A csodálatos Shakespeare bravúrjai - Othello, a velencei mór
Amióta ismerem Shakespeare drámáit, azóta tudom, micsoda lángész ez a halhatatlan angol író.
Szerettem olvasni diák koromban a színdarabjait - drámát és vígjátékot egyaránt. Szerettem látni a darabjait színpadon és filmen. Mindegyik feldolgozás adott valami újat, valami pluszt, valami olyan új gondolatot - többletet - élményt, amit kár lett volna kihagyni. Minden egyes újabb darabbal tovább bővült a shakespeare-i emberismeret repertoárja. Mai napig szeretem gyűjteni és megnézni az összes jófajta, esetleg modern filmes feldolgozást, amit darabjaiból vászonra vittek. Ezek között külön kiemelném azokat amelyekben Kenneth Branagh szereplőként és/vagy rendezőként részt vett. (Bár be kell vallanom, Mel Gibson Hamletjét még nem láttam, bár rajta van a listámon, különösen amióta megtudtam a szereposztást... nagyon sok kedvencem színész színesíti a listát, mint amilyen Glenn Close és Helena Bonham Carter...*)
Bármilyen furcsa is legyen, megmondom őszintén: nem kifejezetten kedvencem a Rómeó és Júlia. Mindig elsietettnek érzem a szerelmesek cselekedeteit. És az ember egész végig érzi a végzet súlyát a levegőben egyre alább ereszkedni. Nyomasztó és baljós. Ám Shakespeare pont abban zseniális, hogy egész végig izgalomban tartja közönségét: nem tudod nem azt kívánni egészen a haláluk bekövetkeztéig, hogy bárcsak összejönnének a dolgok, és a szerelmesek boldog véget érnének. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a nyálas Rómeót és a kis hisztis Júliát... Nem lehet nem drukkolni nekik, hogy boldogok legyenek. Pedig tudjuk, érezzük, mennyire éretlenek, és mennyire sodródnak a tragédia felé minden egyes tettükkel.
Kedvenceim között a rangos helyeket a következők foglalják el (nem rangsorban írom őket): Vízkereszt, vagy amit akartok; Ahogy tetszik; Hamlet; Othello, a velencei mór; A velencei kalmár; III. Richárd; A makrancos hölgy; Szentivánéji álom; Sok hűhó semmiért; Lear király; Macbeth. Ezek a kiemelkedők számomra. Ennél többet olvastam, és láttam, de a többi kevésbé tetszik.
Szeretem a Vízkeresztben a sok-sok bonyodalmat, míg minden napfényre kerül, és Viola megszabadulva gyászától és a férfi ruhától önmaga lehet. Kedvencem jelenetem, mikor a hiú Malvolio szerelmet vall Oliviának... Ugyanennyire szórakoztat Benedek és Beatrice nyelvelése, míg Don Juan mesterkedése komolyra nem fordítja a komédiát. Hamlet tépelődése, Portia eszessége, Rosalinda játéka Orlandoval... És még sok-sok jelenetet említhetnék. És Shakespeare nem csak szerethető, hanem nagyon is gyűlölhető karaktereket is teremt, mint amilyen III. Richard. Mégis lenyűgöző gonosz a maga nemében.
Épp ilyen lenyűgöző rosszfiú Jago is az Othelloban. Sima beszéde annyira meggyőző, annyira körmönfontan hazudik, hogyha nem lennének a közönség felé tett monológjai, talán mi magunk sem sejtenénk, ő keveri itt a kártyákat és teszi tönkre a mórt, és közelében mindenkit, hogy mélyen megsebezze.
Mindezeket azért írom le, mert ma ismét egy hasonló élménnyel lettem gazdagabb. Végre megértettem valamit Othelloról. Soha, de soha nem értettem, hogy gyúlhatott ilyen hamar föl benne a féltékenység, és hogy válhatott ilyen pusztító erejűvé. A dráma szenvedélyes, de méltóságteljes és férfias férfinak írja le. És ma elkaptam még egy tulajdonságát. Én soha nem éreztem ilyen nagy erejű féltékenységet, így nem is értettem meg mozgató rugóit - eddig.
Láttam azt a filmet, amit már régen meg akartam nézni. Angolul hallgattam az eredeti shakespeari szöveget. És mondhatom, elbűvölő Shakespeare-t eredetiben is hallani. Még varázslatosabb minden egyes sora. Laurence Fishburne játszotta a mórt, Jagot pedig Kenneth Branagh. Mindkettő remek választás volt.
És íme, végre feltárult Shakespeare jellemábrázoló tehetségének újabb gyöngyszeme.
Jago zsenialitása az volt, hogy olyan csalétket választott a mór beetetésére, amely nagyon is hihető volt. Valóban látjuk, hogy Desdemona barátian tekint Cassiora és nagyra becsüli. De egyszersmind tudjuk, Othellot sokkal nagyobbra értékeli, és Cassio mellette szóba sem jöhet. Jago ügyesen kihasználja a "férfi és nő között nincs barátság - csak barátság van" elméletet céljához.
