Születés történet - 3. rész


"Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)


Ott hagytuk el, hogy bizalmi döntésre várakozunk. Én és az Ember bizonytalanok voltunk. Vajon mennyi esélyünk van, mik a lehetőségeink? Képtelenek voltunk reálisan felmérni ezeket. Közben az orvosom mondott dolgokat, de sokszor általánosságban, nem rám vonatkoztatva (vagy csak én nem figyeltem igazán?). Minden esetre ő igyekezett legjobb tudása szerint eljárni, még akkor is, ha én nem értettem meg, mit miért mond, és nem magyaráztattam el vele.
Írtam aztán az egyik levelezőlistára, imát kérve az ügyért. Ezen a levelezőlistán fenn volt a dúla ismerősöm is. Szinte azonnal írt nekem magánban egy levelet, hogy hívjam fel, beszéljük meg. Megtettem, ő pedig sok kételyt eloszlatott. Segített megérteni, hogy amit szeretnénk, nem lehetetlenség, csak kevés azon a helyen, ahová tartozom, a szakmai tapasztalat erről, mert ott a protokoll miatt nem vállalnak kockázatosabbnak ítélt utakat. De van másik kórház is, amelyik viszont híres arról, hogy támogatják az ilyesmiben az anyukákat. Dúla ismerősöm minden lehetőséget felsorolt, mi állhat előttem, ha akarom: 1. ha azt a kórházat választom, amelyik illetékes, tuti, hogy császároznak, mert ott ezt írja elő a protokoll; 2. választok egy másik kórházat, egy bababarát kórházat, ahol van tapasztalatuk arról, hogy egy vagy több császár után hogyan segítsenek világra hozni másképp egy babát, és ha beindul a szülés, irány egyenest oda, mert kötelesek ellátni (ám ennek a hátulütője az lehet, hogy ha nem eléggé sürgető az állapotom, akkor visszautalhatnak az illetékes kórházba); 3. választok az utóbbi kórházból szülésznőt és/vagy orvost, hogy ott szülhessek mindenképp.
Az Emberrel minden megoldást mérlegeltünk. És imádkoztunk jó megoldásért. Így tett Ajándék is. (Egyébként ő pedig küldött egy könyvet, ami szintén segített sok mindennel megismerkedni, ami a természetes szüléshez tartozik. Ennek segítségével értettem meg az eddigi szüléseim folyamát, mi miért történt úgy, ahogy. És sikerült elfogadnom azt, ami addig történt velünk.) Ezekben az időkben nagyon összekovácsolódtunk a férjemmel, többször is azt mondta, teljesen mellettem áll mindenben. És valóban, olyan egységességet tapasztalhattam meg akkor, ami még jobban összehozott minket. Nekem pedig sokat segített ez a tudat.
Úgy láttuk, akkor tudunk lépni Isten felé, ha olyan döntést hozunk, amelyik nem egy, hanem két kimenetelű, hogy Isten szabadon működhessen tetszése szerint. Azaz amellett a kórház mellett döntöttünk, ahol van kellő tapasztalat, és akár meg is császározhatnak, ha mégis arra lenne szükség. Úgy gondoltuk, ha ezt tesszük, Isten szabadon adhat nekünk, amit nekünk szánt. Mi pedig imádkoztunk azért, hogy elfogadjuk, amit ő ad. És reméltünk. Beszéltünk erről a családjainkkal is. Igyekeztek nyitottnak lenni, és elfogadni a döntésünket. Édesanyám azonban nagyon féltett, és emiatt az ő részéről több olyan megnyilvánulás is érkezett, ami elbizonytalanítani igyekezett - érezhetően a Fickó igyekezett a bizalmamat ellehetetleníteni...
Mire idáig értünk túl voltam a 36. héten. Az utolsó ultrahangon az orvos egy fejvégű pozícióban lévő babát látott, megfelelő méretekkel ahhoz, hogy hüvelyi úton megszülethessen, és jól keringő, nem elöregedett méhlepényt. Mégis azt mondta, ez a gyerek megszülhetetlen. Nem indokolta különösebben miért, az elvékonyodó hegszövetre utalt, de általánosságban beszélt róla.
Sajnos kifutottam abból az időből, hogy még lehetett volna orvost ill. szülésznőt választanom. Több emberhez is fordultam a kórházból, de már meg volt kötve a kezük. A doktornő, akinél kezdtem, ugyanabból a kórházból volt, így őt is felhívtam, hátha tud tanácsot adni.
Kiderült, ha felhívom őt előbb, nála szülhettem volna, mert ő számított rám, a 30. hétig... De azért adott egy jótanácsot. Azt mondta, menjek el a szülészet főorvosához, és kérjek tőle személyesen engedélyt.

