Az akasztott hóhér esete a túrós puliszkával...

Könyvesbolti eladónak lenni azt jelenti, hogy néha az emberrel furcsa dolgok történnek. A vásárló miatt természetesen. Mert aki bejön a boltba, az ismeretlen kihívások elé képes állítani, legyen az bármilyen harcedzett eladó. Az egyénisége miatt. Ez történt velem is egy alkalommal, amikor még kb. csak egy éve dolgoztam ebben a szakmában.
Egy hölgy lépett be a boltba. Kissé körülnézett a legelső piramis alakú könyvtárlón, aztán tovább jött felém. A tárló mögött műmárvány falon a sikerlista könyvei álltak vagy feküdtek művészi halmokban (a művészi elrendezés sokszor az én dolgom volt...). Ennek támaszkodva álltam, szinte teljesen belátva a bolt területét.
A hölgy - középkorú, egyszerű öltözetű, értelmiségi külsejű - hozzám fordult. S nagyon meglepett. A szokásos megvan-e ez és ez a könyv kérdés helyett a következőt kérdezte:
- Olvasott már Wass Albertet?
Zavarba jöttem. Mert biza, addig egy sort se olvastam tőle. De arra emlékszem, baloldali érzelmű személyek míly nagyon ostorozzák, és fasisztázzák őt. Mivel sok baloldali kedélyt borzolt fel, én nem nagyon mertem közeledni feléje (akkor még baloldali beállítottságú édesanyámnál laktam).
Kinyögtem valahogy azt a nemet. Aztán jeges rémület kerített hatalmába: a nő levette az egyik Wass Albert kötetet, történetesen a Funtinelli boszorkány valamelyik kötetét (három kötetből áll), és kinyitva egy bizonyos oldalon, az orrom alá dugta, hogy olvassam el, mondjam meg, mit szólok hozzá. A pihék is mind felborzolódtak a tarkómon. Egy pillanat alatt átfutott bennem, hogy ezzel a csendes őrülttel lehetőleg ne nagyon vitatkozzak, mert különben hamar elvérezhetek... Így aztán munkaidőben, a bolt közepén, olvasni kezdtem.
A részlet egy vélhetően idős, bölcs bácsi és egy fiatal édesanya között zajlott valahol Székelyföldön (amennyit én kitudtam abból a részből hámozni). A bácsi, nagy bölcsességgel, az életet a túrós puliszkához hasonlította. Azt mondta, az életben az örömöt és szenvedést egyszerre kell elfogadni, mint a túrós puliszkát. Ha valaki csak túrót eszik, előbb utóbb csak puliszka marad hátra, s azt is meg kell egye. Ekkor a fiatalasszony azt kérdezte: mi van azzal, aki csak puliszkát eszik, hogy a túrót a gyerekeinek továbbadja. Az öreg - még bölcsebben - a következőt mondta: a túró megsavanyodik, ha tartogatják. Így mondva el nekem, és a fiatal anyának, ha a gyerekeiért vállal mártírságot, az örömök elfogadása nélkül, az nem jelenti azt, a gyerekei boldogak lesznek, sőt, saját magától is megtagadja az egyetlen dolgot, amivel együtt a puliszka íze elviselhető, a túrót. Önkéntelenül is édesanyák jutottak eszembe, akik ebben a jó tanácsban nem részesültek. Szomorú sorsú anyák, akik zokogva kérik számon gyermekeiken: feláldoztam érted az életem legszebb éveit, és hol a hála érte?!
Nem mertem becsukni a könyvet, úgy adtam vissza a "feladónak". Körbe kémleltem a boltban, és aztán a tettenérés biztos tudatában néhány elismerő szót szóltam a várakozó "elmebeteg" kíváncsiságát kielégítendő. Szégyelltem magam. Hogy mégcsak ajánlani se tudok egy ilyen jó könyvet, és hogy egy vevő ajándékoz meg olvasmányélménnyel... Az biztos, - gondoltam - aki ilyen sorokat tud papírra vetni, az fantasztikus ember, bármit mondjanak róla mások, s magamban rehabilitáltam Wass Albertet.
A hölgy pedig ezen felbuzdulva még egy másik részt is elolvastatott velem, kicsit elbeszélgetett róla, aztán távozott. Mintha játszott volna velem. Messziről kifigyelt - ahá, ez az eladó még nem olvasott ilyet, majd móresre tanítom - aztán megjelent, és egy riposzttal az elevenembe szúrt.
Hogy olvastam-e azóta Wass Albertet? Nem. Belekezdtem a Funtinelli boszorkányba, de nem tudtam végig olvasni. Rajta van viszont a halálom előtt elolvasandók listáján. :-)

