Nem félünk a farkasembertől, avagy vámpírtörténetet csak angolul
Ha régen az ember lánya valami oknál fogva vámpírt akart látni, olvasni, például Drakula grófot, vagy Nosferatut, horrorfilmet kellett néznie, a horror tárgykörébe tartozó könyvet forgatnia.
Ha ma vámpíros könyvet keresünk, fix, hogy a fantasynél, vagy az ifjúsági irodalomnál megtaláljuk. Illetve, ha vámpíros filmet nézünk, akad ám tiniváltozat is belőle, lásd Buffy, a vámpírok réme... És ez a farkasemberekre is ugyanígy áll...
Mi történik itt tulajdonképpen? Hát nem furcsa, hogy ami régen horror volt, az most fantázia, ami régen 18 éven felüli téma volt, az most a fiatalok kedvence? Mert mi is történt itt? Hát nem más, mint hogy megjelentek a szeretni való vámpírok. Mint amilyen a tinilányok kedvence, a Twilight saga Edwardja. Nem titkolom, pont most olvasom a New Moont, azaz a második részt Stephenie Meyer Alkonyat quadrológiájából. Angolul természetesen, két kézenfekvő okból. Egy, így gyakorlom az angolt, hiszen a Twilight egy könnyed, szórakoztató olvasmány. Nyugodtan nevezhetnénk pöttyös, vagy csíkos lánykönyvnek is, eltekintve a fekete borítójától és a benne hemzsegő vámpíroktól és farkasemberetkől... A második az, hogy amióta van összehasonlítási alapom, hogy a vámpírtörténetek bizony angolul sokkal élvezetesebb olvasmányok, mert az angol nyelv sokkal érzékletesebben képes némely dolgokat kifejezni, ha éjszakai lényekről van szó, azóta vámpírtörténetet (lehetőleg) csak angolul olvasok. (Az első, amit angolul olvastam el és lett eme alapbenyomásnak eredetije, Anne Rice: Interjú a vámpírral című könyve volt.)
Hol kezdődött el ez az elmozdulás, hogy szeretni kezdtünk gonosz létformákat? Tagadhatatlanul Anne Ricenál és az ő első szimpatikus, maga nemében "vegetáriánus" vámpírjánál, Louis-nál, aki az Interjú a vámpírral c. könyvben - később a filmben, Brad Pitt interpretációjában - a bennfentes szemével enged bepillantást ebbe a kifordult, veszélyes, izgalmas és romlott világba. Louis az első vámpír, akit lehet szeretni, mert megőrizte emberiességét. És mellette a többi vámpír, Lestat, Armand is valahogy megkedvelhetővé válik, pedig azok aztán tényleg kegyetlenek és gonoszok. (Itt említenék meg egy érdekes tényt. Azt, hogy a Twilight Edward figurája mennyire hasonlít külső jegyeiben Anne Rice Armandjára. Mindketten 17 évesek maradtak külsőre, mindketten vörösesbarna hajjal, és sápadt, de átható szépséggel rendelkeznek. Ám míg Armand velejéig romlott vámpírbölcs, addig Edward gáláns lovag. Lehet, hogy Stephenie Meyert Anne Rice ihlette meg?)
Mi ez az újszerű rajongás a gonoszokért? Miért lettek ennyire vonzók az intelligens, kifinomult lelkű, szadista gyilkosok? Mert hát a vámpír lét akárhogy is nézzük, mégha a fantázia síkján mozog is, a kárhozat teremtménye, démonikus lény. Halott, és arra van kárhoztatva, hogy mások életerejét szívja el, hogy életben maradhasson, ergo öl a létfenntartásért. Mivel jobb ez, mint egy kullancs élete? Vagy egy állaté? Mi ez a tudatkorrumpálás, amivel elhitetjük magunkkal azt, hogy ezek nem horrorisztikus lények, főleg, ha "emberdiétán" vannak?
Anne Rice tagadhatatlanul lavinát indított el. Buffy, Anita Blake és Bella csak néhány azok közül, akik vámpírok közelében élnek a történeteikben, s szerelemmel és megértéssel fordulnak vámpír kedveseikhez. Hol van már a régi rettegés, hogy a vámpír macskaként játszadozik áldozatával, és a végén bizony beleharap, nem is kicsit...? (Néha még felbukkan Jamesként a Twilight lapjain...)
