Leves analógia

Ha valaki főz, vagy főzni tanul, a leves a legalapvetőbb. Az alaplé. A csont- vagy húsleves. A legkönnyebb étel, minden hétvégi vagy ünnepi ebéd alapja. Azt hinnénk, ez egyszerű, ezzel nem kell sokat piszmogni, ezt nem lehet elrontani. Pedig sok múlik azon, hogyan készítjük a levest.
Amikor kezdő háziasszony voltam, házasságom kezdetén, elővettem a Horváth Ilona szakácskönyvet, és abból készítettem el a recept alapján az első húslevesemet. De a kedvező fogadtatásba azért némi kritika is vegyült. Mert bizony az én levesem igen zavaros volt, bár ízre nem volt rossz. Vágyakozva gondoltam anyósom gyönyörű, áttetsző, sárga húslevesére, amiben csak tészta van, a zöldségeket külön lehet beletenni... Incsiklandó, igazi húsleves...
Persze megkérdezhettem volna, hogy csinálja, hiszen mint kiderült, csak azt várta, mikor kérdezek. De én nem szerettem kérdezni. Sajna a családomban öröklődő önfejűségből én is örököltem bőven. Így meg kellett egy darabig elégednem azzal, hogy zavaros leveseket teszek férjem elé, aki kérdezgetni kezdte egy idő után mit hogyan csinálok. Egyszer megkérdezte: "Le szoktad merni róla a habot?" Nem, nem mertem le soha a habot. Minek meregettem volna. Hiszen megcsináltam mindent. Feltettem a húst főni, megpucoltam a zöldségeket, és kellő időben beletettem a lábosba, és ízesítettem. És addig magára is hagytam, mígcsak a sárgarépa elég puha nem lett, mert mindig az a mérce. Mire az megpuhul, addigra a többi is biztosan puha.
Miért figyelgettem volna  a levesemet?
Azután Bikfic elmagyarázta, a hableszedés függvénye a leves tisztasága egyrészt, másrészt, hogy az ember fimon szűrőn átszűri, állni hagyja, s később leönti a tetejét, ám a leülepedett alsó részt kiönti. Leesett az állam. Mik vannak... Azután kiprbáltam és nem hittem a szememnek. Apróságnak tűnik ugyan, de ez a lényeges.
A leves, vagy bármilyen étel akkor lesz az igazi, ha kellő figyelemmel készítjük. Odafigyelve az apróságokra is.
De nem csak a levessel van ez így. A kapcsolatainkkal is. Azt hisszük, megtettünk mindent. Hiszen teszünk azért, hogy kapcsolataink működjenek, mégis látszólag nem elég, amit már megtettünk. Mit akarhat még a másik? Azokat az apró, kicsi, ám roppant lényeges dolgokat, amik neki sokat jelentenek, ám nekünk inkább csak nyűg. Ám ha minőségi kapcsolatot szeretnénk, olyasmit is meg kell tennünk, ami nehezünkre esik. Ezzel biztosítjuk a másikat arról, figyelünk rá.
Tehát kell az odafigyelés. Az életünk alapja az ugyanis, hogy mennyire vagyunk képesek közösségben élni a többiekkel, különösen azokkal, akikkel egy fedél alatt lakunk. A minőségért meg kell dolgozni. De nem kell verítékszagúnak lennie a dolognak. Elég a figyelem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat