Háborúságról

Nyírő Gyula: Isten igájában című könyvét olvasom a férjemmel felváltva. Most megelőztem őt az olvasásban. De nem örülhetek előnyömnek, mert ő másik könyvet is olvas, azért nem vert még rám jó 20 oldalt...
Épp olyan résznél tartok, ahol már kezd elnyúlni a háború. Talán egyszer már vége lesz, érezni, de még mindig hullanak az emberek. Egy katona, aki művész volt, jön az orgonasípokat rekvirálni. Aztán üres kézzel megy a frontra veszteséglistára való közegnek: meghatotta az orgona ősi története, a forrószívű leány által adott kicsiny orgonasíp története, meg Vikolé, aki az orgonát építtette, no meg Felicián baráté, a muzsikus ferences szerzetesé, akik összekaptak a kis orgonasípon, annyit jelentett nekik a lány által adományozott kis furulya.
Nyírő számomra túlságosan is humanista gondolkodású, az emberbe szerelmes író. Isten papjaként is büszkesége és emberszeretete hajtja. Igaz, nem hivatásból lett reverendás, hanem a szegénység vitte a szeminárium lépcsőire. Hogy árva családján segíthessen... Ám mindaz, amiket leír, csodálatos, lelket érintő szavak, hatalmas megtapasztalások, még ha Isten távol is marad ezeken.
A háborúról is úgy ír, hogy én, akinek csak nagyapám életéből ismerem a háború szót, én is csontomig hatolóan átérezzem e lélekölő, embergyilkos, dicstelen halálkomédiát. Amikor vesztesek a lövészárkokban gubbasztó férfiak, akik a haza, a nemzet szent ideájával ajkukon jöttek a frontra, s véres, károgó emberroncsokként tengődnek a kórházakban, míg haza nem érnek. Vagy nem érnek haza, s fájón siratják eltartójukat a felesége, gyermekei, esetleg idős édesanyja, édesapja...
Míg kedvenc sorozatomat, az Annát (Anne of Green Gables) nézem, s utolsó kétrészes folytatását, melyben Gilbert Blythe bevonul, s Anne utána indul a pusztításba, ahol egy volt munkatársa - most kém és haditudósító - gyermekét és barátnője, Diana férjét, Fred Wrightot menekíti, férjét keresve... ...addig csendben hatnak Nyírő sorai az elmémre. A két mű összekapcsolódik a háború borzalmainak átélésében. Amióta ugyanis gyerekem van, elég egy menekülő nő gyermekkel a karján, s már rögtön úgy szorítok értük, mintha én lennék ott a harcmezőtől nem messze, repeszek vagy golyózápor elől menekülve, halálra aggódva magam minden egyes nap a férjemért, vajon él-e vagy már meghalt... Micsoda egy szentimentális nőszemély lettem!
Persze talán röhejes ilyesmiken agyalnom, amikor nincs háború, s talán még egy darabig nem is lesz. De nem tudok nem elmenni milliónyi embersors felett, akiket megnyomorított ez az embertelen öldöklés, aggodalom, kétségek és éhezés. Én örülhetek, mert ebből nem tapasztaltam semmit. Számomra az is a történelemkönyv egyik lapja, mikor nagyapám egyszer mesélte, megjárta a Don-kanyart.
Hálás vagyok Istennek, hogy nekem teljes életem lehet. Hogy nem kényszerülök a nekem legdrágábbat, férjemet áldozni a hazáért. Hogy gyermekeimet még a szoknyám mellett tudhatom. Hogy van mit ennem, s van jövőm és kilátásom. Hálás vagyok érte, hogy nekem béke adatott. De ki tudja, lesz-e részem még életem során háborúban...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Önkielégítésről keresztény lányoknak 3. - Fegyvertár a küzdelemhez