Vigyázat, női téma!

Kedves Olvasóm, most olyan téma következik, ami lányoknak/nőknek való. Ellenkező esetben nem ajánlatos végigolvasni, mivel untatni fog a bejegyzés. Végül is én is unatkozom, ha csapágyakról, tengelyekről és egyéb szerelőkütyükről, vagy más ehhez hasonló férfias dolgokról esik szó. (Bocsánat a durva általánosításért...)

Kedves Nőtársam, nem tudom, te hogy vagy vele, részemről a ruhavásárlás, -választás életem egyik legkeservesebb része. Nem mintha nem szeretnék vásárolni. Sőt, nagyon is szeretek.

Most megosztom veletek mindennapi frusztrációimat az öltözködés felett.
Furán hangzik, nem? Én, aki megkaptam a kirakatrendezői képesítést, pont ruhaproblémáim vannak... Hát, ha így gondolnád, akkor még nem láttad az egykori Dekor suli (mert ma már nem létezik - vagy ilyen formában nem) diákjait... Garantálom, a diákok 80%-a tett a divatra, és úgy öltözött, ahogy akart. Mondjuk ez amiatt is volt, hogy sokan közülük művészpalánták voltak (vagy annak hitték magukat), akik itt várakoztak és nőttek, míg a Képzőre (Képzőművészeti Egyetem) vagy Iparra (Iparművészeti Egyetem) felvették őket. Így a művészektől méltán elvárt különc és alternatív stílust képviselték - amitől persze sokan egyformának tűntek, mintha futószalagról vetted volna le őket. Bár ez nem csak arra a helyre jellemző.
Manapság, ha a városban járok, nem egyszer látok párokat, barátnőket, baráti kört nagyon hasonló ruhákban. Mintha kis változtatással mind ugyanazt hordanák. Az egyediség kedvéért más talán a hajuk, meg ez-az más vagy más színű, de a szabás, az, ahogyan viselik, uniszex.

Persze mást is szoktam látni. Pl. olyan nőket, akiknek tökéletesen van összeválogatva az öltözékük. Nagyon csinosak, elegánsak. És persze ez koránt sem jelenti azt, ugyanolyan színű lenne a táskájuk és a cipőjük, ami régen annyira fontos volt - hogy egy öltözék összefogott legyen legyenek a kiegészítők színei ugyanolyanok vagy hasonlóak. Már régebben észrevettem, hogy ezt már meghaladta a divat, vagy inkább az, amit manapság "kifinomult stílusosságnak" hívnak. Szóval, bár ritka mód ki vagyok ábrándulva a divatból, azért sóhajtással nézem a hölgyeket, akiknek módjukban áll ennyire jól összeválogatni a márkás cuccokat.
Nem vágyom méregdrága öltözékre. Az eleganciára vágyom, ami abból adódik, hogy jól van összeválogatva a ruhatáruk, minden megy mindenhez. Arra már rég rájöttem, igazuk van azoknak a stylistoknak, akik azt hangsúlyozzák: nem az a fontos, hogy az embernek sok ruhája legyen, hanem az, hogy kombinálható legyen az a pár alapdarab, hogy bármilyen helyzetre megfeleljen. Például így: Urban Eve blog, 8 ruhadarab - 30 variáció c. poszt. Vagy nagyon megfogtak még Gok Wan 24 db-os személyes gardróbjai (24 db alapdarab, s bármilyen hihetetlen a ruhák mellett ebben a darabszámban benne vannak a kiegészítők, táskák, cipők is!), amit Via tett fel az Urban Eve blogra. (24 darabos ruhatár címszó alatt 3 bejegyzésben összesen 8 ruhatár és kombinációinak képe van benne. Ajánlom megtekintésre!) Gondoljunk csak bele, mennyire feleslegesen sok, nem összeillő ruhánk van... Persze értem én... Nálam is összegyűlik. Az édesanyám vesz nekem dolgokat, vagy rám testálja, amit ő már nem hord. Ugyanígy az anyósom is. És ha megnézzük, az eredmény az, hogy 1-2 darabtól eltekintve máris min. 5 "új" felesleges darab foglalja a helyet a szekrényemben, amit csak azért pakolgatok oda-vissza (miután már leégettem magam azzal, hogy felvettem), mert nem akarom őket megsérteni, vagy magamat hálátlannak feltüntetni. Mégiscsak jól esik a gondoskodásuk. Ám az ízléseink és elképzeléseink az öltözésről eltérőek. Egy volt kirakatrendező, elvált szingli, egy fiatal, kisgyermekes anyuka (és hitoktató), ill. egy majdnem nyugdíjas, vidékről származó asszonynak nem jut túl sok közös pont, nemde?

