Elmémben forgatom csodáidat, Seregek Ura

"Hirdetem az Úr hatalmas tetteit,
Uram, csak igazságodról elmélkedem." /Zsolt 71,16/

Az az érdekes, hogy akkor, amikor az embert Isten kegyelemben részesíti, megerősíti és jelet ad neki az akaratával kapcsolatban, minden olyan valóságosnak és fontosnak tűnik.
Amikor azonban jön a nehéz szakasz, a megpróbáltatás ideje, az ember furcsa módon nem arra emlékezik, hogy akkor mit ígért Isten, hogy hogyan vigasztalta, vagy hogy milyen jóleső bizonyosság és béke járta át akkor. Ha emlékezik még a megerősítésre, ha nem veszett a feledés vagy feledékenység homályába, amely a pesszimizmus idején olyan gyakran űzi az embert korai szenilitásba, akkor is megfakul a lelki bizonyosság. Mintha a baj és bánat kifakítaná az izzó színeket, elfojtaná az akkor tapasztalt csodás érzéseket. Ahelyett, hogy annak igazságába, valóságába kapaszkodnánk, és világító lámpásként világítaná be a lélek sötét éjszakáját, a lelkünk a kételyek felé fordul. A félelembe kapaszkodva elkezdjük meggyőzni magunkat, hogy bizonyára tévedtünk. Hogy csak beképzeltük, hogy nem létezhetett valóban az a csodálatos megtapasztalás, mert most nincs benne részünk és minden bizonytalannak látszik. A jelen távolság miatt nem hisszük, hogy akkor Isten megérintett minket. Ha most távol van, nem jelez és nem bátorít, akkor régebben se lehetett közel hozzánk.
Nem vesszük figyelembe, hogy ha a kételkedés közepette bármi jelet kapnánk, nem tudnánk vele élni, ezért Isten nem ad. Amikor a farizeusok eleve cinikusan jelet követeltek Jézustól, Ő megtagadta a jelet, mondván mindent megkaptak ahhoz, hogy a hitet felszítsák magukban. Annak idején azért adta életünkbe a csodát, hogy emlékezzünk rá, és kitartsunk. Hogy elhiggyük, ha akkor lehetséges volt, lehetséges lesz máskor is éreznünk magunkon szerető jóságát.
A nagyobb szentek mind egyetértettek abban, hogy a viszontagság idején kitartani Isten és akarata mellett érdem szerzőbb, mint a közelsége idején.
Jó hát, ha Isten művét az életünkben mindig közel tartjuk a szívünkhöz. Emlékezetünkbe véssük, és gyakran forgatjuk az elménkben. A kegyelmek felszításának titka mindig a kegyelmek emlékéhez való hű ragaszkodás. Újra feleleveníteni Isten nagy tetteit, s közben a hála és dicsőítés szellemével átitatni magányban megfáradt szívünket.
Erre tanítanak minket a Zsoltárok. Én ezt tanultam belőlük. Emlékezni hálával. A zsoltárírók húsvér, küszködő emberek voltak, akik az örök emberi misztikából merítenek, az Istennel való beszélgetés élményvilágából. Nem csak panaszolnak, dicsérnek és dalolnak, hanem mindig elmébe idéznek tetteket, eseményeket, és néha megemlítik, hogy a szerző tudatosan tölt időt azzal, hogy elemezze Isten művét saját életében. Hogy aztán, mikor a szorongattatás elmúlik, hálát adva tehessen tanúságot.
No, erre vagyunk meghívva mi is. Már akkor üdvös volt ez a magatartás, és ez egy olyan dolog, ami mai napig beválik. Ugyanis összeköt a reménnyel és feléleszti a hitet. Mi másra lenne a legnagyobb szükségünk a próba napjaiban?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.