Anne Rice-hoz pedig még azt is el kell mondani, hogy bizony, ő egy rendkívül romlott világot mutat be. Egy olyat, ahol a férfiak egymáshoz fűződő szerelme bizony nemhogy tabu, hanem elfogadott. Kell egy társ a hosszú évszázadok magányában... És ezzel bizony a szexuális szabadosságok tárházát csak kezdi hirdetni... Egy Anne Rice vámpírjain felnőtt nemzedék nem fogja megérteni, hogy a gonoszság nem elfogadható és szerethető, és ez a fajta gonoszság rémületet kellene, hogy keltsen. Ez egyfajta aberráció. A társadalomban, és annak fiataljaiban jelenlevő elferdültség.
Egy kicsit olyan ez, mint a jelenlegi horrorfilmek, pl. a Fűrész. Tuti, hogy valami aberrált figura írja az ilyen történeteket. Akinek az agya túl van fűtve a gonoszabbnál gonoszabb gyomorforgató ötletekkel, annál vagy idegrendszeri, vagy lelki probléma van. Nem kizárt a démoni hatás sem. Azokról nem is beszélve, akik jót borzonganak ezeken az abszurd és embertelen filmeken... Ez nem lehet más, csak elferdülés. A borzalamak túlzó kedvelése nem lehet egészséges. Az én lelkem mindig visszariad az ilyesmitől. Nem csoda. Még az Alien (Nyolcadik utas a Halál) c. filmet se tudtam soha végig megnézni. Már a gondolata kivágja a biztosítékot nálam.
Ami a Twilightot illeti, sokan kedvelik amiatt, mert a lányok álmaiba visszahozta a tisztaság és önmegtartóztatás képét. Ezt tekinthetjük talán egyfajta pozitívumnak. No de, eme megtartóztatás korántsem abból fakad, hogy ténylegesen nem esnének egymásnak a felek, ha nem vámpír-ember, hanem ember-ember felállás lenne. Edward tagadhatatlanul úriember. Ám roppant ellenszenves, ahogyan Bella állandóan félistenként tekint rá. Persze, mennyivel szimpatikusabb az a tény, hogy állandó küzdelemben van saját magával, hogy helyesen cselekedjen, és megtagadja önmagát. No de könyörgöm, akkor is vámpírokról van szó! Olyan létformákról, akiket nem lehet nem az ún. Dark műfajba sorolni. És ha állandóan a sötétségről olvasunk, segít-e nekünk a világosságot látni? Nem telepszik-e lelkünkre, ha a napfény helyett állandóan a holdat bámuljuk? (A régi japánok szerint nem tesz jót az ember lelkének, ha túl sokat bámulja a holdat...)
Még mindig az a véleményem, vámpíros könyveket csakis a legszigorúbb kritikával szabad olvasni. Egy percre se felejtsük el a kárhozatot, ami az oldalakról visszaköszön. Ennyire sötét tükörben nehéz a világosságot látni. Ne feledjük tehát, fő az óvatosság. A világ olyat is be akar adni nekünk, ami számunkra ártalmas.
Ha ma vámpíros könyvet keresünk, fix, hogy a fantasynél, vagy az ifjúsági irodalomnál megtaláljuk. Illetve, ha vámpíros filmet nézünk, akad ám tiniváltozat is belőle, lásd Buffy, a vámpírok réme... És ez a farkasemberekre is ugyanígy áll...
Hol kezdődött el ez az elmozdulás, hogy szeretni kezdtünk gonosz létformákat? Tagadhatatlanul Anne Ricenál és az ő első szimpatikus, maga nemében "vegetáriánus" vámpírjánál, Louis-nál, aki az Interjú a vámpírral c. könyvben - később a filmben, Brad Pitt interpretációjában - a bennfentes szemével enged bepillantást ebbe a kifordult, veszélyes, izgalmas és romlott világba. Louis az első vámpír, akit lehet szeretni, mert megőrizte emberiességét. És mellette a többi vámpír, Lestat, Armand is valahogy megkedvelhetővé válik, pedig azok aztán tényleg kegyetlenek és gonoszok. (Itt említenék meg egy érdekes tényt. Azt, hogy a Twilight Edward figurája mennyire hasonlít külső jegyeiben Anne Rice Armandjára. Mindketten 17 évesek maradtak külsőre, mindketten vörösesbarna hajjal, és sápadt, de átható szépséggel rendelkeznek. Ám míg Armand velejéig romlott vámpírbölcs, addig Edward gáláns lovag. Lehet, hogy Stephenie Meyert Anne Rice ihlette meg?)
