Egy kockányi Zala...

A kép innen származik
Biztos mindenkinek az ismeretségében van egy nő - édesanya, anyós, feleség, keresztanya, nagynéni, nővér, húg, barátnő, a szomszéd Mari néni, vagy a Terike a munkahelyről, esetleg a takarító néni -, aki nagyon-nagyon-nagyon finom házilag készített krémes süteményt süt. Aki nem ismer ilyet, azt szívből sajnálom. Mert nem volt eddig még lehetősége olyan igazán jó süteményt kóstolnia, amely mellett a cukrászdai műremekek is messze eltörpülnek.
Érdekes módon, gyerekkoromből nem emlékszem ilyen asszonyra. Sem a lépcsőházunkban lakó szomszéd nénik, sem a környékbeliek közül. Ami nagymamámat illeti, ő eget rengető almáspitét remekel, de krémes süteményt nem ettem nála. Arra a takarító nénire viszont emlékszem a munkahelyemről, aki egyszer megkínált egy fantasztikus mézes lapos, vaniliás krémmel töltött szelettel. Megkérdeztem, hol tudott ilyen finomat venni, mire ő elárulta, maga sütötte. Miközben a másodikat vettem el a kínáló edényből, fejcsóválva adtam hangot elismerésemnek. A néni megvonta a vállát, és mondta, nem nehéz. Az ízhatást szemlélve, én nem tudtam neki hinni. Számomra egyenesen csoda számba ment, hogy valaki cukrász képesítés nélkül ilyen remek süteményt süssön.
Később a legkíválóbb süteményért, amit valaha is kóstoltam, kb. 3 órát kellett utaznom. Anyósom zalai származású. És így férjemmel szerencsésen megörököltem a zalai rokonságot. Benne V. nénit. A falusi asszonyok világa más (volt), mint az én városi lány világom. Ezt már abból is tudtam, hogy néha anyósommal bár egy az anyanyelvünk, mintha teljesen más nyelvet beszéltünk volna. Ebből az elején sok galiba adódott. Egyszerűen hiába használtuk ugyanazokat a kifejezéseket, mögöttes tartalmuk teljesen más volt, s így elsiklott az értelmezés ezen a jéghártyán, mely falat vont közénk sokáig. Addig tartott ez, míg megismertük egymást annyira, hogy tudjuk, hogyan jár a másik esze... a szeretet melege olvasztotta fel ezt a falat...
V. néni és a lánya nagyon jól főznek, sütnek. Az egyik nagy esemény életükben a Búcsú, arra nagyon sokféle süteményt készítenek. Egy búcsúról megmentett válogastást kóstoltunk végig, amikor 3 órát utaztunk, hogy meglátogassuk őket. Volt ott citromos ízű krémes süti, barack alakú műremek, valami flódnihoz hasonló férfiboldogító csemege, és egy szuperlatívuszokat kiérdemelő finomság, a Lajcsi szelet. Ez a legeslegfinomabb, amit valaha is ettem. Három barna mézeslap között egy réteg vanília, egy réteg puncs krém, tetején hajszálvékony étcsokoládéréteg. Bárki bármit mondhat, a házi krémes süteményeknél jobb nincsen.
Aki képes volt ilyesmit készíteni, az az én szememben varázsló volt. Pedig jómagam is megtanultam bonyolultabb dolgokat is megcsinálni, pl. Eszterházy tortát, és az sem piskóta... :-)
Számomra a házi torta szintén fontos. Így vőlegényemnek remekeltem  először kis segítséggel, később már anélkül egy ilyen diós tortát. Később pedig egy Lajos Mari féle Fekereerdőt is.
Anyósom, mikor megkóstolta a fiának készített tortát, azt mondta, ha ilyen finom tortát készítek, bizony cukrásznak kellett volna mennem. Vagy ehhez hasonlót. Ez volt az első elismerés, amit tőle kaptam. Azóta is őrzöm szeretettel.

Drága anyósomnak nem régen volt a születésnapja. Nem könnyű neki sokszor örömet szerezni (mivel ő tényleg az adásban leli legnagyobb örömét, így kapnia mindig nehezebb). A hazai ízeket mindig emlegeti. Így hát elhatároztam, sütök neki valami hazai krémest. Elővettem a zalai szakácskönyvet, amit tőle kaptam, s az egyik általam Zalában már kóstolt finomságot néztem ki, a Zala kockát. Végig olvastam a receptet, s látván a tojások mennyiségét és a recept bonyolultságát, inába szállt a bátorságom. Le is tettem a könyvet. Aztán egy-két napon keresztül rágott a dolog: mással nem tudnék neki ennyi örömet szerezni, ugyan ugorjak már neki, legalább próbáljam meg. Utolsó nap, amikor már elszántam magam a tettre, azzal bíztattam magam, aki egy Eszterházyt összerittyent, az ezt is legyűri...
Mielőtt elkezdtem, fohászkodtam a Szentlélekhez, mint friss fiatalasszony koromban. "Add, hogy finom legyen, és örüljön neki!" - ezt ismételgettem a sütés elején, míg bele nem melegedtem.
A Zala kocka kétféle piskóta jellegű lapból áll: egy vastagabb sárgából és két vékony kakaósból. Először a recept szerint ezeket sütöttem meg. A hiányzó zsírpapír helyett vastagon vajaztam-liszteztem a tepsit, lisztezett konyharuhára borítottam a nagy négyzet alakú lapokat. És közben persze zajlott az élet. Rohangáltam a lányokhoz és kergettem a macskákat a közeléből. :-)
Aztán, miután minden gyerek aludni tért, mekiláttam a krémjének. Dupla adag csokis puddingpor, tejben sűrűre főzve, fellazítva tömör cukros tojáshabbal, s kihült állapotban még cukorral habosra kevert vajat forgat bele az ember - na ez a krém. Ezt kell fél ujjnyi vastagon a piskótákra kenni. Először egy alsó barnára, utána rá a sárgára, majd megint a barnára. A tetejét pedig tortadarával kell megszórni. Aztán irány a hűtő, másnap pedig a szeletelés és a levágott szélek kóstolása... az utóbbi fontos, nem szabad kihagyni! Hmmm. :-)
Hát, ahogy apránként mégis sikerült megcselekedni mindazt, amire én eleve képtelennek éreztem magam, győztes hadvezéri büszkeség kezdett dagadozni bennem.
Már csak a zsűrinek kellett megítélnie a pályaremeket. Anyósom pedig a tőle kitelő módon mosolygott, amikor meglátta a sütit. Felismerni nem ismerte fel, mert maga még sosem készítette. - Szép. - dícsérte a küllemét, majd evett belőle. És amiből igazán tudtam, hogy jól sikerült, az nem a "finom" kijelentése volt, hanem az, hogy aznap egymást követően többször is vett belőle. Meg következő nap is...
Én pedig most tanúságot tettem róla előttetek. Hála a Szentlélek Úristennek!!!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat