett rám, hogy mit keresek ott - ahelyett, hogy a kórházban lennék - hogy azt sem tudtam, hova forduljak vizslató tekintete elől. Elmondtam neki mindent úgy, ahogy volt, nem szépítettem. Akkor bevallotta, hogy már a múltkori CTG sem volt fényes, a vonal rajta "beállt" és ezért utalt az orvos engem a kórházba. Finoman megkérdeztem, hogy ezt nekem honnan kellett volna tudnom, mivel az orvos nem mondta, hogy ezért utalt be, és hiába ez a 3. babócám, azért CTG-ről olvasni még nem tanultam meg... (Nekem utólag is csak ilyeneket mondogattak: tudhattam volna, hogy kell lennie valaminek, különben nem utalt volna be. Én meg morgok: tessék szépen nekem elmondani az ilyesmit, mert szeretem tudni...) Az asszisztensnő ekkor kijelentette, hogy be kell menjek az orvoshoz is.
Na ekkor őszintén kirázott a hideg veríték. Nem akartam vitatkozni az orvossal az állapotomban, és győzködni az álláspontomról. Nem akartam ezt a konfliktust. Kimentem az illemhelyre, hogy összeszedjem magam.
Közben felhívtam Ajándékot. Ő meghallgatott engem, és igyekezett mellettem állni. De valamiről tudott, amiről én még nem. Ismeret szavában ő már megkapta az események végkimenetelét, csak még úgy érezte, ki kell imádkoznia, jól érti-e, biztosan úgy van-e.
Már a CTG-s nő is utánam jött, hogy jól vagyok-e. Mosoly fel, hidegvér, be az orvoshoz.
Az orvossal szerencsére nem kellett konfliktusba keverednem. Nem tetszett neki ugyan, hogy nem voltam még kórházban, de nem kezdte el firtatni. Megmutatta a leletemet, elmagyarázta a helyzetet: a baba szívhangja beállt, azaz valaminek történnie kell, mert nem érzi már jól magát odabenn. Flowmetriát kell készíteni, amit a kórház tud megcsinálni. Megkérdezte, van-e valaki, aki be tud vinni kocsival, mire mondtam, hogy nincs, megyek a saját lábamon.
Fellélegeztem. Mert úgy gondoltam, hogy kaptam még egy esélyt arra, hogy a másik kórházba kerüljek. Konzultáltam a dúlámmal, és ő mondta, hogy megkérhetem a másik kórházat is, hogy elvégezzenek esetleg bizonyos kezeléseket, pl. egy flowmetriát. Persze ő a helyemben egyenesen oda ment volna. Én részemről úgy voltam vele: adok még egy esélyt a másik kórháznak, ha nemet mondanak, az eredetibe megyek. Átmentem anyósomékhoz, akik az SZTK közelében laktak, megkerestem a telefonszámot interneten, és telefonáltam. Az "oroszlán" főorvost hívtam, és megkérdeztem, megcsinálják-e a flowt. Hazaindultam, mert közel laktam az illetékes kórházhoz, közben visszahívtam a másik kórházat, mert akkor épp nem volt benn a főorvos, nem tudta megmondani. A válasz, amire vártunk nemleges volt.
És akkor kis pihenés után elindultam pocaklakóval együtt másodmagam a kórházba. Sejtettem a lelkem mélyén, hogy erősen benn van a pakliban, hogy esetleg nem fogok onnan már így egyeben kijönni. A menetpakkomat mégsem vittem magammal, mert még élt bennem a remény, hogy nem tartanak benn. Legyen, aminek lennie kell - elfogadom. Gondoltam magamban. (Közben meg minden idegszálam belekapaszkodott az elképzelésembe, reményeimbe.)
A nőgyógyászaton egyből az ultrahangra mentem. Nem is gondoltam, hogy talán előbb a nőgyógyászhoz kellett volna, hanem csak az járt a fejemben, csak egy flowmetriát kell elintéznem. Az ultrahangos orvosokat már ismertem. Meg is csinálták nekem hamar. És azt mondták, a flow jó, ez alapján lehet, hogy hazaküldenek. Feltelefonálták a nőgyógyászt, konzultáltak vele, és azt adták át üzenetképp nekem, hogy menjek fel a Szülőszobára egy ellenőrző CTG-re. Megköszöntem és mentem, harci kedvemben ütemesen kopogva cipőmmel a kövezeten. Kikötöttem magamban: csak azért megyek, hogy leellenőrizzenek, és utána már valószínűleg mehetek is. Megcsapott az ismerős folyosón az ismerős szag. Furcsa módon otthonosan éreztem magam tőle.
A Szülőszobán segítőkész szülésznők tették rám a CTG-t (szinte feküdnöm kellett ahhoz, hogy jól lehessen adatot venni). Lefuttattunk egy hosszú menetet. De az eredmény nem lett nagyon meggyőző. A baba nem igazán mocorgott, és nem nagyon voltak fájásaim se... Ezért átkísértek egy üres szülőszobára, hogy ott kényelmesen folytathassuk a második menettel. Megitattak, mert addigra nagyon szomjas és éhes voltam, mivel reggeli óta semmit sem ettem (sejtettem azért hogy valami csak lesz aznap). Felfeküdtem az ágyra, rám kötötték az elektródákat és ott dekkoltam, nézelődtem, hallgattam a monitoring zajokat. A falon volt egy nagy vörös rózsa. Azt nézegettem, és azon gondolkodtam, mennyire jó ötlet a rózsa egy ilyen helységbe, és mi mindenre emlékeztet engem. Ezekkel a szívhangokkal jobban meg voltam elégedve, mert a kicsim megmozdult többször is, megélánkült. Aztán elkezdtem fájásokat is érzékelni.  Furcsákat, erőseket. És egyszer a baba nagyot mozdult. Nem sejtettem, hogy ez volt az a dolog, ami az egész történet fordulópontja lesz.
Zavart-e, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül kell hoznom a döntéseket, és a személyzeten kívül nem volt velem senki? Őszintén bevallom: nem szenvedtem tőle, tudomásul vettem. Valahogy már a várandósságom elejétől kezdve sejtettem, hogy ez lesz. Hogy egyedül leszek ezekben az órákban. Hogy most nem lesz mellettem senki. Se a férjem, sem más. (Hogy akkor miért kértem meg a dúla ismerősöm? Mert reméltem abban őszintén, hogy ő kivételt jelenthet és társaságom lehet.) Valahogy úgy éreztem, így kell lennie, Jézus egyedül a kereszten, én egyedül a Szülőszobán.
A második szülőszobai CTG után orvosra kellett várnunk. Még elképzelhető volt számomra, hogy elengednek. Az egyik szülésznő kedvesen azt mondta, menjek el, vegyek magamnak valami salátát enni. Ez a mondat arra utalt, hogy nem fognak műteni. Megfogadtam a tanácsát, és várakozás közben megettem a salátát némi pogácsával. Körülöttem pedig ez idő alatt két csecsemő is világra jött (természetes úton) és hangos sírással adta tudtul érkeztét.
Az orvos megérkezése újabb akadályt állított elém. Ő nem ítélte meg jónak a CTG-t és szerinte meg kell császározni minket. Hittem neki vagy nem hittem? Szerintem hittem. Mert valahogy éreztem, nem a levegőbe beszélt. De hivatkozott a protokollra. Itt kezdtem el vele vitatkozni, és igyekeztem magamnak kivívni azt a jogot, hogy én dönthessek, saját felelősségemre elmegyek-e vagy maradok. Az orvos gondolkodási időt adott nekem, hogy mindent megfontolhassak, s közben hűvösen kért (mégis nehéz dolga volt velem, hiszen ellenkeztem vele), hogy egyezzem bele, hogy addig is CTG-n figyeljenek, hiszen őrá van bízva az életünk addig is, amíg ott vagyunk. Nem bántam, azért annyira nem akartam nyakas lenni, hogy ezt visszautasítsam.
Akkor egy kedves szülésznő (egy harmadik az előző kettőhöz képest) odajött, hogy eleget tegyen az orvosi utasításoknak. Megkérdezte hol volt a magzat szíve. Mutattam hol, legjobb tudomásom szerint. Ám huncut módon a szívhangot mégsem találta ott. Akkor hozzáértő kezeivel végigtapogatta a hasamat, hogy megállapítsa, hogy fekszik a baba. És legnagyobb meglepetésünkre teljesen keresztben volt a pocakomban.
No, villámgyorsan megultrahangoztak, hogy igazolják a feltevést, és íme, valóban.
Mikor a szülésznő kitapintotta az új valóságot, én akkor már tudtam, hogy fogok dönteni. Nekem akkor már eldőlt, hogy ez császármetszés lesz. Elfogadtam, hogy Isten ezt adta. Az orvosnak beleegyezésemet adtam a műtéthez. Ám megijedtem, mert azonnal akart műtőbe vinni. Megemlítettem, hogy nem rég ettem. Konzultált az altatóorvossal, hogy mi az az időpont, amikor legelőször bevihetnek. Akkor du. 4 óra volt. És 6 körül szándékoztak bevinni.
Letelefonáltam mindent férjemmel. Intézte a gyerekek elhelyezését, Huncutkáért érte jött édesanyám. Cicukát pedig ő vitte át (így emlékszem) anyósomékhoz, vagy ők jöttek érte? Megkértem, hogy hozza be a holmim.
Szép lassacskán előkészítettek a műtétre. Szerencse, hogy fél 7 után vittek el, mert így még beért az Ember és tudtunk vele beszélgetni. Többször meg is nevettetett, ami nagyon jól kioldotta a felgyűlt feszültséget.
Mikor az ápoló jött értem, hogy a műtőbe vigyen, arra gondoltam, nemsokára látom majd a babám, és örültem. A férjem és az ápoló jókat poénkodtak a fejem felett, így vígan toltak be a hideg fényű lámpák alá. Nagyon kedves, összeszokott társaság várt rám. Az altatóorvos egy nő volt, és igyekezett nagyon ügyesen megcsinálni a csigolyaközi érzéstelenítést. Kicsit kellemetlen volt, de csak nagyon rövid ideig. Aztán lefektettek ismét az asztalra, és elkezdték az ismerős műveleteket. Pl. védőzsákot húztak a kezemre, ferdén döntötték az asztalt, rám locsolták a hideg fertőtlenítő folyadékot...stb.
Amikor ezek történtek, eszembe jutottak az előző műtétem emlékei, és azon agyaltam az oxigénmaszk alatt, hogy késő-e altatásban végezni ezt a műtétet... mert emlékeztem, milyen furcsa érzés, amikor nem érzed a fájdalmakat, de mégis matatnak a hasadban... Szerencsémre a mostani altatóorvosom olyan kedves volt, hogy egész végig fogta a fejem, simogatta a homlokom, tájékoztatott arról is, mi történik.
7 órakor felsírt kicsi Babuskánk. Mielőtt elvitték, megmutatták nekem, aztán hamar visszahozták, és a műtét további része azért nem volt kellemetlen, mert szinte egész végig ott volt mellettem, és gyönyörködhettem benne, beszélhettem hozzá. (Ez a legutóbbi műtétem óta nagy előrelépés.) Sőt, a műtét után is, amíg megfigyelés alatt tartottak, odahozták és együtt lehettünk. Megpróbáltuk mellre tenni a csecsemős nővér segítségével, de ki volt a picikém merülve. Csak arra vágyott, hogy mellettem legyen és megnyugodva elaludt.
Az orvossal persze később megbeszéltük ezt a konfliktust, és nem neheztelt rám a későbbiekben. A dolgát pedig nagyon jól elvégezte.
Csalódtam? Nem hinném. A lényeg az volt, hogy a lányom megszületett.
Isten nem mindenkinek adja meg ugyanazt a csodát. Nekem más utat szánt. Emlékezzünk csak arra, amikor Jézus Názáretben, a zsinagógában arról beszél, sok özvegyasszony élt Illés korában, de csak a cáreftaihoz volt Illésnek küldetése. Ugyanígy Ajándék szüléstörténete csodálatos kegyelem. Nekem más adatott és nem vagyok elégedetlen. Ajándék a császár előtt, amikor beszéltünk telefonon elmondta a megerősítő szavakat: ezt kapta Istentől. Hogy a baba miatt császár lesz, az illetékes kórházban.
Jó kérdés azonban, hogy akkor minek volt ez az egész felhajtás, ez az egész hacacáré, ha úgysem lehetett elkerülni azt, amitől tartottunk? Azt hiszem nem az a lényeg, mi lett az ügy kimenetele. Hiszen rábíztuk magunkat Istenre. A bizalmi lépésre volt szükség. A közelségre, az Isten akaratában való megnyugvásra. Erre az útra, amit bejártunk, szükség volt, hogy megélhessünk olyan dolgokat, amit enélkül sosem lettünk volna képesek. Például azt a kegyelmi egységet a férjemmel, amit fiatal házad korunkban utoljára...

Hát kedves Olvasóm, nem erre számítottál, mi? Jó Isten humorérzéke, és jó csattanókat tartogat számunkra az életben. Remélem, azért nem volt hiábavaló végigolvasnod ezeket a sorokat.

Dicsőség az Úrnak, minden Élet Urának, aki volt, aki van és aki lesz! Mindörökké!

Megjegyzések

  1. Háháhá. Nagyon jó volt olvasni!! Jól megvárattál :) ...és tényleg azt hittem, nem császár lesz. De így volt a pici is biztonságban, semmi vész. Köszönöm az élményt!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, hogy folytattad. Istennek legyen hála, amiért egy olyan általában rideg közegben is, mint amilyenek a mai kórházak, és a nem kívánt császármetszés ellenére is ilyen szép élménnyé tette a szülést / születést :) Elképzelem a kislányod mosolyát, ha majd nagyobb korában megkérdezi, hogy hogyan született és ez a gyönyörű tanúságtevő történet lesz rá a válaszod :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.