Bízzuk Újra Életünk Krisztusra!

Nem szokásom újévi fogadalmakat tenni. Olyan dolgokat megfogadni, amikről már egy hónap után elfeledkezem, felesleges. Azt azért minden évben felteszem magamban, hogy jobb emberré akarok válni. És általában kevésbé zűrös évet kívánok magunknak. Idén eljutottam odáig, hogy már ezt sem kérem. Hiszen pont a nehézségek csiszolnak, formálnak minket tökéletesebbé. Nem szabad menekülnünk a szenvedés elől. Hiszen amit itt a földön elmulasztunk, azt majd odaát kell letörlesztenünk. Így jobb itt szenvednünk, s odaát az örök boldogságot elnyernünk. Amióta férjemtől megkaptam a Fausztina nővérről szóló DVD-t karácsonyra, s megnéztem, felidéztem a naplójában olvasottakat, s még inkább úgy érzem, nagyobb elköteleződést kell tanúsítanom Isten s a családom felé.
Ennek jegyében fel is számoltam pszeudo-gasztroblogomat. Éreztem, felesleges. Innen hiányzott a főzés melege, oda pedig kevés volt a szufla. Nem baj. Tanultam belőle.
Aztán újabb újévi tevékenységként rendeztem megint egy szálat. Töröltem magam végérvényesen a DeviantArt-ról. Így sajnos többet nem közölhetek képet Kiss Ákos Zoltántól, de legalább nem kényszerülök többet félmegoldásokra sem. A DeviantArt már csak nevéből adódóan sem a legjobb webhely a magamfajtának. Amúgy sem töltöttem fel már mióta a galériámba semmit, illetve elrejtettem addigi műveimet is, köztük a Theatre de Vampires címűt, ami Anne Rice: Interjú a vámpírral c. könyvéhez készült illusztráció volt, s egy barátnőmnek készítettem. Anne Rice-nak végleg leáldozott nálam, mióta rá kellett jönnöm, a fent említett művében található az első "szerethető vámpír" s ezzel bizony elindította azt a folyamatot, mellyel a vámpírok a horror tárgyköréből a fantasy világába kerültek... Az pedig végképp bosszantott, hogy ez volt legkelendőbb képem. Sokak jelölték meg kedvencnek... És rémes volt látni milyen a nagy tömegek ízlése. Egy elhatározásomban eltakartam a képet, hogy ne váljak rossz terjesztőjévé. Most pedig úgyszólván levettem. Vége. Halleluja! Megkönnyebbültem.
És ezek mellett persze megvannak a szüleimtől örökölt kis újévi szokásaim. Ezek a következők: a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje (főleg a Kék Duna Keringő) és a lencsefőzelék ebédre. Semmilyen más újévi babonát nem tartok, csak a lencsét, de azt sem babonából. Egyszerűen berögződésből. Méghozzá egy ínyenc szokásból. Ugyanis nagyon szeretem a lencse gazdag ízét. Az újév pedig kitűnő alkalom előhozakodni vele. Nem csodálom, hogy a gazdagságot és a szerencsét kötötték fogyasztásához. A megannyi kis zöldes aranybarna korong mintha pénzérmék halma lenne...
Strauss pezsgőillatú keringői, polkái jókedvvel töltik be a lakást, mintha egy arany sugár végig táncolna minden apró szögleten, forogva a walzer ritmusára... Ilyenkor képzeletben gyönyörű, abroncsszoknyás zöld báli ruhámban, hófehér hosszú kesztyűben, legyezővel a kezemben én is végigsuhanok a bécsi palota báltermén.
De ami a legfontosabb: nem felejtettem el lélekben ismét rábízni magam az én drága Égi Édesanyámra s az ő Szent Fiára. Ők oltalmazzanak mindannyiónkat ebben az új s még tiszta fehér lap esztendőben! Amen.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Önkielégítésről keresztény lányoknak 3. - Fegyvertár a küzdelemhez