Egyszer később, már férjes asszonyként, magam is készítettem juhtúrós puliszkát. Be kell valljam, belémsajdult evése közben nem egyszer a hasonlat... Egy ideig nem is csináltam puliszkát, annyira elbátortalanodtam. A túró gazdag sós íze, a szalonnapörcökkel igencsak ellentétben állt a kukoricakása édeskés ízetlenségével. Legalábbis akkor így gondoltam. Bikfic úgy fogalmazott: a puliszka az ízek böjtje. Aztán megtanultam a szakácskönyvből a borsos tokányt, s később ennek a variációját, a savanyú vetrecét. Rá kellett jönnöm, ez az étek kiált a puliszkáért, mint azt legjobban kihangsúlyozó köretért. Ugyanis a puliszka elsőre bár ízetlennek tűnik, nem az, s a kellemes enyhe ízvilága kitűnő egy tartalmas, hangsúlyos ízű, szaftos húsételhez. Ahányszor savanyú vetrecét készítettem, puliszka dukált hozzá. Később ráakadtam a Vidék Íze című kitűnő kulináris lapban egy nagyon jó puliszka receptre. Első harapásra beleszerettem. Nem sokkal volt más az eddiginél, ám az a kevés tej vagy tejszín, vaj és esetleg egy kis petrezselyemzöldje áthangolta a kukoricakását, és kiemelte jótulajdonságait, a kukorica finom édeskés ízét. Úgy megkedveltem, hogy valóságos csemege lett számomra. Minden nap nem tudnám megenni, de néha-néha szabályosan megkívánom. Ilyenkor megfőzöm, s némi kiegészítővel uzsonnára vagy vacsorára eszem meg. Így magában, hús nélkül is kiváló. Ám hozzá kellett az évek alatt szoknom, el kellett kezdenem értékelni.
A szenvedést nem sikerült ezzel együtt megszeretnem. De a szenvedéssel kapcsolatban is megváltozott azóta a könyvesbolti eset óta a véleményem. Megtanultam elviselni, tűrni, s amennyire lehet, elfogadni. Ebben egy másik író volt segítségemre, Dr. Lawrence Crabb keresztény pszichológus. Anyósomnál láttam meg Mélybenéző című könyvét, melyet anyósom Barsi Balázs ajánlása miatt vett meg. Én kölcsönkértem, s egy rossz alkalommal el is hagytam, mielőtt kiolvashattam volna. Ám ez a könyv szembesített azzal, milyen felszínes is személyiségem, s ez képtelenné tesz arra sokszor, hogy érdemileg foglalkozzak fontos problémákkal, hiszen azt hiszem, örökké vidámnak kell lenni, s ha valami szenvedés ér, rögtön megoldásokat, vagy okokat kell találnom annak létére és feloldására. Dr. Crabb szembesített vele, a szenvedés azért van, mert ez a világ már nem a Paradicsom Kertje, jelen van benne az Eredeti Bűn. Így sokminden nem teljesedik be itt, csakis másik Életünkben. Szenvedünk amiatt, hogy érdemeinket senki sem ismeri el itt a földön. Pedig tudnunk kell, semmi sem tökéletes itt és most. Csakis egyedül Isten. El kell tudnunk viselni fájdalmainkat, annak tudatában, a másik Életben kapunk érte kárpótlást.
Úgy hangzik, mint egy középkorból visszaplántált tanítás, mi? Hát, nem baj. Mert igaznak igaz. Igazat adok, amikor a szerző azt mondja, sokan rosszul hirdetik az evangéliumot, amikor földi beteljesülést ígérnek itt és most.
Szent Ferencet nagy újítónak gondolják, aki a reneszánszban valami teljesen új színt hozott az Egyházba. Tanulmányaim során alkalmam volt erről írni, művelődéstörténeti szempontból. S kutatásaim során arra kellett rájönnöm, egyáltalán nem újításról van szó. Ellenkezőleg. Szent Ferenc az apostolok korát hozta vissza a szabadosság kivirágzásának közepette. Emiatt gondolom úgy, egy középkori gondolatot visszahozni egyáltalán nem rossz, vagy idejét múlt dolog. Egy keresztény világból átemelni egy gondolatot egy szekularizált világba... Hiszen szembesülnünk kell vele, ha ebben az életben várjuk a jutalamat, a beteljesülést, a tökéletességet, a boldogságot, csalódásokkal és kudarcok sorozatával kell küzködnünk. S ezen nem segít az sem, ha megpróbáljuk bemagyarázni, biztos bennünk a hiba, mi nem csinálunk valamit jól. Mert elkezdhetünk ugyan elkötelezettebben élni a felszínen, felszíni cselekedetekkel, ez a mélybeli megtérést nem hozza magával. S nem adja meg nekünk azt, hogy rávegyük az Istent, a körülményeket vagy a világot, hogy boldoggá tegyenek. Nincs más választás, nekünk magunknak kell őszintén megtérni és elfogadni ez az élet árnyék csupán. Van szenvedés.
Amondó vagyok, legyen nekem inkább itt, mint a Másvilágon. Itt semmi sem tökéletes, egyedül Isten.

Megjegyzések

  1. Megkóstolnám azt a puliszkát és vetrecét, amiről írsz! :-)

    Ami meg a többit illeti, köszönöm az értékes gondolataidat, majd még "emésztem" őket.

    Wass Albert életéről olvastam egy hosszú elemzést, és a bemutatott tények alapján szerintem egyértelmű, hogy bizony ténylegesen szélsőjobboldali volt. De ettől még lehettek érékes művei, meg bölcs gondolatai is, ahogyan például Illyés Gyulának is, aki meg kommunista-szimpatizáns volt. De ettől még neki is voltak igen értékes alkotásai (pl. az Egy mondat a zsarnokságról című verse).

    Minden jót!

    Ákos

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ákos!

    Ha egyszer eljöttök hozzánk ebédre, vagy vacsorára, állok elébe, én megfőzöm nagyon szívesen. (A meghívás kettesben vagy ötösben is érthető...) :-)
    Amit írtál Wass Albertről, azt nagyon szépen köszönöm. Megint tanultam valamit.

    Nektek is minden jót!

    Zsófi :-)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Önkielégítésről keresztény lányoknak 3. - Fegyvertár a küzdelemhez