Már régóta nyomaszt, hogy a ruhatáram nem felel meg nekem. A slamposság, ami pedig ősellenségem, bekúszott a küszöb alatt. Persze mentegethetem magam, hogy két gyerek mellett... de azért ennyire? A lánykori ruháimtól már megszabadultam, de utána már inkább csak kaptam, mintsem vettem az egyes ruhákat. (Azért még szerencse, hogy édesanyám rájött, jobban kijövünk a dologból, ha tiszteletben tartja az ízlésemet és öltözködési szokásaimat, és ahhoz keres nekem ruhákat.) Most végképp megcsömörlöttem. Miért? Mert mindjárt arról kell írnom, mit szabad, illik, kell, lehet viselnie egy keresztény lánynak, nőnek, asszonynak. És milyen tanácsadó vagyok, ha magamat nem tudom ellátni megfelelő tanáccsal?

A másik löketet az hozta, hogy időnként hozzájutok a What not to wear azaz Mit ne vegyél fel c. műsorhoz a Discovery Travel & Livingen. Nem ez az első átalakítós show, amit nézek életemben, volt még egy nagyon hasonló, az Ellie's Challange (Ellie kihívása - remélem jól írtam a hölgy nevét... évekkel ezelőtt adták), eddig azt kedveltem a legjobban. Stacy London és Clinton Kelly azonban belopták magukat a szívembe.

Az Ellie's Challange arról szólt, hogy a divattalan áldozat ruhatárát együtt átnézték a stylisttal, aki elmagyarázta neki, mi miért nem állt neki jól. Amit lehet ki is dobáltak egy kukába. A három legborzalmasabb darabot, amelyhez legjobban ragaszkodott viselője, vállfára akasztották egyelőre, hogy meglássuk majd, mi lesz vele. Ellie elment vásárolni a páciensével, és közben kiokította, mit érdemes vásárolnia. Nagyon szimpatikus volt. Kedves és figyelmes volt áldozataival. Utána smink és fodrász is foglalkozott velük, majd rendeztek egy önbizalom növelő fotózást az új ruhatár legjobb darabjaival. Ha azonban a kliens meg akarta tartani új ruháit, a három borzalomról le kellett mondania. Ellie betette őket egy bőröndbe, mert gyűjtötte a rémes cuccokat. :-) Aranyos, nem? Amióta egyszer Ellie mondta, azóta lehetőleg tényleg már fél napi járkálás után veszek cipőt, mert addigra megdagad az ember lába és olyan kényelmes cipőt vesz, ami jó lesz egész napra, nem csak félidőig... :-) Ellie műsorában az is szép volt, hogy a stylist minden kuncsaftjának, akit átalakított, adott valami ajándékot: egy szép táskát vagy egy sálat vagy egy szép karkötőt...

Stacy és Clinton
A What not to wear még ezt is felülmúlta. Legalábbis nálam tuti befutók. Stacy és Clinton mindig kiszemelnek egy divatkatasztrófa sújtotta egyént, majd odamennek hozzá meglepni. Felajánlanak neki egy 5000 dolláros bankkártyát, amennyiben hajlandó az ő tanácsaikat megfogadva új ruhatárat vásárolni magának. Az áldozatot többszöri kínzásnak vetik alá: megnézetnek egy titkos filmet arról, mit mond a saját stílusáról, vagy mikor mit viselt, ill. a barátai, rokonai mit találnak a gradróbjában. Utána megkérik, csomagolja be ruháit és menjen el az ő stúdiójukba, ahol általában néhány stratégiai tartalék (legyen miben elmenni vásárolni) ruha kivételével kidobják az összeset. Megkérik újfent a szerencsétlen kliensüket, válasszon ki három öltözetet (munkahelyi, munka utáni és szórakozáshoz szokott lenni általában a három) és lépjen be bennük a "kínzókamrába" egy 360°-os tükörfülkébe. Ott megmutatják neki, miért nem jók a ruhák, amik rajta vannak. Utána mindig egy próbababán lévő összeállítást mutatnak, mit kellene másnap keresnie az üzletekben. A szerencsétlen balek mindig egyedül kénytelen vásárolni az első napon. A többségnek itt fogy el a cérnája. Általában érdekes konfliktusokba kerülnek. Itt szokott általában kiderülni az igazság. (Többnyire az, mennyire nincsenek megelégedve magukkal az egyének.)
Másnap Clinton és Stacy segítenek egy "gyorstalpaló stílustanfolyam" keretében elverni még kb. 4000 dollárt.  (Mert nem nagyon mernek általában első nap vásárolni sok pénzért...). Utána egy kedves fodrász, Nick Arrojo és egy még kedvesebb sminkmester, Carmindy veszi kezelésbe a pácienst. Mindig elfordítják áldozatukat a tükörtől, s csak a végeredményt mutatják meg neki, a hatás kedvéért.
A végén a divatáldozat megjelenik Stacy és Clinton előtt az új hajával, sminkjével, ruháiban. Átható a változás. Stacy és Clinton pedig megdicsérnek mindent, amit csak érdemes.
Hogy mi ebben a szuper? Hát az, ahogyan a stylistok dolgoznak. Mindig azzal kezdik, hogy bár szétszedik az illetőt az öltözködése miatt, amúgy megerősítik abban, hogy szép úgy, ahogy van. És aztán a folytatásban is az önbizalom növelésére helyezik a hangsúlyt. Legtöbb műsorukban szereplő ember (mivel nem csak nőket szoktak kiválasztani, bár a nők vannak többségben) nem fogadja el magát, sőt vagy utálja, vagy hanyagolja magát. Ez az átváltozás viszont segít megbékélni magukkal, és önbizalmat ad nekik, hogy csinosnak érzik magukat. Szerintem ez pozitív, még akkor is, ha divatról is szó esik... A második jó dolog pedig az, hogy nem az épp aktuálisan divatos dolgokra igyekeznek rábeszélni a pácienseket, hanem olyan göncökre, amik jól állnak neki. Manapság persze kivédhetetlen, hogy azért ez a műsor mégis a világias (sokszor szexuálorientált) öltözködésnek kedvezzen.

Szóval, igen, az érdeklődésem nagyon is azon van, mit viselek. És szerencsémre épp kaptam némi pénzt, hogy ruhákra költhessem. Épp itt volt az ideje, mert két farmerem, tehát a hordott nadrágjaim majdnem 50%-a szinte egyszerre múlt ki végelgyengülésben: kilyukadt és kirojtolódott... Így utam a legközelebbi angol minőségi turkáló felé vitt. Olcsóbb, de jó megoldás, ha tudjuk, mit akarunk. Nagyon jó cuccokat lehet összeszedni, ha jó a szemünk.
Most a What not to wear-ből felvérteztem magam eggyel s mással: egyenesszárú vagy nadrágszabású farmert szeretnék, indigókéket; ne keseredjek el, ha sokmindent felpróbáltam, s mégsem állnak jól a dolgok (ebből derül ki, mit lehet, mit nem lehet); olyat is felpróbálok, ami a vállfán nem tetszik annyira. Persze mindezt csak saját szabályaim mellett, amit majd veled is megosztok, kedves Olvasóm, majd következő bejegyzéseim egyikében.
Aztán bementem a kiválasztott objektumba. Rögtön siker. Találtam 4 blúzt. Mindegyiket úgy választottam ki, mintha nem magamnak választanék, hanem valakinek, aki úgy néz ki, mint én. És ez a technika bevált. Mindegyik jól állt. Nadrágot nem sikerült ilyen könnyen találni. Át kellett nyálaznom majdnem az egész választékot mire találtam egyet. Addigra már imádkoztam is érte, hogy legalább egy nadrágot vehessek. És lőn. Egy farmer a méretemben, egyenes szabás, indigókék. Pont jó. Sőt!
3 blúzzal, 1 övvel és egy nadrággal tértem haza. A frusztrációim mégsem csökkentek.

Elárulom, utána sem csökkentek még, mindaddig, amíg ki nem próbálhattam őket a mindennapjaim során. A visszajelzés jó volt. Így hát kijelenthetjük, mégis érdemes volt portyázni.
Ám azt is megtanultam ez által még jobban, hogy meg kell tanulnunk elviselni frusztrációnkat. Vannak problémák, amiket nem lehet azonnal megoldani. Ha keresztények vagyunk, ez még inkább igaz. Keresztény megoldást nem lehet mindenre találni azonnal. Így el kell viselni a frusztráció tüskéit nap mint nap a bőrünknek feszülni. Nem könnyű. Ám semmi nem lesz jobb, ha mások kapják meg, mert mi szabadulni akarunk tőle.
Ez nem vicc. Voltam már olyan helyzetben, hogy rosszabb voltam a viszály istennőjénél, Erisznél. Bár nekem nincs aranyalmám. Én csak a feszült hangulatomat adtam át másoknak, s azok körbe menve egymáson szépen összevitatkoztak... No, ilyet se szeretnék többször csinálni.

És neked Olvasóm, neked is vannak ilyen élményeid?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Önkielégítésről keresztény lányoknak 3. - Fegyvertár a küzdelemhez