Mi ez az újszerű rajongás a gonoszokért? Miért lettek ennyire vonzók az intelligens, kifinomult lelkű, szadista gyilkosok? Mert hát a vámpír lét akárhogy is nézzük, mégha a fantázia síkján mozog is, a kárhozat teremtménye, démonikus lény. Halott, és arra van kárhoztatva, hogy mások életerejét szívja el, hogy életben maradhasson, ergo öl a létfenntartásért. Mivel jobb ez, mint egy kullancs élete? Vagy egy állaté? Mi ez a tudatkorrumpálás, amivel elhitetjük magunkkal azt, hogy ezek nem horrorisztikus lények, főleg, ha "emberdiétán" vannak?
Anne Rice tagadhatatlanul lavinát indított el. Buffy, Anita Blake és Bella csak néhány azok közül, akik vámpírok közelében élnek a történeteikben, s szerelemmel és megértéssel fordulnak vámpír kedveseikhez. Hol van már a régi rettegés, hogy a vámpír macskaként játszadozik áldozatával, és a végén bizony beleharap, nem is kicsit...? (Néha még felbukkan Jamesként a Twilight lapjain...)
Anne Rice-hoz pedig még azt is el kell mondani, hogy bizony, ő egy rendkívül romlott világot mutat be. Egy olyat, ahol a férfiak egymáshoz fűződő szerelme bizony nemhogy tabu, hanem elfogadott. Kell egy társ a hosszú évszázadok magányában... És ezzel bizony a szexuális szabadosságok tárházát csak kezdi hirdetni... Egy Anne Rice vámpírjain felnőtt nemzedék nem fogja megérteni, hogy a gonoszság nem elfogadható és szerethető, és ez a fajta gonoszság rémületet kellene, hogy keltsen. Ez egyfajta aberráció. A társadalomban, és annak fiataljaiban jelenlevő elferdültség.
Egy kicsit olyan ez, mint a jelenlegi horrorfilmek, pl. a Fűrész. Tuti, hogy valami aberrált figura írja az ilyen történeteket. Akinek az agya túl van fűtve a gonoszabbnál gonoszabb gyomorforgató ötletekkel, annál vagy idegrendszeri, vagy lelki probléma van. Nem kizárt a démoni hatás sem. Azokról nem is beszélve, akik jót borzonganak ezeken az abszurd és embertelen filmeken... Ez nem lehet más, csak elferdülés. A borzalamak túlzó kedvelése nem lehet egészséges. Az én lelkem mindig visszariad az ilyesmitől. Nem csoda. Még az Alien (Nyolcadik utas a Halál) c. filmet se tudtam soha végig megnézni. Már a gondolata kivágja a biztosítékot nálam.
Ami a Twilightot illeti, sokan kedvelik amiatt, mert a lányok álmaiba visszahozta a tisztaság és önmegtartóztatás képét. Ezt tekinthetjük talán egyfajta pozitívumnak. No de, eme megtartóztatás korántsem abból fakad, hogy ténylegesen nem esnének egymásnak a felek, ha nem vámpír-ember, hanem ember-ember felállás lenne. Edward tagadhatatlanul úriember. Ám roppant ellenszenves, ahogyan Bella állandóan félistenként tekint rá. Persze, mennyivel szimpatikusabb az a tény, hogy állandó küzdelemben van saját magával, hogy helyesen cselekedjen, és megtagadja önmagát. No de könyörgöm, akkor is vámpírokról van szó! Olyan létformákról, akiket nem lehet nem az ún. Dark műfajba sorolni. És ha állandóan a sötétségről olvasunk, segít-e nekünk a világosságot látni? Nem telepszik-e lelkünkre, ha a napfény helyett állandóan a holdat bámuljuk? (A régi japánok szerint nem tesz jót az ember lelkének, ha túl sokat bámulja a holdat...)
Még mindig az a véleményem, vámpíros könyveket csakis a legszigorúbb kritikával szabad olvasni. Egy percre se felejtsük el a kárhozatot, ami az oldalakról visszaköszön. Ennyire sötét tükörben nehéz a világosságot látni. Ne feledjük tehát, fő az óvatosság. A világ olyat is be akar adni nekünk, ami számunkra ártalmas.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése