Születés történet - 2. rész

"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Amikor az előző posztban leírtakon mentem keresztül, kaptam valakit magam mellé Istentől, aki csodálatosan segített engem. Egy kedves Olvasómat, Ajándékot. Amikor először váltottunk levelet, még nem tudtam, milyen kincs lesz ő nekem, és hogy Isten mennyire segít majd nekem rajta keresztül.

Ajándéknak csodálatos szülés-születés története van. Bár olvashattad volna te is, kedves Olvasóm, azt a csodálatos tanúság tételt Isten szeretetéről, amit leveleiben megosztott velem! Remélem, mihamarább meg fogja írni, hogy mások is elolvashassák. Boldog lennék, ha akár a saját blogomon közkinccsé tehetném...
Ajándék ugyanis két császár metszés után megkapta a kegyelmet, hogy a harmadik babája hüvelyi úton szülessen meg. Sok ima, Isten akaratába belehelyezkedés, bizonytalanság, ismeret szava és kísértés mentén jutott el idáig. Valódi küzdelem, valódi imameghallgatás - valódi csoda.
Amikor olvastam, vele örültem, és arra gondoltam: milyen jó, hogy vele ez történt! És milyen kár, hogy ez nem mindenkinek adatik meg - talán nekem se.

De be kell valljam, én egyáltalán nem imádkoztam Istenhez azért, hogy teljesítse ezt a nagy szívem vágyát. Azt mondogattam, azért, mert nem akarom beleélni magam, meg nem akarom Istent ostromolni olyasmiért, amit esetleg nem akar megadni nekem. Szóval nem törtem igazából magam, még csak meg sem próbáltam elé vinni a kérést, hogy megmutassa, mit szeretne vele kezdeni... Talán pont amiatt, mert féltem, mi lesz a válasza... Csak sodortattam magam. És erre is Ajándék ébresztett rá.
Ám az ő története, s az interneten keresztül megismert másik két császár utáni természetes szülés története nem hagyott nyugodni. Sokat beszélgettem róla férjemmel. És aztán mégis el kezdtem Isten elé vinni a dolgot.
Ajándék ugyanis azt írta: fejben dől el nagyon sok minden. És ebben igazat kellett adnom neki. Például attól is függ, hogy az ember hajlandó-e elfogadni azt a (néha komoly) fájdalmat, ami a szüléssel jár. És bizony, ezen a téren én még nagyon bizonytalan voltam. De az ima és a beszélgetések hatására megszilárdult bennem az elhatározás, hogy megpróbáljam a nehezebbik utat. Mert tudtam, ha a jelenlegi felállásnál maradok, a területileg illetékes kórházban ismét meg fogja kötni a kezünket a protokoll, esélyünk se lesz megtudni, meg lehetne-e szülni a babánkat természetes úton. Mert ott úgy gondolják: egyszer császár - mindig császár.
Így aztán megpróbáltam kideríteni, hogy a jelenlegi orvosom hogyan gondolkodik a dologról. Sajnos ő is úgy gondolta, hogy császározni kell. És ahogyan megokolta, teljesen úgy éreztem, hogy az orvosok miatt, nem az én állapotom miatt. Ezt amúgy is észrevettem. Sokszor - megfelelő tapasztalat híján - a protokoll azért olyan, amilyen, mert nem csak a szülő nő egészségét, de az orvos szakmai hírnevét is védi. Nem mindenki akarja a karrierjét feláldozni azért, hogy kockázatot vállaljon egy nagyobb jó érdekében.
Nem tudtam, mit tegyek. Adjam fel? Jó egyáltalán az, amit szeretnék? Lehetséges-e egyáltalán az én esetemben természetes úton szülni... Minden összevissza volt, tele voltam bizonytalansággal és Isten még nem mutatott egyelőre konkrét utat. Azt várta ugyanis, hogy bizalmi döntést hozzak: olyat, amivel teljesen az Ő kezébe helyezem a döntést.
Ajándék egész végig imádkozott értem, ezzel segített át ezen a szakaszon.
Még ma is azt mondom, hála és köszönet érte Istennek, hogy megélhettem azt, hogy valaki ennyire törődött velem imában és barátságban. :D Köszönöm neked, Ajándék!!!

Hogy mi lett azután, megtudhatjátok a folytatásban. :D