Hálaadás - 19. nap (péntek)

Hálát adok:
a zenéért.

A zene nagyon fontos az életünkben. Inspirációt, erőt, ritmust és keretet ad. Lehet destruktív is, ahogyan manapság használják: kizárva másokat az életünkből mindenhol hallgatjuk dübörgését. De lehet a transzcendentalitás eszköze is. És itt nekem elsősorban Bach jut az eszembe, Mozart, Charpentier, Beethoven... és még folytathatnám a klasszikus kedvenceimet.... aztán pl. a Taizéi dalok, de sok más csodás dicsőítő ének is (elvégre iskolás koromtól énekkaros voltam, később pedig benne voltam a templomi gitáros énekkarban...). Nekem mindig jobban ment a főzés, a mosogatás és az unalmas munkák, ha közben legalább énekeltem. Persze legtöbbször a gitáros énekkari repertoárból jutnak eszembe dalok...
De ezeken túl nagyon szeretek más zenéket is. A modernek közül is. A férjemmel egy '80-as évek bulin jöttünk össze. És azóta is vannak közös kedvenceink a '80-as, de a '90-es évek évekből is, amikor fiatalok (én inkább még gyerek) voltunk. A modern "tánczenéért" nem feltétlenül lelkesedem maradéktalanul (diszkóba való tucc-tuccokért főleg), még ha nagyon is szeretem a streetdance filmeket... és ezért sok kivétel akad. :-) De a dallamosabb, isnstrumentálisabb zenék mindig hamarabb megfognak. Pl. a latin ritmusúak... És van sok populáris zene, amely természetesen nekem is belopta magát a szívembe.

Ma Joe Cocker egyik számával álmodtam délután (lepihentem a lánykámmal), az Unchain my heart-tal. Joe Cocker a gyerekkoromat idézi, amikor édesanyám, öcsém, meg én sokat néztük a zenecsatornák klipjeit. Ez a karcos hangú énekes hamar belopta magát a szívünkbe.

Most mégis inkább egy másik számát osztanám meg veletek. Egy olyat, ami mindig meghat a szépségével. Amit az egyik legszebb szerelmes dalnak tartanak. Nekem mégis a kicsi lányaim jutnak róla eszembe... :D


Megjegyzések

  1. Kedves Manka!

    Pár hete olvasom a blogodat, és nagyon örülök, hogy ilyenek is vannak, épp jókor jött...
    Néhány kis kérdés is megfogalmazódott bennem, és mivel írtad, hogy te sem vallásos családból származol (én sem, de ennek ellenére csodálatos szüleim vannak), és mégis megtaláltad Isten, vagy ő talált meg téged, hitoktató is vagy, hát ideírom őket.
    Az első, ami általában kiborítja a legtöbb hívőt, de mentségemre szóljon, hogy „keresem az utam”: Te mikor és hogyan jutottál el a hitedben odáig, hogy biztosan hidd, és tudd, hogy ami a Szentírásban le van írva, az úgy is volt, Jézus élt, létező személy, a róla szóló történetek igazak? Van erre más bizonyíték. Sokszor szembesülök vele, hogy én magam sem tudok megfelelni erre a kérdésre, ha valaki fölteszi…
    A másik: hogyan érezted Isten hívását? Ezt azért kérdezem, mert feltételezem, te sem a neveltetésből adódóan kerültél ilyen közösségbe.
    A harmadik, legszemélyesebb: Te mit tapasztaltál, ha egyáltalán tapasztaltál ilyet, hogyan lehet behozni azt a lemaradást, ami katolikus közösségekben ér/ért azokkal szemben, akik gyerekkoruk óta vallásos környezetben nevelkedtek? Hogyan lehet felnőttként áttérni erre az útra? Hogyan lehet az ember igazán szerethető, és szeretni tudó?
    Én sokszor érzem ezt a hátrányt, hogy alapjában nincs meg bennem az a keresztényi elfogadás, mosolygás, jó kedély, mint a társaság többi (gyerekkora óta katolikus) tagjában. Sőt, nehéz így fiatal felnőttként belecsöppenni egy ilyen közösségbe, hiszen a nem hívő közösségben nem érzem magam jól, mert más értékrendre vágyon, viszont a katolikus közösségekből mindig ki fogok lógni, pont azért, mert én nem úgy indultam.
    Előre is köszönöm a válaszodat, további sok sikert, kreativitást a hivatásaidhoz!
    Viki

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Intimitás a keresztény kapcsolatban 6. - Eszközök a tisztaság megőrzéséhez