Nyilassy Sándor: Csónakázás a tavon
- ennek a képnek a reprodukcióját láttam a falon
A vér meghűlt bennem, mikor remegve lépkedtem a főorvos irodája felé kora reggel. Akkor már 38. hét volt. Imádkoztam bátorságért. (Nem szeretek ilyen ügyeket intézni, de ha muszáj...) Szinte éreztem, hogy keresztben lenyelhetnek. De azért volt egy nagyon jó lelki élményem. Mielőtt bementem, előző nap egy kedves online ismerősöm mutatott egy protestáns napi ige oldalt, ahol aznap pont a vihar lecsendesítése volt a soros evangéliumi rész. Aznap ez a rész nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, nekem szól. Segített megnyugodni. Másnap, mikor a folyosón ültem a "barlang" előtt, megpillantottam a többi falat díszítő kép között egyet, ami egy csónakból kiszálló társaságot ábrázolt. Mondhatom, ettől új erőre kaptam. Bizalmat kell szavaznom Jézusnak és kilépni a biztonságos csónakból. Ő már vár... Minden egyes lépéssel hozzá leszek közelebb.
Sikerült beszélnem az illetővel. És arra jutottunk, hogy ha spontán beindul a szülésem 18-áig, (20-ára voltam kiírva), akkor legyen, saját felelősségemre szülhetek ott, és felvilágosított a rizikókról. Azt is megbeszéltük, hogy 18-án, ha addig nem indul be a szülésem, vállalják a császárt is. A terhesgondozást, kikötötte, hogy nem vállalják.
Győztesnek éreztem magam. Úgy éreztem sínen vagyok, és minden rendben van.
De aztán jöttek az újabb nehézségek. Az orvosom, amikor elmondtam neki az egyezséget, kérte, hogy a kiskönyvembe írják be ezt. És emiatt visszaküldött az oroszlán barlangjába... Én meg kénytelen-kelletlen mentem. Az "oroszlán" most majd leharapta a fejem, mert azt mondta, ha beírna a kiskönyvembe, akkor átvenné a terhesgondozásom, és abban állapodtunk meg, hogy ezt nem teszi.
Nosza, püff neki - mehettem ezzel a hírrel az orvosomhoz. Úgy éreztem magam, mint egy pingponglabda, akivel az orvosok jót passzolgatnak... Az orvosom teljesen kiakadt. Felelőtlennek titulálta az "oroszlánt" és az intézményt, és beírta nagy betűkkel a kiskönyvembe, hogy az illetékes kórházba kell mennem. Én pedig értékeltem a buzgalmát, de úgy éreztem, csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt csinálta ezt az egészet, nem azért, mert félt engem...
Így érkezett el az utolsó előtti, azaz 39. hét. Lelkiekben már vártam a szülést, és tele voltam reményekkel. A családom támogatott, a gyerekeim tündérkedtek, és megkértem a dúla ismerősöm, hogy legyen ott mellettem a szülésnél. Isten kezében voltunk, és készek voltunk elfogadni, amit ő akar. A kórházi pakkom és a gyerekek menet táskáit épp hogy sikerült addigra összecsomagolnom. A baba egyre "csendesebb" lett a pocakomban, és voltak jósló fájásaim. Azt hittem, minden rendben van.

Folyt. köv.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Egy guru vagy Jézus? - Tanúságtétel a jóga és a kereszténység összeférhetetlenségéről

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 4. - Alapszabályok egy keresztény ruhatárhoz