De hogyan képes ez a képtelenség bekúszni olyan gyorsan Othello elméjébe és szélvészként elterjedni, akár a tűz? Csakis úgy, ha van valami, ami jó alapot szolgáltat neki. Bármilyen furcsa legyen is, ez nem más, mint Othello kicsinyhitűsége: az önbizalom hiánya.
Emlékezzünk vissza. A darab elején majdhogynem csodának tartja Desdemona iránta érzett szerelmét, melyet nem tudta, hogyan volt képes felkelteni. Ha nem lenne már ekkor is meg a kisebbrendűségi érzése, az önbizalmában jelentkező hiányosság, valamelyest talán érdemesnek érezné magát a lány kezére. (Bár melyik szerelmes nem érzi magát érdemtelennek a szerelméhez? Ha nem így lenne, akkor el lehet gondolkodni...)
Ám tovább menve látjuk, a mórnak valóban kevés az önbizalma. Szinte azonnal elhiszi, hogy Desdemona nem szeretheti őt igazán. Ez azt jelenti, mindig volt benne egyfajta kétkedés. És aztán nem kell neki igazán sok ahhoz, hogy tomboló féltékenysége eleméssze. A birtoklási vágy, amely a kisebbrendűségi érzésekkel küszködő személyekre oly jellemző a féltékenység egyik legnagyobb mozgató rugója.
Jago jól keveri a lapokat. Othello pedig gyilkolásig eltelik rögeszméjével. Mivel nem bízik magában, képtelen bízni Desdemonában is.
Szomorú, de ennek a nagy és erős embernek pont a saját kicsinyhitűsége lesz veszte. Jago ugyan megsebesül, gonoszságai ugyan napfényre kerülnek, de a pusztítás bevégeztetett. Sok embert tett tönkre vele. És ezek közül négynek - közvetve vagy közvetlenül - halálát okozta (Desdemona, Othello, Emilia, Rodrigo).
Othello ott áll saját maga tragédiája felett. Rosszul választotta ugyan meg barátját, és bedőlt egy ravasz gonosztevőnek, de egyedül magát hibáztathatja ártatlan szerelme megöléséért.
Shakespeare megint nagyot alkotott. És újabb titok tárult fel az emberi szívről. Minden darabban más kerül elő, és más tanulsággal térünk haza. Kétségtelen, hogy a mai napig képes olyan dolgokat megmutatni, ami az örök emberségre érvényes ismeret. Mi ez, ha nem egyfajta halhatatlanság? Isten engedte őt belelátni az emberi szív rejtelmeibe és tanítani közönségét. Én meg köszönöm a tanulságot.
*Azóta láttam Mel Gibson Hamletjét, és meg kell hogy mondjam, egyszerűen szédületes! :D
Szerettem olvasni diák koromban a színdarabjait - drámát és vígjátékot egyaránt. Szerettem látni a darabjait színpadon és filmen. Mindegyik feldolgozás adott valami újat, valami pluszt, valami olyan új gondolatot - többletet - élményt, amit kár lett volna kihagyni. Minden egyes újabb darabbal tovább bővült a shakespeare-i emberismeret repertoárja. Mai napig szeretem gyűjteni és megnézni az összes jófajta, esetleg modern filmes feldolgozást, amit darabjaiból vászonra vittek. Ezek között külön kiemelném azokat amelyekben Kenneth Branagh szereplőként és/vagy rendezőként részt vett. (Bár be kell vallanom, Mel Gibson Hamletjét még nem láttam, bár rajta van a listámon, különösen amióta megtudtam a szereposztást... nagyon sok kedvencem színész színesíti a listát, mint amilyen Glenn Close és Helena Bonham Carter...*)
Bármilyen furcsa is legyen, megmondom őszintén: nem kifejezetten kedvencem a Rómeó és Júlia. Mindig elsietettnek érzem a szerelmesek cselekedeteit. És az ember egész végig érzi a végzet súlyát a levegőben egyre alább ereszkedni. Nyomasztó és baljós. Ám Shakespeare pont abban zseniális, hogy egész végig izgalomban tartja közönségét: nem tudod nem azt kívánni egészen a haláluk bekövetkeztéig, hogy bárcsak összejönnének a dolgok, és a szerelmesek boldog véget érnének. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a nyálas Rómeót és a kis hisztis Júliát... Nem lehet nem drukkolni nekik, hogy boldogok legyenek. Pedig tudjuk, érezzük, mennyire éretlenek, és mennyire sodródnak a tragédia felé minden egyes tettükkel.
Kedvenceim között a rangos helyeket a következők foglalják el (nem rangsorban írom őket): Vízkereszt, vagy amit akartok; Ahogy tetszik; Hamlet; Othello, a velencei mór; A velencei kalmár; III. Richárd; A makrancos hölgy; Szentivánéji álom; Sok hűhó semmiért; Lear király; Macbeth. Ezek a kiemelkedők számomra. Ennél többet olvastam, és láttam, de a többi kevésbé tetszik.
Szeretem a Vízkeresztben a sok-sok bonyodalmat, míg minden napfényre kerül, és Viola megszabadulva gyászától és a férfi ruhától önmaga lehet. Kedvencem jelenetem, mikor a hiú Malvolio szerelmet vall Oliviának... Ugyanennyire szórakoztat Benedek és Beatrice nyelvelése, míg Don Juan mesterkedése komolyra nem fordítja a komédiát. Hamlet tépelődése, Portia eszessége, Rosalinda játéka Orlandoval... És még sok-sok jelenetet említhetnék. És Shakespeare nem csak szerethető, hanem nagyon is gyűlölhető karaktereket is teremt, mint amilyen III. Richard. Mégis lenyűgöző gonosz a maga nemében.
Épp ilyen lenyűgöző rosszfiú Jago is az Othelloban. Sima beszéde annyira meggyőző, annyira körmönfontan hazudik, hogyha nem lennének a közönség felé tett monológjai, talán mi magunk sem sejtenénk, ő keveri itt a kártyákat és teszi tönkre a mórt, és közelében mindenkit, hogy mélyen megsebezze.
Mindezeket azért írom le, mert ma ismét egy hasonló élménnyel lettem gazdagabb. Végre megértettem valamit Othelloról. Soha, de soha nem értettem, hogy gyúlhatott ilyen hamar föl benne a féltékenység, és hogy válhatott ilyen pusztító erejűvé. A dráma szenvedélyes, de méltóságteljes és férfias férfinak írja le. És ma elkaptam még egy tulajdonságát. Én soha nem éreztem ilyen nagy erejű féltékenységet, így nem is értettem meg mozgató rugóit - eddig.
Láttam azt a filmet, amit már régen meg akartam nézni. Angolul hallgattam az eredeti shakespeari szöveget. És mondhatom, elbűvölő Shakespeare-t eredetiben is hallani. Még varázslatosabb minden egyes sora. Laurence Fishburne játszotta a mórt, Jagot pedig Kenneth Branagh. Mindkettő remek választás volt.
És íme, végre feltárult Shakespeare jellemábrázoló tehetségének újabb gyöngyszeme.
Jago zsenialitása az volt, hogy olyan csalétket választott a mór beetetésére, amely nagyon is hihető volt. Valóban látjuk, hogy Desdemona barátian tekint Cassiora és nagyra becsüli. De egyszersmind tudjuk, Othellot sokkal nagyobbra értékeli, és Cassio mellette szóba sem jöhet. Jago ügyesen kihasználja a "férfi és nő között nincs barátság - csak barátság van" elméletet céljához.
De hogyan képes ez a képtelenség bekúszni olyan gyorsan Othello elméjébe és szélvészként elterjedni, akár a tűz? Csakis úgy, ha van valami, ami jó alapot szolgáltat neki. Bármilyen furcsa legyen is, ez nem más, mint Othello kicsinyhitűsége: az önbizalom hiánya.
Ám tovább menve látjuk, a mórnak valóban kevés az önbizalma. Szinte azonnal elhiszi, hogy Desdemona nem szeretheti őt igazán. Ez azt jelenti, mindig volt benne egyfajta kétkedés. És aztán nem kell neki igazán sok ahhoz, hogy tomboló féltékenysége eleméssze. A birtoklási vágy, amely a kisebbrendűségi érzésekkel küszködő személyekre oly jellemző a féltékenység egyik legnagyobb mozgató rugója.
Jago jól keveri a lapokat. Othello pedig gyilkolásig eltelik rögeszméjével. Mivel nem bízik magában, képtelen bízni Desdemonában is.
Szomorú, de ennek a nagy és erős embernek pont a saját kicsinyhitűsége lesz veszte. Jago ugyan megsebesül, gonoszságai ugyan napfényre kerülnek, de a pusztítás bevégeztetett. Sok embert tett tönkre vele. És ezek közül négynek - közvetve vagy közvetlenül - halálát okozta (Desdemona, Othello, Emilia, Rodrigo).
Othello ott áll saját maga tragédiája felett. Rosszul választotta ugyan meg barátját, és bedőlt egy ravasz gonosztevőnek, de egyedül magát hibáztathatja ártatlan szerelme megöléséért.
Shakespeare megint nagyot alkotott. És újabb titok tárult fel az emberi szívről. Minden darabban más kerül elő, és más tanulsággal térünk haza. Kétségtelen, hogy a mai napig képes olyan dolgokat megmutatni, ami az örök emberségre érvényes ismeret. Mi ez, ha nem egyfajta halhatatlanság? Isten engedte őt belelátni az emberi szív rejtelmeibe és tanítani közönségét. Én meg köszönöm a tanulságot.
*Azóta láttam Mel Gibson Hamletjét, és meg kell hogy mondjam, egyszerűen szédületes! :D
Hogy ez mennyire, de mennyire igaz... Az alaptalan féltékenység oka mindig az, hogy önmagunkkal van problémánk. Ez tényleg rögeszmévé fajulhat. Vagy a másikat gyűlöljük meg vagy önmagunkat.
VálaszTörlés