Kezdődik az óvoda, indul az új élet

Az életnek része a változás. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Közhelyek, amelyeknek igazat adunk, de amikor rajtunk kezdődik a dolog, már nem ilyen egyszerű.
Engem a változások általában megviselnek. 3 év alatt 4-szer költöztem. És minden alkalommal az utolsó pillanatban (valójában napokban) szedtem össze a holminkat. A hideg kirázott a gondolatra, hogy el kell hagynom a megszokott kényelmet és újra kell kezdenem kialakítani valami otthonosat másutt... Anyósom kérdezgette legutóbbi alkalommal is 2 héttel előtte, be vannak-e már pakolva a holmik nagy része. De én csak ingattam a fejem. Ő, mint bizonyára mások is, szereti a változást. Nála havonta változik a szoba elrendezése, és ha a helyemben lenne költözéskor, neki bizonyára 3 nappal előtte már dobozban állna minden. Én azonban még azt is nehezen viselem, ha valami átrendezésre kerül a szobánkban. Például csak 10 centivel arrébb kerül az ágy, és én mindaddig, amíg meg nem szoktam (kb. 1 hónap) nekiütközöm, és csupa kék-zöld folt lesz a lábam...
Persze most, hogy belegondoltam, Cicuka óvodai életének kezdetébe, ismét éreztem, visszavonhatatlanul megváltozik az életünk. Ismét az a csendes, passzív tiltakozás szállt meg, mint minden olyan esetben, amikor változás áll be az életünkben. Két nagy kivétel volt ezidáig alóla: a két gyönyörű gyermekem születése. Őket mindkettőjüket szeretettel és készülődve vártam. :-)
De aztán egy nagyon érdekes aspektus is eszembe ötlött. Milyen nehéz dolga lehet az Úrnak, hogy kizökkentsen a megszokott lelki mederből, és megtérésre buzdítson, ha épp ugyanígy passzívan ellenállok a változásnak... Valahogy meg kellene tanulnom értékelni a változást. Talán csak a jót látni benne.
A mi esetünkben nagyon jól tudtam, Cicukának szüksége van az ovira és az életében pozitív változásként fog majd megjelenni. De én nem tudtam nem arra gondolni, az évek haladtával egyre kevesebbet fogom látni, egyre kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni. Ez a véglegesség ott lebegett a fejem felett, mint egy láthatatlan penge.
De aztán most már a második héten is túl vagyunk. Nem mondom, fárasztó volt ez a két hét. Megszokni az új ritmust. De sok jó dologgal is járt együtt. Pl. megismertem egy-két aranyos anyukát-apukát és még aranyosabb gyerkőcéket. Az óvodáról napról-napra derül ki, mennyire jó döntés volt. Az óvónénik nagyon kedvesek és ügyesek. Zsuzsi pl. viszonylag könnyedén veszi az akadályokat. Bár nem mondom, hogy nem volt ellenkezés, hiszti-sírás, ám én határozott maradtam, az óvónénik meg ügyesen elterelték a figyelmét róla. Így egész jól haladunk.
Múltkor, mikor kinn ültünk az anyukákkal - mert minden reggel nehezen megyek haza a jó társaság miatt - elment közöttünk az igazgatónő és azt mondta nekem: "Mit félti maga az én druszámat?" Magyarán Cicuka talpraesett. Még olyat is meséltek az óvónénik, hogy ő vigasztalta a síró-pityogó gyermekeket: Ne féljetek, jön értetek az édesanyátok! :-)

Megjegyzések

  1. Húha...hogy telik az idő... még most is magam előtt látom az esküvői fotód, egy egyszerű, de gyönyörű fehér menyasszonyi ruhában voltál, egy csupa öröm és mosoly menyasszony...és már óvis gyereked van, hihetetlen:))) Cicukád talpraesett kisgyerek, Isten éltessen és óvjon titeket.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat