Gondolatok a gép előtt, délelőtt

Néha jó tudni, hogy mások ugyanolyan, vagy hasonló problémákkal küzdenek, mint mi.
A pesszimistáknak való félig
töltött pohár. :D
A kép innen.
Vannak olyanok is, akiknek ha azt mondjuk, vannak rosszabb helyzetben lévők nálad, azt mondja: "Ez engem nem vigasztal." Általában ezek azok az emberek, akiknek a pohár mindig félig üres. Én azokhoz tartozom, akiknek a pohár félig teli. Ha belegondolok, hogy másnak mennyivel rosszabb nálam, hálát kezdek érezni azért, hogy nem kapok erőmet meghaladó feladatot. Ha pedig azt tudom meg, hogy valaki nagyon hasonló nehézségekkel küzd, mint én, mindig megnyugszom: nem vagyok egyedül, nem én vagyok az egyetlen. És ettől új erőre kapok. Kárörvendés lenne? Nem. Kicsit abszurdnak tűnik annak örülni, hogy mások is osztják a szenvedést, a frusztrációt, a tanácstalanságot vagy tehetetlenségeket. Ilyenkor mintha láthatatlanul is könnyebbedne a súly vállamon, nem egyedül vívom ezt a küzdelmet, megosztozunk. A legjobb azt tudni, hogy a mi Urunk osztozik velünk. Szeretetből.
A frusztrációt, a szenvedést nem úszhatjuk meg.
A Mélybenézőben írja Dr. Lawrence Crabb, hogy egyik férfi páciense egyszer azzal kezde a beszélgetést, minél előbb jól akarja magát érezni a bőrében. (Ha nem veszítettem volna el a könyvet, idézném szó szerint, de most csak az emlékeimre támaszkodhatok...) Dr. Crabb erre azt tanácsolta neki, vegyen ki egy hónap szabadságot, utazzon el valami trópusi paradicsomba, fogyasszon nagy mennyiségű alkohol tartalmú italt, és vegye körbe magát csinos nőkkel... Mire az illető teljesen megrökönyödött. - Keresztény maga egyáltalán? - adott hangot döbbenetének. Mire a doktor elmagyarázta neki, ilyesmire nincs mindig keresztény megoldás.
Ezt igaznak tartom. Ha ragaszkodunk a hitünk értékrendjéhez, sokszor kerülhetünk frusztráló helyzetekbe, amiből kényelmes lenne kilépni. Például amikor szembe találkozunk a kettős mércével, amivel minket mérnek embertársaink. Vagy amikor vergődünk a boldogtalanság érzetében, s körülöttünk minden a "légy boldog!" mantrát kántálja.
Néha kénytelenek vagyunk elviselni a szenvedést. Azért, hogy megmaradjunk Istenben, a hitünkben, hogy a jót tegyük.
A Bernadette-ről szóló filmben (Sugárzó Életek DVD sorozat 13-14. rész) láttam, hallottam egy jó mottót. "Mikor valamilyen teremtmény bántja," - tanácsolja Marie Bernard nővérnek egyik társa - "mindig mondogassa magában: múlj el, múlj el, ó, teremtmény! Isten marad, Isten elég." Nagyon hasonló ez Avilai Szent Teréz mondásához: "Isten egyedül elég." Mindig jó erre emlékeztetnünk magunkat a baj idején.
Az igazi az lenne, ha ilyenkor is tudnánk az Istent dicsőíteni. De nehéznek tűnik ez akkor, amikor az embernek nem kedveskedik az Úr lelki élményekkel, amikor a megpróbáltatás, a hűség ideje tart. Mégis azt kellene tennünk, és annál inkább. Mert az életben is meg kell tanulnunk úgy végezni jól és szertettel a munkánkat, bármi apróság is legyen az, hogy nem várunk érte dícséretet. A Dicsőségben elég jutalomban lesz részünk.
Ez a felszólítás természetesen először magamnak szól.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elöljáróban - Párkapcsolat, szerelem, társkeresés - keresztényként

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.